Élt egyszer egy szegény ember. Alig múlt el a lagzija, elvitték katonának. Három évig kellett szegénynek szolgálni a királyt, de szabadságra egyetlen egyszer se engedték haza. Búsult is eleget. Azt se tudta, hogy él-e, hal-e az ő szép feleségi. Telt-múlt az idő, majd nagysokára azt mondták neki, hogy hazamehet, letelt a szolgálat. Ment is nagy boldogan. De még akkor csak gyalogszerrel lehetett közlekedni, hát gyalog ment. Ment is rengeteget, úgyhogy nagyon elfáradt. Azt gondolta, hogyha a legelső falut eléri, a legelső házná bemegy, szállást kér. Jó esteledett, mikor elért egy falut. Meglátott egy kis házat a falu szélin, világított belőrő a petrólámpa. Bekopogott. - Adjon Isten jó estét! - Adjon Isten, vitéz úr, magának is! - Azér kopogtattam be, gazduram, hogy szállást kérjek éccakára. Nagyon messzirő gyövök, nagyon messzire is visz az utam. Má a csizsma is feltörte a lábamot. - Jó van, vitéz úr, kerüljön beljebb, üljön le! . . . Asszony, hozzá kenyeret, szalonnát, vereshagymát, kínáld meg a vitéz urat! Mingyár ügyeskedett az asszony, vitte a kenyeret, szalonnát, mindent. Biztatta ő is a katonát, hogy üljön le, egyen. - Hát elfogadom, mer éhes is vagyok, meg fáradt is. Kenyerezgetett a katona, közbe beszégettek errő-arró. Akkor vette észre, hogy ott ül a kuckóba egy öregember csendesen. Azt mondja a katona: - Gazduram, az öreg tán megkukult, hogy nem beszél? - Hej, vitéz úr, dehogyis néma. Nem szól ő csak pénzér. Egy mondatot egy aranyér mond. - Hű, még ilyet se hallottam, hogy aranyér szólaljon meg valaki! Kotorász a zsebibe, megtanál egy aranyat, odanyomja az öreg markába. - No, öreg, itt az arany, mondjon érte valamit! - Hát, édes fiam, kinek mi szép, szép az annak. - Hm, hm, igaz. Igaz lehet ez, bölcs mondás. Nyulkál a zsebibe megint a katona, kivesz egy másik aranyat. - No, öreg, mondjon még ezér is valamit! - Édes fiam, amid van, soha el ne tagadd! - Hm - gondolta a katona -, ez is egy aranyomba került. Elteprenkedett rajta. Kivette a zsebibő az utóssó aranyát is. - Mindegy, majd lesz még aranyam, odaadom a harmagyikot is, csak mondjon még valamit, öregem! Azt is a markába nyomta az öregnek, az meg azt mondta érte: - Édes fiam, az estyi haragot hadd reggelre! - No, öregem, ez igaz bölcs mondás. Ha még vóna több pénzem, többet is adnék. - Édes fiam, elég ez a három mondás neked tán még egy életre is. Reggel folytatta a szegény ember az útját. Iparkodott, hogy mőné előbb hazaérjen, megláthassa a kedves feleségit, akit három esztendeji, hogy otthon hagyott. Ahogy ment, mendegélt, egy szép virágos réten vezetett az útja. Hát mit lát a rét közepin? Egy loncsos, hosszú filű nagy csúnya szamarat meg egy gyönyörű szép lányt. Az a szép lány ott simongatja, ölelgetyi, néha meg is csókolgatja a szamarat. - Hő - bosszankodott a katona - , hogy ölelgethet ez a szép lány ilyen csúf állatot? Megüssem, megriasszam a szamarat? Ej . . . ! Eszibe jutott, hogy mit mondott az öregember: kinek mi szép, szép az annak. Továbbment. Ahogy megyen, a szamár lépeget utána, megszólal emberi hangon: - Hallod-e, te katona, nagyon rendes ember lehetsz, nem bántalmaztá, nem gúnyolódtá, mint a többi utas. Õk bizony üttek, csúfoltak. Itt van ez a zacskó arany, legyen a tied, mer tudd meg, hogy királyfi vagyok én, csak szamárnak vagyok varázsolva. A szegény ember úgy elámult, hogy meg se köszönte az aranyat. Ment, mendegélt tovább. Egy nagy rengeteg erdőn keresztű vitt az útja. Má jó sötétedett, mikor rablókval tanálkozott össze. Azt mondják a rablók: - Mit viszel, te katona? Mi van a tarisznyádba? - Arany. - Ha, ha, ha! - kacagtak a rablók, dőltek ére, dőltek ára. Nevettek, hogy egy szegény bakának honnan lenne egy zacskó aranya. Elengedték a katonát, az meg örült, mer eszibe jutott az öregember másogyik mondása: amid van, el ne tagadd! Örült, hogy nem tagadta el az aranyat, hogy ráhallgatott az öregre. Ment, mendegélt. Hol sietett, hol lassabban ballagott, hol leült, majd nagy sokára hazaért. Má jó sötétedett, égett otthon a lámpa. Benézett az ablakon, hát mit látott: az ő kedves feleségi egy fiatal legényt ölelget, csókolgat, de még az ő régi szép puskáját is nekiadja. - Hőj, a lelkire köttem neki, hogy nagyon őrizze meg a puskámot, má meg odaadja. Mit csináljak? Belőjjek a puskámval? Nagyon dühöngött, de hopp, eszibe jutott az öregembernek a mondása, hogy az estyi haragot hagyja reggelre. No, ezzel lecsillapodott. Az idegen legény meg közbe kisurrant a puskájával, szaladás. Bement a katona. Az asszonya mingyár a nyakába ugrott. - Drága édes uram, csakhogy meggyöttél! Csókolta jobbró, csókolta balró, de a szegény katonának nem hozta meg a kedvét. - Nagyon fáradt vagyok, hagyjá pihennyi, nagyon fáradt vagyok! - Jó van, drágám, feküdjé le, édes uram, feküdjé, de eszel-e? - Nem, csak pihennyi akarok. Nem ment vóna le a falat a torkán, annyira bántotta, hogy a feleségit egy legényvel látta, aki még a puskáját is elvitte. Reggel korán kelt, mer aludt vóna, de nem tudta lehunyni a szemit. - Édes feleségem, megvan-e még a legénykori puskám? - Jaj, édes uram, este adtam oda az öcsémnek, hogy rejtse el, gyugja el, nehogy valaki itt nálam megtanálja. No, megnyugodott a katona, ölelte a feleségit, csókolta. Tán még most is csókolja, ha bele nem fáradt. Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990