Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak volt egy fia, úgy hívták, hogy János. Egyszer a király azt mondja Jánosnak: - Eredj, fiam, hetedhét ország ellen világot látni, úgy aztán hamarább lesz belőled valami. Útifüvet kötött hát János királyfi a talpa alá, hátára vett egy szőrtarisznyát, kezébe pedig egy nagy görcsös botot, azzal elindult hetedhét ország ellen világot látni. Amint megy, mendegél, egyszer előtalál egy igen-igen hosszú, vékony embert. - Adjon isten jó napot! - mondja a vékony ember. - Adjon isten neked is! - fogadja a királyfi. - Ki vagy te? Micsoda mesterséged van? - Én bizony Villámgyors vagyok, ha megindulok futni, olyan sebesen haladok, mint a villámlás. - Az bizony szép volna - mondja János -, ha te olyan sebesen tudnál futni, mint ahogy mondod. Hát éppen akkor ugrott ki egy gyönyörű szép szarvas az erdőből, amint ezt meglátta a királyfi, azt mondta Villámgyorsnak: - Nohát, ha olyan futós vagy, ahol az a szarvas, fogd el! Nem mondatja ezt Villámgyors kétszer magának, hanem felkapja hirtelen a gatyaszárat, utánarugaszkodik a szarvasnak, és akár hiszik kegyelmetek, akár nem, olyan igaz, mint az öklöm, bizonyítja a könyököm, ott voltam, ahol beszélték, hogy három lépéssel elérte a szarvast. - Nem állnál mellém kenyeres pajtásnak? - mondja neki a királyfi. - Dehogynem, nagyon örömest! No, most már ketten mentek, mendegéltek. Útközben, amint egyről-másról locsogtak, fecsegtek, egy izmos, széles vállú emberre találtak. - Adjon isten jó napot! - mondja a széles vállú ember. - Adjon isten neked is! - fogadja a királyfi. - Ki vagy te, micsoda mesterséged van? - Én bizony Hegyhordó vagyok, a hátamon akármilyen nagy hegyet könnyen elbírok. - Ejnye, próbáljuk meg - mondja neki János királyfi -, az bizony szép, ha igaz. Ekkor Hegyhordó a hátára vett egy nagy hegyet, aztán könnyen vitte. - Ez bizony szép, nem állnál hozzánk kenyeres pajtásnak? - Dehogynem, nagyon örömest! No, most már hárman mentek, mendegéltek; egy darab idő múlva előtaláltak egy igen nagy mellű embert. - Adjon isten jó napot! - mondja a nagy mellű ember. - Adjon isten neked is! - fogadja János királyfi. - Ki vagy te, micsoda mesterséged van? - Én bizony Fúvó vagyok, s olyan erősen tudok fújni, hogy egy fúvásomra a háztetők mint a pelyhek szállnak a levegőben. A legnagyobb s legerősebb fák közül két-háromszázat ki tudok fújni a földből csak egy szusszanásra. - Lássuk hát, no - mondja neki János királyfi -, próbáld meg, amott néhány nagy cserfa, ha legény vagy, fúdd ki! Akkor Fúvó oly erővel kezdett fújni, hogy azt a néhány fát, melyet neki János királyfi mutatott, mint a pozdorját repítette ki a földből, azok úgy megkóvályogtak a levegőben, mint a gizgaz szokott a nagy forgószélben, melyben a boszorkány járja a táncot. - Nem állnál hozzánk kenyeres pajtásnak? - Dehogynem, igen örömest! No, most már négyecskén baktattak; rövid idő múlva előtaláltak egy nyilas embert. - Adjon isten jó napot! - köszön a nyilas ember. - Adjon isten neked is! - fogadja a királyfi. - Ki vagy te, micsoda mesterséged van? - Én bizony Jóltaláló vagyok, s olyan jól tudok célozni, hogy egy kőről lelövök egy borsószemet anélkül, hogy a kőhöz csak legkisebbet is hozzáérne a nyílvesszőm. - Próbáljuk meg - mondja neki a királyfi -, vajon úgy áll-e, amint mondod? Ekkor egy borsószemet rátettek egy kőre, hát úgy lelőtte róla, hogy a nyíl a követ még csak akkora darabon se érintette, mint egy bolhavese. - No, még ilyet nem