Tuskó András marosi tutajos korában éppen itten, a kikötött lápon buz­gólkodott, a füzfagúzsokat lazítgatta, amikor se szó, se beszéd, látja, a túlpartról jön ám a halál, a kaszája högye szántja a Tiszát, lép a tutajra, hogy az megbillent alatta, hanem ahogy megbillent, a halál bal lába beszorult két szálfa közé. Hát ilyenkor nagy a gond, hogy melyiket fejszézze le a segítő. A szálfát é, az hosszadalmas, vagy a beszorult lábat, az meg fájdalmas. Odamegy Tuskó András, mert a halál integetett neki. A szálfák szorították a lábát. Odament András a fejszével. A halál kérlelni kezdte Andrást: - Szabadíts ki engemet, mert nagyon sietős a dolgom! - Én szívesen kiszabadítalak, de sosem voltam bár pénz, meg vagyonsóvár ember, mi lösz a fizetségöm? Halált kiszabadítani nem olyan kicsi felelősség ám, ha belegondolok. - Hát mit kérsz, ha már alkudozásba kezdtünk? - Hát csak annyit, ha jönnöd kell majd értem, egy kis pár évekkel előbb írjál nekem, hogy attól kezdve jóba foglaljam magam. EI is ment a kaszás ép bőrrel, teltek-múltak az évek, posta nem érkezett a haláltól, pedig András valahányszor találkozott a levélhordóval, érdeklődött tiszta szívből. Hanem egyszer, egy hajnalon ment András éppen kenyérkeresni, kint a sarkon eléje állt a halál. Tán éppen az, amelyiket András kivágott a tulaj szálfái közül. Hogy egy van é belőlük, vagy sok, vagy csak hasonlítanak egymásra, hát ezt nem példázta eddig senki. András kicsit meglepődött, váratlanul jött a találkozás. - Itt vagyok, ember, velem kell gyere! - Nem megyek én sehová - keménykedett András, marosi tutajos. Se szó, se beszéd, se egy üzenet. Egyszeribe csak ideállítasz, gyerünk! - Üzengettem én neked, András. Amikor a hajad hullani kezdett. Mi az, ha nem üzenet. Amikor a fogaid kiesegettek, az valahány posta. Amikor egyik füledre megsüketültél, lábadra sántultál. Gyerünk! - Igen, de én téged megsegéltelek, amikor a föntebbi évtizedek valamelyikében olyan nagy sebbel-lobbal csaptattál át a Tiszán, hogy a tutajom szálfái közé szorult valamelyik lábad. Ha én akkor nem segítek bolond fejjel; mennyi ember megmaradt volna, hogy nem mehettél volna érte. - Oh, boldogtalan ember, hát segédhalál is van. Ha a fő nem tud abban a minutumban cselekedni, ott a póthalál, meg a helyettes. Dehát te éngem tényleg kihúztál a bajból, hát én is, nem szabad pedig, időt adok neked. Mennyi köll? - Ne kicsinyeskedjünk pitty-potty években. Amikor én azt mondom: ámen, akkor odatoppanhatsz. Kezet adtak, mentek dolgukra. Teltek-múltak az évek, a halál kalendáriumában minden évben ott állt korommal beírva, hogy Tuskó Andrásért menni köll. De Tuskó tutajos, pedig buzgó istenfélő embernek született, ettől kezdve minden imádsága végéről lehagyta az ament. Hogy attól foganatja lehetett a fohászkodásának, mert még hosszú másfél évtizedig járta a Marost, olykor a Tiszát, hírét sem hallotta a halálnak. Nem is sokat gondolt rá. Hanem egy este éppen a fűrészgyárnak eresztett két lápnyi szálfát, sötéttel ért az utcájukba, hát a Iába ismerte az út minden gödrét, lapályát, lankáját, nagy is a csönd ilyenkor már Tápén, kései éhes kisgyerekek rínak anyai tej után, meg egy nagyobbacska az út közepén. Odamegy András, látja, kis fehérruhás lányka, de olyan iskolajáró korbéli, de sír keservesen, két tenyerével törüli az arcát, alig tudja a nagy zokogástól Andrásnak elmondani, hogy elfelejtette az imádság végét. Melyiket? Hát akármelyiket próbálja, mindnek a vége homályba borul. András szánta a sírdogáló kislányt, elkezdték a Miatyánkot együtt hangosan végigmondani. Amikor András kimondta az Áment, ott állt a halál. András nem tiltakozott. Ment vele.