Sok-sok mese kering az indiai nép ajkán, melyek halhatatlanná tették az ostobaságukról nevezetes Kottajam falucska lakóit. Kottajam falucska kis tavának meredek partján nőtt egy hatalmas mangófa. A fa csak úgy roskadozott az érett, szép gyümölcsök terhétől. Manapság a mangót sóval teszik el, és finom karímártást, rizst tálalnak mellé, ami Indiában pompás eledelnek számít. A falusiak szintén sóban akarták konzerválni a mangófa termését, de olyan sok gyümölcs termett, hogy nem volt hozzá megfelelő nagyságú lábasuk. Az eszükbe se jutott, hogy több lábasba osszák el és főzzék meg a gyümölcsöt. Az egyik ostoba kottajaminak „bölcs” dolog jutott eszébe. - Rázzuk le a fáról a sok mangót, tegyük bele a tavacska vizébe. A vízbe szórjunk sót, így nem kell óriási lábast drága pénzért vásárolnunk. Majd a vízben magába szívja a mangó a megfelelő mennyiségű sót. A fukar falusiak boldogan ujjongtak a „bölcs tanács” hallatára. Felmásztak a fára, megrázták az ágait, és sok-sok gyümölcs a tó vízébe hullott. Ezután több zsák sót zúdítottak a gyümölcs után, és várták, hogy az ízletes csemegévé érjen. Néhány hét múltán azt gondolták, hogy elérkezett az idő, megérett a gyümölcs a vízben, hiszen eleget áztatták a sóban. Összegyűltek a tó partján. Az egyik ostoba fickó nehéz lábast kötött a nyakára, és a vízbe ugrott, hogy a lehető legtöbb mangót gyűjthesse össze odalent. A lábas megtelt vízzel, a mélybe húzta őt, és az ostoba megfulladt. A többiek türelmetlenül várakoztak, toporogtak a parton, és egyre mérgesebben mondogatták, hogy az első fickó több mangót gyűjt össze, mint amennyi megilletné, azért marad olyan sokáig a víz alatt. Különben már régen fel kellett volna bukkannia a tó felszínére! Irigységükben sokan lábast kötöttek a nyakukba, és utána ugrottak. Hát, ilyen mohók és ostobák a kottajamiak!