Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy kanalastót, aki mindig azon sopánkodott a feleségével, miért nincs őnekik gyerekük. Egyszer kiment az erdőbe kanálnak való fáért, mire hazaért, a felesége megbabázott. Nagyon megörült, hogy van már gyereke. Le akart ülni, de azt mondta neki a bábaasszony: - Ne üljön oda, mert ott gyerek van! Akkor máshova akart ülni, megint rászólt a bábaasszony: - Ne üljön kend oda, mert ott is gyerek van! Mikor a harmadik helyre akart ülni, újra rákiáltott a bábaasszony: - Oda se üljön, mert ott is gyerek van! Így mondta neki a bábaasszony tizenkétszerig. Mikor tizenkettedszer mondta: „Ne üljön oda, mert ott is gyerek van!" - az ember annyira megijedt, hogy elszaladt az erdőbe. Így aztán a szegény asszony egyedül nevelgette az egész családot. Az anyjuk a gyerekeket annyira fölnevelgette, már iskolába jártak. Nagyon rosszak voltak. Egyszer ment egy öregember az utcán, tollat és bőrt vitt a hátán, elkezdték az öreget hajigálni, csúfolni. Az rájuk szólt: - Jobb volna, ha elmennétek, megkeresnétek apátokat. Nemhiába nélküle nevelődtök, de mindenkit kicsúfoltok, meghajigáltok. A gyerekek mindjárt hazaszaladtak, kérdezik az anyjukat: - Ugyan, édesanyám, volt nekünk valamikor édesapánk? - Volt ám, fiaim - mondja az anyjuk -, de mikor születtetek, mivel ilyen sokan lettetek, annyira megijedt, hogy elszaladt az erdőbe, azóta még hírét se hallottam. - No, édesanyám! Süssön kend rétest, főzzön kend levest, paprikást, mi meg majd csináltatunk egy csizmát, olyant, amibe mind a két láb belemegy. Megvettek egy icce bort, kivitték az erdőbe. Addig őgyelegtek, hogy rátaláltak egy gyalogútra, ami egy odvas fa nyílásához vezette őket. Tudták, hogy itt lakik az apjuk. Betették a csizmát, tettek bele szurkot, hogy beleragadjon a lába, ha belelép. Lerakták a levest, a paprikást, azután a rétest meg a bort. Mikor az apjuk este hazamegy, meglátja, hogy ott egy tányér leves, azt mondja: - Ej, de régen ettem már ilyet! Ugyan honnan jött ez ide? Akkor odaért a borhoz, azt mondja: - Ej, de régen ittam már ilyet! Ugyan honnan jött ez ide? Megy beljebb, meglátja a csizmát, azt mondja: - Ej, honnan keverődött ez a csizma ide? De jó volna, ha párja volna! De nem baj, jó lesz ez éjszakára, úgy látom, mind a két lábam belefér. Bele is dugta mind a két lábát. Ekkor a gyerekek odaszaladtak, megfogták, hazavezették. Otthon megkötözték egypár napig, hogy el ne szaladjon. Borbélyt hívtak, megborotválták, megnyírták, mert nagy volt a haja meg a szakálla. Pár napnak utána az ember megvidámodott, hogy milyen sok szép gyereke van! Mikor megszokott, szabadon eresztették. Mikor a gyerekek odaértek, hogy házasulandók lettek, azt mondták az apjuknak: - Csináltasson vasbocskort meg vasbotot! Mindaddig menjen kend, míg olyan asszonyt nem talál, akinek egyszerre tizenkét lánya született. Az ember ment hetedhét ország ellen, már a bocskora is szakadozott széjjel, a botja is félig elkopott, rátalált csakugyan egy olyan asszonyra, akinek egyszerre tizenkét lánya született. Megindult hazafelé. Mikorra hazaért, a bocskora is elszakadt, a botja elkopott, azt mondta a fiainak: - No, fiaim, találtam