Vót egy nagyon szegény legény. Hát ugye hát a szegénynek is meg köllött házasodnyi, elvett egy szegény jányt. Hát ugye egy szegényből kettő lett. Hát oszt nem is vót ott semmi baj ugye, hát dolgozgattak lassacskán. Minden, csak mán a szomszédba meg nagyon gazdagok vótak. Mikor oszt a szomszéd menyecske kimosta a sok ruhát, végigterítette az egész portát, elkezdett siratni ugye a szegény asszony. - Jaj, édes uram, a szomszédba mennyi ruha van, mennyi ruhát kimostak! Nekem meg semmi ruhám nincsen, csak ami rajtunk van-e. Mit mossak? Én is mosnák! Mondja neki az ember, hogy: - Mosd ki a cucajodat! Hát ténleg úgy is vót, tél vót. Kimosta az asszony a cucajt, az olyan vastag vót, ugye a víz csepegett belőle. No, akkor aszongya: - Jaj, jaj - mikor mán kimosta -, jaj, de hát ruhaszárító kötelünk sincs! Most má hova teringessem a ruhát? Mondja neki az ember: - Nézd csak - aszongya -, itt van egy bukor, olyan vadcsipke, terítsd rája! Hát rá is terítette a szegény asszony. Hát az meg ráfagyott. Este hogy majd viszik be a ruhát, nem bírták; fogták ketten is, rángatták, nem bírták leszedni rúla, úgy ráfagyott. Mer nagyon vizes vót ugye a cucaj. Hát nincs más, aszongya az ember: - Én ezret kivágom! A csipkebokrot bevisszük a házba. oszt majd ott leolvad. Hát ahogy kopogott, má ahogy vágta, egyszer nekicsörrent a baltája, hát egy nagy csomó ezüstpénz vót otten. Vót egy összemarékkal. Mingyá fölszedte az ember, ugye nem látott soha életébe pénzt, mer szegények vótak, meg nem is látott olyat. - Hű, asszony - aszongya -, főzhetsz haluskát, lesz rá mit tenni, a haluskára rátesszük a túrót, tanáltam egy jó maréknyival. Úgy is vót. Megfőzték a haluskát, nekiálltak ebédóni, de hát egyre mondták, hogy: jaj-jaj... Rátették a haluskára - nagyon-nagyon kemény a túró, kemény -, a haluskát szedegették ki belőle. Hát egyszer csak beköszönt hozzájuk egy juhászember. - Adjon Isten, jó napot! -Adjon Isten! - Látom - aszongya -, éppen ebédölnek. - Ebédölünk - aszongya -, magát is megkínáljuk. Nézett, emelgette a nyakát, nyújtogatja egyre a tálba, lesi, hogy mit esznek ezek. Mondták, hogy aszongya: - Túrós haluskát főztünk, de hát - aszongya - a túró - aszongya - az elég kemény egy kicsit - aszongya -, hát nem tudjuk megrágni. Megkínáljuk magát is. - Juj, csak kínáljanak! - aszongya. Aszongya: - No, mán mink jól is laktunk, odadjuk mind. Hát persze mind az ezüstpénz vót a tálba. - De - aszongya -, nem is eszem én azt meg. majd hazaviszem - mondja a juhász -, majd otthon megrágogatom - aszongya -, én meg szeretem a túrós haluskát. Beöntötték neki a tarisznyába, el is vitte. No de úgy vót, hogy ű azét csak sajnálta, hogy aszongya, hiába mégse lehet elvinni ennyi ezüstpénzt, aszongya, ha butácskák is, ennyit mégse lehet elvinnyi. -Tudja mit - aszongya, mondja a gazdának -. gyüjjön el velem, adok magának érte egy báránt! Ment is az ember nagy örömvel. No, viszi haza a báránt. Örültek a báránynak. Na de mikor mán hazaérnek... - Hű - aszongya -, itt nagy baj van! Se ól, ahova becsukjuk a bárányt, de