Alsóvárosról egy szegény család legény fia a martonyosi tanyákra háza­sodott. Éltek a martonyosi asszony födele alatt, a martonyosi asszony földjén. Kicsi súgás-búgások jártak a tanyák között. Mert a szegedi boszorkányok is szerettek Martonyoson devernyázni, ha messzibbre nem futotta idejük. Szombatoltak itten egyik-másik dobosuknál, hadnagyuknál, lobogóhordó­juknál. De ezt az új házasok nem számították. Oda sem néztek, ahová nem láttak. Úgyosan megvanogattak, ahogy a többi errevalósi. Lopni nem jártak, se koldulni. Tudták, mennyi szalonnát ehetnek, hogy másnapra is jusson. Éhezni nem éheztek, ám asztalukat hetente megjárta a bab, a borsó meg a lencse. A férfi megunta volna ugyan, de szava nem szállt, mivel asszonyáé a vagyon. Ettől azért rendre kirügyezett, kivirágzott a család. Elsőbben lányuk született. Másodjára fiút vártak, lányt fogtak. Nem búsultak rajta. Tudták, akinek lánya van, annak veje lesz. Így kötyögött velük az idő, amikor hirtelen, a tanyaszomszédok ámulatára az emlegetett család alatt megszaladt a van. Azazhogy vagy kincset ástak, vagy örököltek, vagy bűbájoskodtak. Nyitjára nem jött a szemfüles szom­szédság egyik tollasodási történetnek se, de annyi bizonyos, pénz köllött oda, hogy új tanya, istálló, új lovak, tükrös lószerszámok kerülközzenek, meg ropogós kerekű kocsi, sárganyelű ostor. Ahogy figyelték, továbbra rajtahagyták a Kuporcsi nevet a városról idevetődött tanyáson. Kuporcsi, ha tehette, az utolsó tollszödővel se röstellett cigánykodni. Alkudozott. Ha két krajcárt keresett az órákhosszáig tartó huzakodásban, már jobban szelelt a pipája. Dohányt nem tett bele. Az pénzbe kerül. Hidegen szorította a foga között. Nagy haszon ám. Maga sem ereget a levegőbe drága füstöket. Nem kell készség, kostök, gyufa! Nem kell a potyázókat, se a beszélgetőtársakat kínálni. Ha kér valaki tőle: - Emböröljön már mög egy tömet dohánnyal! - mutatja a hideg pipát. - Én csak rágom a szárát. Azt is magam csinálom, a magam meggyfájáról, magam metszem, sütöm ki tüzes dróttal a levegő járását benne. A pipa tán magáraadásból kifolyólag kellett a szájába. Ahogy a tüzes gép a csépléshez. Mióta együtt élnek asszonyával, lóval nyomtatták el a nyomtatni valót. Néha kopogó fagyok ülték a tájat, még csépeltek Kuporcsiéknál. De adott magára akkor is, amikor az első cséplőgép Horgos felől odacsihegett a tanyaablakra. Elment föltekinteni, hogy az hogy tösz, oszt mit csinál. Elhatározta, hogy ráereszti a szérűjére. Félt ugyan tőle. Mert ördögi motollának tartotta. Másnak nem mondta, de amikor a gép behúzatott szérűjére, hányta magára a keresztet, hogy az asztag meg ne gyulladjon a tüzes gép szikrájától, lángjától, szét ne feszítse a nagy gőzindulat. Rakott akkora asztagot, tán egy hétig se veretik el a cséplősök. Iyenkor enni-, innivalóról a gazda gondoskodik. Legtöbb helyen kirukkolnak rendesen. Difinyós paprikás húsok, tökösrétesek, kútban hűtött dinnyék, sörök, borok sorakoznak napjában többször is. Aki az élettel bánik, azzal jól kell: bánni, azt tartották. A búza az élet. Ha kenyér van, minden van! A megbeszélt nap estéjén becsihegett Kuporcsiék szérűjére a masina. Magánjáró gőzbika húzta asszonyát, a cséplődobot. Tizenhat ember körülötte, rajta, előtte, mögötte, oldalvást, vasvillásan, gereblyésen, tán hogy el ne szaladjon, vélhetné a járatlan, aki ilyen bámulni való húzatást lát. Olyan, mint valami