már olyan asszonyt, akinek egyszerre tizenkét lánya született. Megvolt az öröm. Útra készültek, hazahajtották a ménest. A legkisebb megálmodta: mikor a ménest hajtják be, az udvar közepén fatüzet gyújtsanak. Amelyik ló odamegy tüzet enni, ő azt nyergelje föl! A többi nem tudta, mit álmodott a legkisebb fiú. A ménes legrosszabb lova odament a tűzhöz, úgy ette a parazsat, mint a többi a szénát. Reggel, mikor felnyergelték a lovakat, hát ő lehozta az apjának a régi rossz nyergét meg a kardját, azzal készült útnak. A többi pedig mind a legszebb lovakat válogatta. Új nyerget, új kardokat vásároltak, úgy készültek az útra. - Minek jössz te ezen a rossz gebén? A rossz szerszámot minek hozod? Szégyellünk veled menni! - csúfolták a többiek. De ő nem bánta, akármit beszéltek, kitartott a gebe mellett. A testvérek gyorsan elhagyták a legkisebb fiút úgy, hogy nem is látták. Megrázkódott a gebe, s átváltozott aranyszőrű paripává. Új kantár és szép arany nyereg rajta. Kérdezte a ló: - No, édes gazdám, hogy menjünk, mint a szél vagy mint a gondolat? - Úgy menjünk, hogy se tebenned kárt ne tegyél, se énbennem. Ment is úgy, hogy elhagyták a többieket. Egyszer odaértek egy sárpatakhoz, megálltak, az aranyszőrű paripa megrázkódott, és csakolyan ló lett belőle, mint azelőtt volt. Nagy sokára utolérték a testvérei, és azon tűnődtek, hogy jöhetett ez ilyen előre. - Hogy kerültél elébünk ezzel a rossz lóval? - Hogy? Árkon-bokron keresztülvágtam. Mondtam, ugye, ne hagyjatok el! Azok mentek sebesen, ő meg megint csak elmaradt úgy, hogy nem is látták. A ló újra megrázkódott, lett belőle aranyszőrű paripa, rávaló szép szerszám, rávaló nyereg meg kantár. - No, édes gazdám, hogy menjek? Mint a szél vagy mint a gondolat? - Úgy menjünk, hogy se tebenned kárt ne tegyél, se énbennem! Megindultak, elkerülték a testvéreket messzire. Mikor közel értek az ördöngös vénasszony határához, megint megrázkódott az aranyszőrű paripa. Visszaváltozott ugyanolyan rossz lónak, mint azelőtt volt. A testvérei megint meglátták, hogy előttük ballag. - Nézzétek már - mondja az egyik -, János hol van! Hogy kerülhetett oda? Kérdezték tőle: - Hogy kerültél el ezzel a rossz lóval? - Hogy? Nem megmondtam már, hogy nem tudjátok az utat? Kértem, hogy ne hagyjatok el! Hanem most már ne siessetek, mert ez annak az asszonynak a határa, akinek egyszerre tizenkét lánya lett. Aztán ha elhagytok, ti nem tizenketten lesztek, csak tizenegyen! Mentek együtt mind a tizenketten. János lova kérte gazdáját: ha majd éjszaka kapál a lábával, menjen ki hozzá. Odaértek, beköszöntöttek: - Jó estét, öreganyám! - Adjon isten, hol jártok, hol keltek, mikor erre még a madár se jár? - Járunk-kelünk mert hajt a nyomorúság. Házasodni indultunk, de mi olyan asszonyt keresünk, akinek egyszerre tizenkét lánya született. Hallottuk, kendnek van! - Nekem van, fiaim! Hanem kössétek be a lovakat az istállóba, azután pedig gyertek be a szobába! A fiúk úgy is tettek. Az öregasszony vacsorát adott nekik, mindegyiket külön ágyra fektette. Mikor elaludtak, kapált ám a János lova az istállóban. Kimegy, kérdi: - Mi bajod, édes lovam? - Nem egyéb, csak rögtön kössél át az ördöngös vénasszony lovai helyére mindnyájunkat, azokat pedig kösd ide a mi helyünkre! János úgy is tett. Azután lefeküdt. Kimegy az ördöngös vénasszony, sötétben nem is nézte, hogy azok az ő lovai, eldarabolta mindnek a lábát térdben. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, ő is lefeküdt aludni. Kapál ám megint a gebe ló. Kimegy János, kérdi: - Mi bajod, édes lovam? - Nem egyéb, hanem a tizenegy testvéred kalapját a lányok fejéhez tedd, de a tied is, a kendőket pedig borítsd a testvéreid fejére. János úgy is tett. Egyszer aztán fölkelt az ördöngös vénasszony, nézte: hol a kalap? Eldarabolta a lányok nyakát, a legkisebbet meghagyta hírmondónak, azt gondolta, hogy a fiúk nyakát darabolja. De a lányok nem igazi lányok voltak: söprűből, nyújtófából, szöszből készítette őket. Megint kapál a ló, János kiment, kérdezte: - Mi bajod, édes lovam? - Nem egyéb, hanem rögtön költsd fel a testvéreidet, gyerünk, míg az ördöngös vénasszony föl nem ébred! János felköltötte őket, felnyergeltek, sebesen mentek. Mikor kiértek az ördöngös vénasszony határából, akkor ébredt fel a vénasszony. Szétnézett, látja, nem a fiúk nyakát darabolta el. Felnyergelte a piszkafát, utánuk nyargalt, de már nem volt hatalma fölöttük, mert kiértek a határból. - No, testvérek, egy asszony volt, aki egyszerre tizenkét lányt szült, ahhoz se lett szerencsénk - mondta János. - Hanem most már menjen, ki merre lát, és szerezzen magának, ki merre talál. Elbúcsúzott a tizenegy testvérétől, útnak indult. A többiek hazamentek, elsorolták, hogy jártak, és hogy a legkisebb testvérük elment szerencsét próbálni. Ahogy megy János hetedhét ország ellen, ráparancsolt a lova, hogy ne tudjon, ne lásson semmit. De János megfeledkezett magáról, meglátott egy hajszálat, azt mondja: - Arany hajszál! - Ugye, mondtam, hogy ne tudj, ne láss semmit, de most már mindegy, eredj, vedd fel, majd megsiratod még ezt! -- szólt a lova. János leszállt a nyeregből, fölvette a hajszálat. Mentek tovább. Meglátott egy arany kacsatollat, azt mondja: - Nézd, kedves lovam, milyen szép aranytoll! - Mondtam, ugye, hogy se ne tudj, se ne láss semmit, de most már mindegy, eredj, vedd fel, majd megsiratod még ezt! - nyerített a ló. Leszállt János, felvette az arany kacsatollat. Azzal ballagtak tovább. Meglátott János megint egy aranypatkót. - Nézd, kedves lovam, milyen szép aranypatkó! - Mondtam, ugye, hogy se ne tudj, se ne láss semmit, de most már mindegy, eredj, vedd fel, majd megsiratod még ezt! - nyerített újra a ló. Mikor Jánosnak elfogyott a kenyere, gondolta magában, jó lesz valahová beszegődni cselédnek, legyen aprópénze. Beért egy városba, abban lakott a Nagyorrú barát, akinek akkora orra volt, rossz volt ránézni. Bement János, kérdezi, kell-e valami cseléd. De a lova ráparancsolt, úgy álljon szolgálatba, ha őt is odaviheti. A barát nem bánta, csak hogy cselédet kapott. Azt is kialkudta János, hogy külön istállót kapjon a lova. Mindent megengedett barát. Kiválogatták a legrosszabb lovakat neki, mivelhogy ő volt a legújabb kocsis. Alig volt János egypár napig ott, csodálkoztak, hogy milyen szépen felhizlalta a lovakat, és hogy Jánosnak nem