még csak ennivaló sincs, amit adunk neki. Hát nincs más, levágjuk a bárányt, oszt akkor majd azt megnyúzzuk, megsüssük. No, úgy is vót De fájok csak nagyon keveske vót. Hát amit csak összetördeltek éppen. De a bárány megsült Hát oszt kitanálták, hogy hát úgyis nagyon forró, nem lehet még aztat megennyi, elmenni addig, oszt hoznak fát, ugye így háton, kötetbe. Nem messze vót tűlök, nem vót messze az erdő. Elmentek fát szednyi, a bárányt otthagyták az asztalon. Ahogy szedegetik a fát az erdőbe, egyszer megy arra egy katonaember. Katonavitéz. Hát odaköszön: - Adjon Isten jó napot! - Kérdezi: - Messze van-e még a falu? Mondja az asszony: -Nincs messze már -aszongya-, csak itt egy dombocska, egy hegyecske, oszt mindjárt ott a falu. -No jó-azt mondja-, mán alig várom, hogy beérjek-aszongya-, hogy elérjem a falut. Az asszony oszt mingyá mondja neki: - De ide hallgasson, de nálunk oszt be ne menjen! Aszongya: - Hogy mennék én be maguknál - aszongya -, hát minek mennék be! - Hát csak úgy mondom - aszongya -, hogy be ne menjen! -Azt se tudom, hogy hol laknak. - Hát mingyán itt a falu szélén, mingyán itt lakunk - aszongya, mondja az asszony. Aszongya: - A kulcs meg be van téve a vakablakba. De meg ne egye a bárányt, az meg az asztalon van -aszongya-, nehogy megegye! Mer - aszongya - alig várjuk, hogy hazamenjünk, megehessük a sült bárányt! No, az embernek, a katonának nem köllött mást mondani! Hát éppen nagyon-nagyon éhes vót, eszibe se lett vóna, de hát minden megvót mondva neki, hogy hát hol van a kulcs, meg ott van az ennivaló, mindjár gusztust kapott rája: hát a báránhús, hát az nem is olyan akármi. Hát elment, még kenyér is vót melléje, hát megette mind a bárányt. Hát nagyon éhes vót. Bezárta újból az ajtót, oszt akkor elment. Mennek haza ugye nagy éhesen, ugye akik a fát szedték, a gazda meg a gazdasszony, hazaérnek: jój, akkorra meg már sok légy. vastagon vótak a csontokon, ahogy ugye ette, ahogy meg vót éve. vastagon a légy. Jaj, jaj! Meg a kenyér is má csak kenyérhaj vót. - Jaj, ezek az átkozott legyek - aszongya - mind megették a bárányt! Hát micsináljanak: elmentek panaszra a bírónál. Hát mondja a bíró: -Hát ide hallgassanak-hogy megette a légy a bárányt, mert zárták, behúzták az ajtót, nem ment be senki, megette a légy a bárányt, de még a kenyeret is -, hát ide hallgassanak: én maguknak mást nem tudok mondani. - Aszongya az embernek: - Erre nincsen törvény. Ha máskor- aszongya - íllyet csinálnak, ahol legyet lát, mindenütt üsse le, üsse, ahogy csak bírja! Dögöljenek meg a legyek! Hát a bírónak meg a homlokára szállt egy légy. Az ember az öklivel - nagyon mérges vót ugye, hogy megették a bárányt nagyon mérges vót-, hogy üti le a legyet, az öklivel odavágott a bírónak. Hát azt meg vakszemen tanálta. Hát a bíró mingyá kinyújtózkodott. Meghalt. Hát így megmenekült az ember, mert hát oszt akkor a bíró mondta, hogy üsse a legyet Hát ű csak a legyet ütte, nem a bírót akarta agyonütni. Hát eddig vót.     Magyar Zoltán A herencsényi mesemondó - Balassi Kiadó Budapest - 2004