láttam ám! - azt mondja a királyfi. - Nem állnál közénk kenyeres pajtásnak? - Dehogynem, nagyon örömest! No, most már öten voltak. Amint így mentek, mendegéltek, egyszer előtaláltak egy kis terebély, zömök embert. - Jó napot adjon isten! - köszön nekik a kis ember. - Adjon isten neked is - fogadja János királyfi. - Ki vagy te, s micsoda mesterséged van? - Engem Péternek hívnak. Én, ha a fejem a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak és cselekszenek. - Nem állnál hozzánk kenyeres pajtásnak? - kérdi tőle a királyfi. - Dehogynem, nagyon örömest! Így mentek aztán hatan hetedhét országon is túl, az üveghegyeken is túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, hát egyszer elértek Tündérországba. Volt ott egy igen-igen gazdag és hatalmaskirály, volt annak egy gyönyörűséges lánya, aki olyan rémítő szép volt, hogy már a képíró (arcképfestő) sem írhatott volna nálánál szebbet, s aki úgy repült, mint a szél, még a lába sem érte a földet. Kihirdettette hát a király az egész országban, hogy aki az ő leányát futás közben elhagyja, annak adja feleségül, de aki nem bízik az inához, az meg se próbálja a futást, mert ha csak egy lépéssel is hátrább marad Szélikénél - mert hát így hívták a királykisasszonyt -, azt bizonyosan olyan helyre téteti, honnan a talpa se éri a földet (fölakasztják). Jöttek is sokan, szegények, gazdagok, nagyobbnál nagyobb urak, de mindnyájának csak arra ment az ügye, hogy utóvégre úgy járták a táncot, úgy verték össze a bokájukat egytől egyig, amint a szél fújta. Egyszer a fülébe ment ez a hír a hat kenyeres pajtásnak is, nem tétováztak hát soká, hanem elküldték Villámgyorsat rögtön a királyhoz, hogy próbáljon szerencsét, s most mutassa meg, hogy mit tud. Bemegy hát Villámgyors sebtiben a király elébe, s azt mondja neki: - Király uram, én szeretnék párost futni a királykisasszonnyal. - Jól van, fiam - mondja neki a király -, hát majd holnap reggel jókor gyere el. Elmegy Villámgyors másnap jókor reggel a királyi palotába; hát uramfia, annyi a tenger nép mindenfelé, akik azt nézni jöttek, hogy ki lesz már futósabb, Szélike-e vagy az a hosszú, dángó ember, mondom, annyi volt a tenger nép, hogy végét-hosszát nem látta a szem. Elkezdtek hát futni, de Villámgyors Szélikét három ugrással elhagyta, és sokkal hamarább ért a tetthelyre. Nagyon megszégyellte a királyleány, hogy ez az idegen ember túltett rajta, de mit volt mit tenni, már megesett, s megtörténtet pedig nincs az Istennek az a teremtése, aki meg nem történtté tegye. - Jól van, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy te is tudsz valamit, de a lányomnak aligha valami baja nincs, mert nem hiszem, hogy máskülönben még csak a nyomába is hághatnál. Hanem fussatok holnap még egyszer párost! Villámgyors ezt se bánta, megnyugodott abban is. Már jól feljött másnap a ruhaszárító csillag, midőn elkezdték a futást. Annyi volt most is a néző, mint a csillag az égen. Minden módon mesterkedett Szélike, de hiába, mert most is csak elhagyta Villámgyors, és sokkal hamarább ért a kitűzött célhoz. A királyleány majd a föld alá bújt szégyenletében, de mit volt mit tenni, már megtörtént az egész. - Na, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, fussatok holnap még egyszer párost, mert hogy ki a futósabb, tudod, harmadszor válik meg, mint a cigány gyerekek birkózása. No, jól van, Villámgyors abba is beleegyezett. A királykisasszony pedig, hogy több kudarcot ne valljon, egy gyémántos kövű aranygyűrűt