kell világítószerszám. Kilesték, mivel világít. Látták, mennyi aranya van. Jelentést tettek a Nagyorrú barátnak. A Nagyorrú barát rögtön hívatta Jánost. - Hallom, János, neked milyen szép arany hajszálad van! Nem akarta vállalni, de azt mondta a barát: - Ne tagadd, János, mert úgyis tudom, hogy van. Hanem ha nekem el nem hozod azt az aranyhajú lányt, akinek a hajából való az az egy szál, vége az életednek! János kiment, ráborult a lovára, ott rítt, hogy a ló tiszta víz lett a könnyétől. Egyszer már nem állhatta a lova, azt kérdezte: - Mi bajod, édes gazdám? - Nem egyéb, hanem azzal fenyeget a Nagyorrú barát, hogyha el nem hozom azt a lányt, akinek a hajából való az arany hajszál, vége az életemnek! Így szólt a ló; - Ugye, mondtam, hogy se ne tudj, se ne láss semmit, mert megsiratod? Hanem most már mindegy, tedd a vakarót, kefét a tarisznyába, nyergelj föl, gyerünk! Útnak indultak, mentek. Mikor odaértek az ördöngös vénasszony határa széléhez, a lova azt mondta neki: - Szállj le rólam, majd én keresztül bukfencelek a fejemen, lesz belőlem egy bunkósbot, te meg öreg ősz koldus leszel. Mikor odaérünk, te majd imádkozzál, alamizsnát ad az ördöngös vénasszony. A lányát leküldi a pincébe borért, de a lány nem bírja megcsapolni a hordót, feljön, mondja az anyjának. - Én meg visszaváltozom lónak, te pedig fiatal vitéznek. Amíg az ördöngös vénasszony kínlódik lenn a hordóval, addig te kapd el a lányt, ülj a tetejembe vele, és gyerünk! János leszállt a lováról, a ló a fején keresztülbukfencezett, lett belőle bunkósbot, Jánosból meg öreg ősz koldus. Bement, elkezdett imádkozni. Az ördöngös vénasszony csakugyan leküldte a lányát a pincébe borért, de a lány nem bírta a hordót megcsapolni, így az ördöngös vénasszony ment le. A lány meg fönn maradt. Akkor Jánosból fiatal vitéz lett, a bunkósbotból csakolyan ló, mint azelőtt volt, a legény elkapta a lányt, fölült vele a lóra, elnyargaltak. Mikor az ördöngös vénasszony följön, látja, hogy nincs az ősz öreg koldus, se a lánya. Kapta a piszkafát, megnyergelte, ment utánuk. Egyszer megszólalt a ló: - Nézz vissza, édes gazdám, nagyon ég a jobb farom! - Jaj, istenem, jön utánunk egy sötét felhő! Súgta erre a ló: - No, hát csak vesd hátra a vakarót! Hátrahajította a vakarót, sűrű erdő lett belőle. Míg ezen az ördöngös vénasszony átvánszorgott, addig János jól elhaladt. Akkor megint azt mondja a ló: - Nézz vissza, édes gazdám, nagyon ég a bal farom. Hátratekintett. - Jaj, istenem, jön utánunk egy sötét felhő, de már mindjárt utolér! - No, hát csak hamar vedd ki a kefét a tarisznyából, és vesd hátra! Hátravetette, olyan sűrű erdő lett, mint a kefének a szőre. Mire az ördöngös vénasszony átvánszorgott rajta, János beért a Nagyorrú barát határába, ott nem volt hatalma a vénasszonynak. Visszament. János pedig bevitte a barátnak a leányt. Azt mondja a Nagyorrú barát a lánynak: - Nohát, édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém, most már legyünk egymásé! - Hohó, vén kutya - mondja a lány -, majd ha János elhozza azt az aranykacsát, amelyikből való ez a toll! Akkor behívatta a Nagyorrú barát Jánost. - No, János, ha el nem hozod azt a kacsát, amelyikből