mesebéli diadalmámoros, győzelmi menet. Amikor szérűt fognak, bezsinórozzák a verődobot a kazal oldalához, aláékelnek, a gőzbikát szembeállítják vele, hogy a nagyszíj nagykereke a dob kisszíjának kiskerekével srégvizavé legyen, ahogy a gépészek ismeret­len nyelven fondorkodnak szokatlan mozdulatokkal a gép körül, az maga már boszorkányos gyönyörűség. Kész, mire lemegy a nap. Vigyázzállásban éjszakázik a gép. Másnap egy mozdulat, indul. Igen, de ahhoz rendes helyen körülhordják a cséplési pálinkát, hogy áldás szálljon a munkájukra. Megy a kötött üveg, viszi a Kuporcsi kisbögyös cselédleánykája. A gépészé az első kínálat. A gépész bűvöli az erőt. Nélküle egy kukk sem esik a szérűn. A gépész a szájára teszi az üveg száját, megszívja, ahogy cséplési pálinkát szokás. Nem sajnálja se magát, se az üvegben lévőt. De a foga ínye már tiltakozott, a nyelője elzárkózott. Bevett két kortyot, kiköpött egyet. Akkorát, mint valami báránybéléses sipka. Az üveget a segédjének nyújtotta. Az látta a fölöttes fanyarságát, óvatosan engedte a szájába. Högyöset sercintett róla a kazán nagy kerekének a küllői közé. Ment az üveg a vállalkozóhoz, aki a gép faránál tanyázik, mert a cséplés értelme, a szépen kiszelelt tiszta búza, ott csurog zsákokba hat szigorú zsilipes vasszájon keresztül. A vállalkozó sem veti meg a pálinkát, de előbb meglötyögteti az üveget, hogy a mögötte szomjazó tizenkét embernek mennyi jut. Na, megnyalja, de mintha timsóról inná a löttyöt. Köp róla akkorát, mint egy kisebbfajta pacsirtafióka. Nem mond, csak annyit: ejnye! Az etető a dob tetején elkapja az üveget, meghúzza, egyből belesűrít a dob szájába. Nem hallani, mit mond, akkora zajjal megy a cséplés, akár egy kisebb háború zenebonája. De az üveg halad a kévehányókhoz, szalmahordókhoz, kazalrakókhoz, zsákhordókhoz. Amikor früstökre megállnak, viszik közéjük az üveget. Úgy néznek rá a cséplősök, mint varjú az üres dióra. De szavuk nem száll. Délben jön az üveg, a cséplősök rá se néznek. Sötét estig jár a gép, omlik a szép piros kenyérmag, a törek, a polyva. Magasodnak a kazlak, telik a hombár hasa. Ha a holdvilág kigyújtja lámpáját, jókedvükben annak fényénél is tudják munkájukat. Most felhőrongy takarja a holdat, éhséges szomjúság a kedvüket. Vacsora után magukra maradva beszélgetnek. - Hékompajtásaim- érdeklődik egy hang- kinek akadt hús a villájára, kanalába. Mert nekem egész nap egy szikrányi az agyaram nem ütötte! Zúgott a nép. Húst, főtt szalonnát nem láttak. A pálinkáról ne is beszéljünk. Ilyen embernél nem szabad dolgozni! - Húzassunk jobb gazda szérűjére. Itt döglünk meg étlen! - A saját kenyerünktől ne szaladjunk el, emberek! - Mondok én egyet, - vélekedett a gépész. Reggel, ha megint evvel a löttyel kínálnak bennünket, berúgunk! Leszünk olyan részegek, nem tudjuk, mit cselekszünk. Úgy is tettek. Hozza a kisbögyös, Kuporcsi aranycselédlánykája a butykost. Meghúzza mindenki eleitől végig. Az ádámcsutkájuk is remeg. Jár az üveg, jár a gép Még repetát is kérnek a szalmahordók. Kisvártatva a polyvakazal tetejéről jó érces hang kezdi a gép zúgásával is versenyre kelvén: „Sej, de kedves édösanyám, ha mög akarsz keresni, Martonyosnak a határába gyere ki.." Erre, mint jeladásra, a szalmahordó legények egyenest táncra kerekedtek; de az asztagosok sem maradtak veszteg, lakodalmi csujogatóval kiabálták a táncolók alá való taktust. Amire a gépészek