Volt a világon egy szegény asszony, akinek akkor született két kisgyereke, amikor az ura már nem is élt. Nagy szegénységében, karján szopósaival elment a királynéhoz, hogy a segítségét kérje. De a királyné a segítség helyett inkább elpirongatta palotájából a szegény asszonyt, elmondta mindennek, hogy az nem is lehet, hogy mind a két gyereket az ura okozta volna. A szegény asszony elmentében annyit mondott: - Ha nem lőhet, hogy mind a kettőt az uram teremtette, akkor adjon az Isten magának hét gyerököt! A királynak éppen háborúja volt valamelyik szomszédjával, hát elment hadakozni, kenyeret keresni, de míg odajárt, a felesége megszaporodván, éppenséggel hét kis aranyos gyereket révészelt a világra. Szégyellette nagyon a királyné, hogy annyi gyerekkel áldotta meg a Magasságos, amennyivel a kutyát is szokta, de az is bánja. Mondják is, hogy „bánja, mint amelyik kutya hetet kölykezik". Hanem a királyné hét bodorfejű, szépséges szép kisgyereket tett az árnyékvilág partjaira. De most mit csináljon ország-világ előtt. Az ura hazajön, tőle tán el is válik, hogy ilyen szaporasággal cselekedett a királyi családban. A hét gyereket világrahozó királyné nagyon tanakodott az anyósával, hogy mitévő legyen. Mert a királynénak olyan anyósa volt, hogy éppen nagyon szerette a menyét. Hét gyerekkel annyira, mint annál különben. De hogy a menye aggodalmán könnyítsen, azt súgta neki, hogy a legis­Iegszöbbet megtartva, hatot tegyenek ládába, a ládát hordóba, a hordót eresszék a Tiszára. A sors, meg a Tisza tudják, hogy merre vezessen a hat gyerek útja. Ahogy kigondolták, úgy is cselekedtek. A hat kis bodorfejű, szebbnél szebb kisgyereket rátették a Tisza vizére kalapot emelve köszöntek el tőlük a vízretevő szolgák. Hanem éppen akkor, valamivel lejjebb éjszakai halászember terígett víztükörre a hálóját. Húzza aztán, amikor a beszödés ideje elérkezett, de érzi hogy valami nagy teher, kincs akadhatott a pöndölyhálójába. Hát ahogy csónakjába szedi a zsákmányt, látja a hordót, benne a ládát, benne a pólyásokat, hát nagyon megörült. Hogy ennyi gyereket halászott egy húz­tomra, amikor már tizedik éves házasok, térden állva imádkoztak a Terem­tőhöz egy kis gyerekpalánta ügyében, s ni, most aztán a kérelmük betelje­sedett, nem egy csemete, de hat a kezükre jutott. Vitte nagy örömmel, verte föl a feleségét éjszakai álmából. Az is örült, annyira, hogy évekig ki nem fogyott az örömből. Nevelték a hat gyereket, akár a sajátjukat. Annak is tartották őket. Sajátnak. Sokat kellett a halásznak a vizet járni, hogy a hat gyereket eltartsa. Néha Szögede segített neki, mert a nagykönyvébe a városnak régtől az volt beírva, hogy a nagycsaládosokat támogassa, hogy a nagycsalád is azután támogassa a várost. Hanem ahogy telt-múlt az idő, a király is elunhatta a háborúzást, hazaér­kezett. Nagy örömét találta a kis gyerekében, akit akkor látott először. Nahát örül, örömködik, ahogy apához illik, dobálja a levegőbe, lovagoltatja a térdén, ülteti lóhátra, teszi, ami csak apától kitellik. Egyszer csak a saját feleségétől hallja, hogy a városban van egy szegény halász, akinek éppen hat gyereke született egyszerre. Hát az nem mindennap esik meg, a király a hat gyerek látását kívánta. Szaladtak is mindjárt a király óhaját teljesíteni. A király kívánsága: parancs. Elég az hozzá, a halászt a maga asztalához ültette a király. Õ is ott ült feleségestől, kisgyerekével együtt. De a halász is ott ült hat gyerekével, feleségestől. A király elgyönyörködött a látványon, s akkor veszi észre, hogy mennyire hasonlít a hat gyerek az övére, az övé meg a hat gyerekre. Egyik a másikhoz, másik az egyikhez. De nem csak hajszínre, meg bőrbársonyosságra, még életkorra, meg mozgásra, meg a hangjuk csendülésére. Amúgy is hasonlí­tottak egymásra, ahogy tojás a tojásra. Ezen annyira megörült a király, hogy az ő gyerekére ennyire hasonlító hat gyereknek a Tisza túlsó partján hat szép házat rakatott. Azóta is Hatházaknak mondják azokat a házakat. Aki nem hiszi, járjon utána.