való ez a toll, akkor vége az életednek! János nagyon megijedt, hogy hol van az az aranykacsa, kiből való az a toll, azt se tudja, hogy le van-e, vagy föl! Kiment, és ráborult a lovára, ott sírt. A lova, mikor már tiszta víz a János könnyétől, nem állhatja, megkérdezi: - Mi bajod, édes gazdám? - Nem egyéb, azt mondta a Nagyorrú barát, hogy ha el nem hozom azt az aranykacsát, amelyikből való az az aranytoll, akkor vége az életemnek! - Mondtam, ugye, hogy se ne tudj, se ne láss semmit, mert majd megsiratod? Hanem most már mindegy, tedd a vakarót meg a kefét a tarisznyába, ülj fel, gyerünk! Mennek egy darabon, azt mondja a ló: - Tudod-e már, hogy hová megyünk? - Nem tudom. - Hát oda, ahonnan elloptuk az aranyhajú lányt, ott van a kertben egy nagy diófa, azon szokott az aranykacsa hálni. De csak éjszaka tizenkét órakor jön haza. Éjfél után két óráig van otthon. Hanem az ördöngös vénasszony nagyon őrzi, míg a kacsa otthon van, olyan nagy a világosság a kertben, mintha sütne a nap. Ha közel érünk, én elváltozok szőlőkapává, te meg öreg szőlőkapássá. Az ördöngös vénasszony majd akar neked adni az épület alatt egy szobát, hogy abban lakjál, de te ne vállald, csak azt mondd, te mindig a kertben, kunyhóban szoktál lakni. Ha odamegyünk, akármilyen kis bért kínál, azzal te ne törődj, csak egyezzél meg vele. Ha meglesz az egyezség, mindjárt fogjál hozzá szőlőkunyhót csinálni, nem baj, ha nem is lesz kész. Mikor odaértek, a ló keresztülbukott a fején, lett belőle szőlőkapa, Jánosból pedig szőlőkapás. Délután egy óra tájban volt az idő. - Jó napot adjon isten, gazdasszony! Nem kellene magának valami szőlőkapás? - köszön oda János. - De igen, éppen most kellene. - No, hát akkor én beállok, ha megfogad. - Ért maga a szőlőmunkához? - kérdi a vénasszony. - Hogyne értenék, mikor abban nevelődtem fel! - mondja János. Hamar megegyeztek. Az ördöngös vénasszony megmutatta Jánosnak, hogy melyik lesz a lakása, de János nem fogadta el. Azt mondta: - Én még ilyet nem is -hallottam, hogy a kapás palotában lakjon, hatvan esztendő óta mindig a szőlőkunyhóban élek. - De hát olyanban nem lakhat, mert nincsen. - Á, nem tart az sokáig, majd megcsinálom én. Megörült az ördöngös vénasszony, milyen ügyes szőlőkapása lesz neki! János meg elkezdte a szőlőkunyhót csinálni. Nem nagyon iparkodott, az estét várta. Akkor a kis kunyhó elé feküdt. Az ördöngös vénasszony nyugodt volt, nem féltette a kacsát, oda számított, jó ember a szőlőkapás, nem kell a kacsát őrizni. Mikor egész bealkonyodott, ahogy a lova mondta: János felment a fára, a kacsafészek alá. Éppen tizenkét órakor a kacsa hazaszállt, János rögtön megfogta, lejött, a kapája átváltozott lónak, János a hátára pattant, úgy vitte, mint a szél, az aranykacsát. Az ördöngös vénasszony megálmodta, hogy elveszett az aranytollú. A mély álomból fölébredt, látta, sötétségben a kert. Gondolta, azért van ilyen sötét, mert a kacsa még nem ért haza. Nézi az órát, látja, hogy egy óra is elmúlt. Kimegy: nincs az öreg szőlőcsősz, de még a kacsa se! Fölnyergelte a szénvonót, és utánuk. Jánosék mennek, megszólalt a ló: - Nézzél hátra, édes gazdám, nagyon ég a jobb