a gőzbika fütyülőjét eresztették világgá, hol hosszút, hol csipkésen cifrát sípoltak föl a csillagos égig. Megbolondult a világ. A rudashordók a kastélyszámba menő ház főbejá- rata elé borigatták terheiket, ebben segítettek a törekhordók is néhány fuvarral, nem akartak alábbvalóknak látszani a polyvaszállítók se. Azok is odagarmadáztak néhány fordulatnyi rakományt. Akkor szaladt ki Kuporcsi a házból. Már messziről kiabálta: - Álljatok meg, emberek, micsináltok, emberek! De hát nem állt meg senki. Nem is hallották Kuporcsi szavát. A gép ment, dúrta ki magából a szalmát, polyvát, töreket. Kuporcsi a gépészhez rohant, az öklét rázta, kiabált. De mire saját; hadarásában a szavát lelte volna, lezuhant a törekkazal hátsó sarka a rakod emberrel együtt, maga alá temetve az éppen ott szendergő pulykacsapat öt-hat kanpulykáját. Kuporcsinak a haja is égnek meredt. Már majdnem megtalálta szavát amikor látja, hogy a zsákolók a disznók aklába dűtögetik a tiszta búzát. A dadogás elfogta. Rázta a gépész vállát. - A a a a csöndéröket, a csö csöndéröket hijjom! De ekkorára már négyen összegörcsölődve fetrengtek fájdalmukban a, szérűn. Fönnszóval jajgattak. Lábukat fölhúzták, a térdük verte a szájukat. A gépész egy mozdulattal megállította a tüzest. Akkor kérdezte Kuporcsitól. - Szólt valamit, gazda uram? - Megyek a csendőrökért. Tettek nekem akkora kárt, de akkorát, Rúzsa Sándor bandája utol nem érné őket. - Menjen csak, gazduram. Különben nekem kellene mennem, hiszen maga a kotyvalékával úgy lemérgezte a cséplőseimet, itt adják ki a lelküket: Menjen a csendőrökért, tudomistenem, magát verik vasra, hogy ennyi emberem életét elvette. Holnapután a szabadkai vesztőhely akasztófáján a maga szemén lakomáznak a hollók, varjak, azt károgva, hogy csecse bogyó, csecse bogyó. Kuporcsi rimánkodásra fogta: - Lehetne ezen még segíteni, gépész úr? - A halálhozó bajt maga követte el rajtunk, magának kell a csorbát kiköszörülni. - De mivel, az isten áldja meg, mondja már, mert már hatan vergődnek tehetetlenül az udvar közepén. - Hatan? Barátosi Vendel, a legjobb kévevágóm, úgy nézem, már végleg elcsöndesedett. Úgy lehet, a lelkét kiadta. Nem mozdul. - Jaj, ne mondja, gépész úr, tud segedelmet? - Tudni tudok. - Semmit se sajnálnék, ha ebből a bajombul kiegyenesedhetnék. - Na, látja, hogy maga mérgezött le bennünket. - Hála istennek, magán, gépész úr, meg a fűtőjén egy karistolást nem fogott az ital. - Ne ezt vegye irányzomnak. Mi reggelente sósavat szoktunk inni, estére kelvén meg zsírszódát. -De azt mondja, tud-e orvosságot! - Tudok. A gép muszáj patikaládájában van kígyózsírom, pokolküvem, halálelleni ördögfarokmagom. De ez még kevés lenne. A maga fogaössze­szorító türelme legalább annyira köll az életbemaradásukhoz. - Hát szorítom én, hallja, azon ne múljon, néha annyira szorítom, a pipaszárat is elharapom. Mit tögyek? - Szólítsa elő a fehércselédjeit, a szakácsnén kívül nyolcig valót számoltunk össze. - Beleszámították a feleségömet, mög a két lányomat is? - Hogy is lehetne róluk megfeledkezni? Röndölje valahányát sebesen a betegek mellé, szabad választásra vegyenek kúrálatuk alá egy-egy halálban fetrengőt, vezessék az ágyukhoz, hosszan ülve, ebből az ördögfarokmagból egy-egy szemet kell félóránként a nyelvük hegyére tenni. De körülöttük nem zajonghat, katakolhat senki, még maga sem, mert akkor magának is vége. - Várjon