küldött neki ajándékba, melynek az volt a tulajdonsága, hogy aki azt az ujjára húzta, nemhogy futni, de még csak lépni is alig tudott. Péter megtudta ezt a gonosz szándékot, de senkinek se mondta meg másnak, csak Jóltalálónak. Másnap megint kiállottak Szélike és Villámgyors. Hát Villámgyors, mert éppen az ujján volt a gyűrű, még csak lépni is alig tudott. Ekkor Jóltaláló a nyilát hevenyében előkapta, és a gyűrű fejét - mert abban volt a varázs - olyan szépen kilőtte, hogy még! Villámgyors három ugrással utolérte Szélikét, és jóval előbb ért a célponthoz. A királykisasszonyt pedig ette a méreg, dúlt-fúlt haragjában, majd a nyelvét rágta, hogy az a semmiházi utóvégre is túltett rajta. A hat kenyeres pajtás bement most a király elébe, s azt mondták, hogy nekik nem kell a királykisasszony, hanem annyi aranyat és ezüstöt adjon helyette, amennyit egyik pajtásuk elbír. A királykisasszonynak pedig, amint meglátta János királyfit, mintha csak elvágták volna minden haragját, úgy megjuhádzott, olyan jó és szelíd lett, mint amilyen annak előtte volt. Majd kilelte a szerelemhideg, mert szó, ami szó, János nem volt ám valami hamvába holt gyerek. A király azonnal előhozatott száz szekér aranyat és ezüstöt, azt felrakták Hegyhordó hátára, de még csak meg se kottyant neki. Előhordatta hát a király minden drágaságát, késeit, tálait, kanalait, gyertyatartóit, egyszóval mindent, ami csak aranyból vagy ezüstből volt, és azokat is mind felrakták a többi arany fölébe, azzal a kenyeres pajtások mind a hatan hátat fordítottak a tündérkirály várának. A tündérkirály csakhamar megbánta, hogy azoknak a bokorból ugrott nem tudom, kiknek odaadta azt a temérdek sok kincset. Feltette hát magában, hogy utánuk küldi a lányát, mintha azok lopva vitték volna el magukkal, azután pedig egy regement katonát küld utánuk, hogy koncolják föl azt a hat gazembert, a kincset pedig a királykisasszonnyal együtt hozzák vissza. De hamarább felérte azt Szélike ésszel, mint az apja, mert mikorra ez kigondolta, már akkor ő hegyen-völgyön túl járt a hat emberrel együtt. Amint ezt megtudta a tündérkirály, borzasztó megharagudott, s rögtön utánuk indított egy regiment katonát; de Péter, amint egyszer fejét a földre hajtotta, észrevette, hogy micsoda szándékkal jönnek utánuk, azt mondja hát a többieknek: - No, pajtásaim, most aligha itt nem hagyjuk a fogunkat, mert a király egy regiment katonát küld utánunk azzal a parancsolattal, hogy minket, hatunkat aprítsanak össze, Szélikét meg a nyert kincset pedig vigyék vissza. - De bákó (balga) vagy - mondja neki Fúvó -, hogy olyan hamar megijedsz. Az egész nem egyéb gyerekjátéknál. Üljetek csak le egy kicsit pihenni, mindjárt számot vetek én velük. Hát akkor elkezdett egész erejéből fújni, fújt, fújt szakadatlanul, amint csak Isten tudnia adta, hamarjában olyan nagy szélvészt kerekített, hogy a por az egész katonaságot lovastól mindenestül eltemette. Mikor aztán gondolta Fúvó, hogy na, nem látják azok többet a csillagos eget, felhagyott a fúvással, elindultak hazafelé. Mentek, mendegéltek, hát egyszer csak elértek a János királyfi apjának a várába, ott aztán elosztották egymás közt a töméntelen kincset, mindnyájan igen nagy urak lettek. János királyfi pedig feleségül vette a gyönyörű szép tündér Szélikét, csaptak nagy lakodalmat: üstre főztek, teknőre tálaltak, csak a lé volt kilencféle, hát még a sok hús nélkül való! szerk. Tóth Béla Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1984