farom! - Jaj, istenem, jön utánunk egy sötét felhő! - Csak hamar, vedd ki a vakarót, és vesd hátra! - nyerített a ló. János kikapta a vakarót, hátravetette. Sűrű erdő lett belőle. Míg az ördöngös vénasszony átvánszorgott rajta, Jánosék már messzire jártak. Mennek egy darabig, megint szól a ló: - Nézzél hátra, édes gazdám, nagyon ég a bal farom. János hátratekintett. - Jaj, istenem, jön utánunk egy sötét felhő, de mindjárt utolér! - No, hát csak hamar vedd ki a kefét a tarisznyából, vesd hátra! Hátravetette, olyan sűrű erdő lett belőle, mint a kefének a szőre. Mikor ezen az ördöngös vénasszony átvánszorgott, már akkor János beért a Nagyorrú barát határába. Ahogy a vénasszony meglátta, hogy most már nem éri el Jánost, mérgében úgy fölfúvódott, hogy elfakadt. A barát így szólt az aranyhajú lányhoz: - No, édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém, most már legyünk egymásé! Azt mondja a lány: - Hohó, vén kutya, hogyha elhozza János azt az aranycsődört, amelyikről való ez az aranypatkó, majd akkor! Behívatta a Nagyorrú barát Jánost. - No, János, ha el nem hozod nekem azt az aranycsődört, amelyikről való ez az aranypatkó, vége az életednek! János nagyon megijedt, hogy hol van az az aranycsődör. Azt se tudja, le-e vagy föl! Kiment, ráborult a lovára, sírt. A lova, mikor már tiszta víz volt a János könnyeitől, nem állhatta, hogy meg ne kérdezze: - Mi bajod, édes gazdám? - Mi bajod, édes gazdám? - Nem egyéb, azt mondta a Nagyorrú barát, ha el nem hozom azt az aranycsődört, amelyikről való ez az aranypatkó, akkor vége az életemnek! - Mondtam, ugye, hogy se ne tudj, se ne láss semmit, mert majd megsiratod. Nyergelj fel, tegyél föl egy ásót is meg a vakarót, kefét a tarisznyába, aztán gyerünk! János úgy tett, ahogy a lova mondta. Mikor mennek egy darabon, nyerít a ló: - - Tudod-e, most hova megyünk? - Nem tudom. - Most elmegyünk a Sós-tenger szélére, ott ássál le a föld alá úgy, hogy csak az orrom hegye legyen ki. Te majd eredj fel egy fára, szegezd a mellednek a kardodat, én kétszer elnyerítem magam, erre átjön az aranycsődör, de kétszer visszamegy. Mikor harmadszor nyerítem el magamat, újra átjön, akkor majd kiugrom a föld alól, és összeveszünk. Ha én izzadok meg hamarább, akkor csak dőlj bele a kardodba, ha pedig a csődör izzad meg hamarább, akkor ugorj le a fáról, ülj a tetejembe, és gyerünk! Ne törődj a csődörrel, majd jön az utánunk! Úgy is volt. Mikor nyerített a János lova, a csődör átjött, de visszament mind a kétszer, mert nem látta a János lovát. De amikor harmadszor nyerítette el magát, kiugrott a föld alól, összevesztek. Addig veszekedtek, egyszer látja ám János, hogy az aranycsődör csupa hab. Leugrott a fáról, fölpattant a lovára. Megy vele, mint a szél, de az aranycsődör is megy ám! Megtudta ezt az aranyménes, az is elindult utánuk. A ló odaszólt Jánosnak: - Nézzél vissza, édes gazdám, nagyon ég a jobb farom! Visszatekint János, mondja, hogy jön utánuk az aranyménes. - No, ne félj, csak vesd hátra a vakarót! Hátravetette, sűrű erdő lett belőle. Míg ezen az aranyménes átvánszorgott, addig János jól elhaladt. Mennek egy darabig, egyszer megint mondja a ló: - Nézzél