Élt itten nem messze a Kórógytól, túl a Tiszán, vagy inkább innen, egy regény ember. De az annyira szegény volt, hogy se té, se tova. Egy napon Végképp megunva szegénységét, kötéldarabbal a kezében kiballagott a sörényerdőbe, hogy egy kedvére való fára fölkösse magát. Hát ahogy pipiskedve gebeszkedik alkalmas faágra vetendő kötelét, meg, képzik előtte egy rusnyapofájú szarvas ördög. Tán azt akarta meglesni, hogy Vergődik majd a szegény ember. Nem állta meg szó nélkül, megkérdezte: -Mit akarsz, te szegény ember, azzal a kötéllel? A szegény emberben talpra ugrott a dacos incselkedés. - Tömjént szedek, hogy az ördögöket kifüstöljem a pokolból! Megijedt a rusnyapofájú ördög, iszkolt hazafelé elmondani, hogy milyen Iszonyú merénylet készül a pokol ellen, egy szegény ember tömjént gyújt hogy kifüstöljön bennünket a pokolból. Inas létére a rusnyapofájú ördög egy segédördögnek mondta el aggodal­mát, aki azt üzente az ördöginastól a szegény embernek, hogy ne füstölje, tömjénezze a poklot, kap egy mázsa aranyat. Ment a rusnyapofájú ördöginas a szegény embernek megmondani, hogy odalent sokallják ám a mázsa aranyat, de ha vele versenyt futna, s győzne, Iegyen az övé a mázsa arany és ne tömjénezzen. Mire a szegény ember azt mondta: - Nem futok én teveléd versenyt, kisördög, mert én szaladtomban, ha megindulok, nemcsak hogy elhagylak, de a pokol kapuját is úgy bedöntöm, hogy hetven felé szakadtában soha össze nem ördögölhetitek! Hanem van énnékem egy kicsi fiam, szaladj azzal versenyt. Ha győzöl lemondok a nekem ígért mázsányi aranyról. Az ördöginas vállalta a versenyfutást. Nekihuzakodott, a bokor melletti rónára állt. Akkor a szegény ember megzörrentette a bokrot, amelyikben egy tapsifüles lapult, az megeredt, hogy az ördöginas a nyomába nem érhetett. Nagy szomorúan hazaballagott, mondta a fölsőbbségnek, hogy csak_ szegény embert illeti az arany, mert győzött a versenyfutásban. Akkor fölment az ördögsegéd, mert a pokolbéli fölsőbbség sokallta szegény embernek ígért mázsa aranyat. Az ördögsegéd azt mondta a szegény embernek: - Ha velem birokra kelsz és a földhöz vágsz, tiéd az arany. -Nem kelek én tevéled birokra, mert úgy odaváglak, hogy a pokol teteje is rátok szakad elejétől a végéig. De hogy dolgodvégezetlenül ne járjál, azt kínálom, hogy van énnékem egy száz éves öregapám, ha te azt földhöz vágod, lemondok az aranyról, le a tömjénezésről. Az ördögsegéd vállalta a birkot a száz éves öregapával. Mentek is mindjárt a Tisza oldalában lévő szirtos part egy repedésében szundikáló, Erdélyből a Maros parton lebandukolt medvéhez. Fölköltötte a szegény ember a morgó medvét, aki mire kimancsolta fél szeméből az álmot, birokra készen előtte állt az ördögsegéd, akit bal mancsa kisujjával úgy megcsapott, hogy három napig forgott maga körül, úgy m mutogatott. Amikor leállt a forgása, harmadnapra hazament, hogy bizony a szegény embert illeti az arany, mert csak az öregapjával mérkőzött, nem bírta a földhöz vágni. A fölsőbbség nagyon szívta a fogát, sokallta a mázsa aranyat a szegény embertől, fölküldte a legszutykosabb kályhafűtőjét, gondolván, hogy annak a puszta látásától beretirál a szegény ember. Úgy is lett. Amikor a kályhafűtő megjelent a szegény ember riogatására, az ült békésen a konyhában, de ijedtében kikapta felesége kezéből a sodrófát, úgy elagyabugyálta a pokolbéli kályhafűtőt, hogy vizeslepedőbe csavarva vitték a pokol kórházába társai. Akkor egy ideig békessége volt a szegény embernek, meg a szegénysége. Annál különben élt, éldegélt, míg eljött az ideje, meghalt. A pokol közel esett a házához, hát odaszállt. Bezörgetett. Kinéz a portás ördög; látja a veszedelmes erejű, csavaroseszű szegényembert, rögtön riadót kalapáltak a pokol minden lármafáján. A nagykaput az összes létező vasdoronggal, ágasfákkal betámasztották, hogy a szegény ember be ne jusson. Jó ideig nem jutott be más sem. Pedig szaporodott a várakozók száma. Egyszer a kikukucskán kiszól a portás ördög. - Mit míveltek ti ott pokolra szántak azokkal az ásókkal, lapátokkal Egyszerre zúgták a kintrekedtek: - Templomot építünk, most ássuk az alapjait! Az ördögök annyira behurrantak, belülrűl befalazták a pokol kapuját. Jó időre ők is bentszorultak. Még tán most is ott szoronganak, ha valamerre másik kaput nem nyitottak maguknak.