már, gépész úr, hagy gondolkodjak egy kicsit! - Nincs itt idő a spekulációra. Gangos Pista, úgy nézem, már beadta a kulcsot. Az a lábát meg nem rázza többet. - Liza, Giza, Jula, Maris, Piros, Sári, Mári gyertek elő! - jajdult föl Kuporcsi. Mint a parancsolat, sorakoztak. Tudták a leckét. Ki-ki fölkarolt egy keze ügyébe való haldoklót, húzva, vonszolva cipelték a belsőségek felé, miköz-ben a félholtak annyira kapaszkodtak a fehérszemélyek szoknyájába, néme-` lyikről már a szérűn pöndölyöstül lecsúszott a vászonnemű. A gépész szinte csak magának, fönnszóval mondta: - Hát, ha az ember akar valamit, annak idejében neki kell ám vetkőzni! Kuporcsi szája olyan lilára váltott, mintha már a szabadkai hóhér igazítaná nyakán a kendermunkát. - Hát én most mit csináljak, mit csináljak, amikor ilyen drága patikaszert fizetek, ilyen drágát, majd az életömet, Lizusomat, Julámat, Márimat... kicsi, meg nagy cselédlányaimat, summásaimat! Most én addig mit csináljak? -Azt csinálja, gazduram, hogy kilencszer szaladja körül a tanyát, jobbra indulva, azután kilencszer visszafelé, hogy el ne szédüljön. Kuporcsi kelletlenül szedegette lábát. A gépész ráripakodott. - Az orvosságnak se lesz foganatja, maga se szabadul a kötéltül, szalad-jon, az életéért szalad. Akkor rákezdte Kuporcsi. Nyomta a köröket, porzott utána a dűlőút. Már vagy a hatodik karikát kanyarította, amikor orrcsumán vágta a kazalrakóa­gyonütötte, paprikásra hányt pulykák pörköltjének az illata. Biztatásnak vette. Majdcsak möggyógyulnak, majdcsak megmaradnak, majdcsak kihe­verik. A legdrágább orvosság a létező világon. A legeslegdrágább... A gépész leintette. - Maga még mindig nem tud igazán örülni. A fehércselédeinek minde- gyike fölér egy patikával! Maga is nekik köszönheti, hogy még él a saját portáján. Mit sóhajtozik annyit! Különben a szelek hordanák már a haját odafent a bitón... - Jójó, tudom, a hollók golyóznának a szememmel, azt kárognák, hogy csecsebogyó, csecsebogyó. Fizetne csak a feleségével, lányaival a gépész úr is ilyen orvosságot, majd másképpen szedné a levegőt. De ezeknél a zokszavaknál különben semmiféle szemre való hányás nem esett közöttük. Csépeltek jó pálinkán, sült pulykán, bográcsos paprikáson, hízott kappanon, fonyatos kalácson, lehűtött szerémségi boron. Csak éppen úgy ebéd utáni ejtőzésképpen a visszatérő rosszullétek elűzé­sére minden cséplős a megmentő patikusnőjével kicsi utókúrára félrehúzó­dott. Mindannyiszor jobb erőben tértek a munkájukhoz. A cséplősök, mire mindennel végeztek, tettek a szérűn, a ház körül, a hombárban, a padláson olyan szépségesen szép munkát, a bánáti oldal tanyásai átjártak a Tiszán azok bámulására. A kancafaros, szarvasgyűréssel szegett, szélálló szalma-, törek-, polyva­kazlak dicsérték a buzgalmukat. Meg az ajánlat, hogy jövőre, cséplésre ők a hivatalosok. Különösen a tanya fehérbe öltözött vászoncselédei erősítgették. Csapato-san kísérték a húzató gépet a tanyahatárig. A kisbögyös cselédleányka, aki ez idő alatt húzta föl az anyja papucsát először, azon sóhajtozott: Bárcsak egész évben ki ne fogynánk a csépölnivalóbul! Liza gazdaasszony hozzátette: -Nagyon igazat beszélsz, kiscselédöm! Mire Kuporcsi nagyobbik lánya: - Megelégednék én fél évvel is! De a kisebbik Kuporcsi lány nem engedett az esztendőből. - Érdemes lenne januártól januárig csépölni, csépölni, de csépölni, azután elölről kezdeni!