vissza, édes gazdám, nagyon ég a bal farom! Visszatekint János, látja, hogy az aranyménes közeleg. - No - azt mondja a lova -, ne félj, csak vesd hátra a kefét! Kikapja János a tarisznyából a kefét, hátraveti, olyan sűrű erdő lett belőle, mint a kefe szőre. Mire ezen az aranyménes átvánszorgott, János a Nagyorrú barát határában volt. Úgy mentek, hogy még a kaput se ért rá kinyitni, hanem a kapu tetején ugratott be. Utánuk az aranyménes. A Nagyorrú barát megy mindjárt a lányhoz. - Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém, most már legyünk egymásé! - Hohó, vén kutya, majd ha János megfeji az aranyménest! A Nagyorrú barát mindjárt behívatja Jánost, azt mondja: - No, ha meg nem fejed az aranyménest, vége az életednek! János nagyon megijedt, hogy fejje ő meg az aranyménest, mikor tiszta tűzláng jön a lovak szájából. Kiment, ráborult a lovára, ott sírt. A lova, mikor tiszta víz a János könnyétől, nem állhatja, megkérdezi: - Mi bajod, édes gazdám? - Nem egyéb, azt mondta a Nagyorrú barát, ha meg nem fejem az aranyménest, vége az életemnek! Hogy fejjem meg, mikor tiszta tűzláng jön a szájukból? - Nem baj, menj be, mondd meg a Nagyorrú barátnak, megfejem, ha a lovam beengedi az istállóba közéjük! Elmondja ezt János a barátnak. - Jól van, de rögtön fejd meg őket, ott egy vaskád, abba öntözd a tejüket! - felelte a barát. János jelenti, hogy megfejte a ménest. Erre a Nagyorrú barát azt mondja a lánynak: - Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém, most már legyünk egymásé, János megfejte az aranyménest! - Hohó, vén kutya - válaszolt a lány -, majd ha János megfürdik az aranyménes tejében! Behívatta a Nagyorrú barát Jánost. - No, János, ha meg nem fürdesz az aranyménes tejében, vége az életednek! Megijedt a legény, hogy fürödjön meg ő az aranyménes tejében? Kiment, ráborult a lovára, úgy sírt. Már a lova tiszta víz volt a könnyektől, nagy sokára megszólalt: - Mi bajod, édes gazdám? - Nem egyéb, azt mondta a Nagyorrú barát, ha meg nem fürdök az aranyménes tejében, vége az életemnek! - Nem baj - mondta a lova -, menj be a Nagyorrú baráthoz, mondd neki, megfürdök a ménes tejében, ha a lovamat odaengedi a kád mellé. A Nagyorrú barát nem bánta. János még a kádba be se ment, a ló elkezdte enni a lángot. Helyére jeget eresztett. Amikor a legény megfürdött a tejben, hétszer szebb lett, mint azelőtt. Meglátta ezt a Nagyorrú barát. -No, János, én is megfürdöm a tejben, hanem a lovad el ne vezesd a kádtól! Míg a Nagyorrú barát készült a fürdéshez, addig János lova kiszívta a jeget, és még mérgesebb tűzzel okádta a kádat tele. A Nagyorrú barát beleugrott a tejbe, rögtön szénné égett. Mikor ezt a lány meglátja, ugrik János nyakába, így szól neki: -No, édes szívem, szép szerelmem, ugyan sokat szenvedtél értem! Most már én a tied, te az enyém, meghalt a Nagyorrú vén barát, legyünk egymásé. Nagy lakodalmat csaptak ennek örömére. A kocsisok is ott ültek körben, mert ők is sokat szenvedtek az öreg Nagyorrú baráttól, kinek a vagyonát János szétosztotta közöttük. Így boldogultak. Még most is élnek, ha meg nem haltak. szerk. Tóth Béla Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1984