Valamikor nagyon régen élt egy király a feleségével. Vót nekik egy szép nagy királyfiuk. Éltek ők békébe, boldogságba, nagyon szerette őköt az ország népi is. De egyszer az történt, hogy a szép királyfinak meghalt a legkedvesebb barátja. Ahogy mellátta, úgy megrémült, hogy azon nyomba elhatározta: világnak megy. Addig meg se áll, míg olyan országot nem taná, ahol a halálnak nincs hatalma. Elmondta a szüleinek is a szándékát. Sírva-könyörögve kérték, hogy maradjon velük, de a királyfi elbúcsúzott a szüleitő. Ment, mendegélt, nagyon sokára elért egy idegeny országba, annak is egy nagy erdejibe. Hát ott mit lát: egy hatalmas embert. A lábával rugdossa, dőtögetyi ki a fákot. Odaköszön a királyfi, kérdezi: - Kié ez az ország? - Ez a Saskirály országa. Te ki vagy, mi vagy? Honnan gyössz? - Én a Fehérkirály fia vagyok. - Én meg a Saskirály. No, mára be is fejeztem a munkát. Gyere, nálunk megpihenhetsz, vacsorát is kapsz. Mentek a palotába. A Saskirály lánya várta őköt vacsorával. Nagyon kedvesen fogadta a királyfit. - Fehérkirály fia, hova szándékozol mennyi? - kérdezte az öreg király. - Én azt az országot keresem, ahol a halálnak nincs hatalma. - Édes barátom, itt éppen jó helyen jársz. Látod azt a nagy erdőt? Míg én azt a lábamval ki nem rúgdosom, se én, se a házam népi meg nem halhat. Abba pegyig beletelik vagy ötszáz esztendő. Maradj itt! - Nem lehet, király bátyám. Én olyan országba igyekszek, ahol a halálnak nincsen hatalma. - De ötszáz évig eleget élhetnétek a lányomval! - Igaz, igaz, kedves király bátyám, de utána itt is lesz hatalma a halálnak. Én olyan országba menek, ahol soha nem lesz hatalma. Kérte a királykisasszony is, hogy maradjon, de a királyfi hajthatatlan vót. Reggel ahogy felkelt, készülődött, a szép királykisasszony azt mondta neki: - Te vándorkirályfi, mivelhogy semmi áron nem maradsz, fogadd el tőlem emlékül ezt a kis dobozt! Ha kinyitod, ránézel a képmásomra, úgy utazhatsz a levegőégbe, mint a sebes szélvész. Megköszönte a királyfi az ajándékot, a zsebibe tette, búcsút vett a Saskirály házátó. Ment, mendegélt. Má nagyon elfáradt, mikor eszibe jutott a doboz. Elévette, kinyitta, ránézett a szép királylánynak a képmására. Azt kívánta, hogy úgy utazzon, mint a sebes szélvész. Hát csak emelkegyik fel a levegőbe, sivítva elrepül. Hát, Uram Teremtőm, hova repült, egy szürnyű nagy hegynek a tetejibe. Ott mit lát: egy kopasz király kapával kosárba rakja a fődet, oszt viszi az aljba. Nagyon elbámészkodott rajta a királyfi. Odaszólt a király: - Mit bámulsz, öcsém? - Csak azt bámulom, hogy mibe fáradozik. - Hej, édes öcsém, én meg a házam népi arra vagyónk kárhoztatva, hogy míg ezt a nagy hegyet mind le nem hordom az aljba, nem halhatunk meg. No, de má este van, hazamenek. Meghívlak hozzám, vacsorát is kaphatsz, megpihenhetsz. Szívesen fogadta a szép királyfi a meghívást. Mentek, elértek egy szép kastélyba. Hát ennek a Kopaszkirálynak még százszorta szebb lánya vót, mint a Saskirálynak. Nagyon kedvesen fogadta őköt. Vacsora közbe megkérdezte az öreg király: - Hova szándékozik mennyi a királyúrfi? - Hát, bizony, én olyan országba, ahol a halálnak nincs hatalma. - Édes öcsém, nálónk nagyon jó helyen jársz. Láttad azt a nagy hegyet? Beletelik abba nyócszáz esztendő is, míg én azt elhordom. Látom, kedvelitek egymást a lányomval, keljetek egybe, nyócszáz évig eleget élhettek. - Az igaz, igaz, kedves királybátyám, de a nyócszáz év is elgyön egyszer, oszt megint lesz a halálnak hatalma. Nem, nem maradhatok. Azt mondja a szép királykisasszony: - Ha már semmi áron nem maradsz, te vándorkirályfi, fogadd tőlem emlékül ezt a kis aranygyűrőt. Ennek az aranygyűrőnek az a tulajdonsága, hogyha az ujjadon háromszor megfordítod, ott termesz, ahol csak akarsz. Megköszönte a gyűrűt a királyfi, elbúcsúzott. Ment, mendegélt, majd eszibe jutott a gyűrű a nagy országúton. Megfordította háromszor, és arra gondolt, hogy a világ végin szeretne lennyi. Hát azon nyomba egy idegen országba pottyant le. Mit lát ott? Csudálatos öltözetű embereket. Tíz nyelven tudott beszélni a királyfi, tíz nyelven szólt hozzájok, de azok egyet se értettek. Csak bámulta aztán őköt: hogy még ilyen különös népeket! Ahogy szétnézett jobban a királyfi, felismert egy embert a ruhájáró, hogy az az ő hazájabeli lehetett. Beszédbe eredtek. - Mondjad má, kié ez az ország? - Ez a Kékkirálynak a fővárosa. A király má nem él, most a lyánya uralkogyik hét ország felett, mer nem él má a királyi nemzetségbő senki se. - Mutasd meg nekem, hol lakik a királylány! El is vezette egy gyönyörű szép nagy palotáho. A tornácán hímet varrt egy ezerszerte szebb királyné, mint akik eggyig vótak. A királyfi üdvözölte a kalapjával. A királykisasszony meg viszonozta. Leszalasztotta az inasát, hogy vezesse be a királyfit. Beszégettek, hogy honnan utazik, hova szándékozik mennyi. Ahogy beszégettek, a szép hímvarró királylánynak nagyon megtetszett a királyfi. - Kérlek, te vándorkirályfi, maradj nálam, hisz én hét ország felett uralkodok. Segíts nekem az uralkodásba, majd jól megférünk együtt. - Nem maradhatok, szépséges királykisasszony, merd én olyan országot keresek, ahol a halálnak nincs hatalma. - No, itt éppen jó helyen jársz! Karonfogta, bevezette egy szép nagy szobába, ahol csillogott-villogott a rengeteg varrótű. - Látod, látod ezt a sok tűt? Én meg a házam népi aggyig meg nem halhatunk, míg én a hímvarrásba mind el nem koptatom ezeket a tűköt. Abba pegyig beletelik ezer esztendő. Maradj itt, szép királyfi, legyél a társam, segíts az uralkodásba! - Nem maradhatok, szépséges királykisasszony, nem maradhatok. Fogadást tettem, hogy olyan országot keresek, ahol a halálnak nem lesz soha hatalma. - No, mivel nem maradsz semmi áron, adok neked egy kis aranyvesszőt. Ezt a kis aranyvesszőt azzá változtatod, amivé csak akarod. Elbúcsúzott a királyfi, megköszönte a szép ajándékot. Ment volna tovább, de nem tudott, mer útjába került egy sebes folyó. Annak a folyónak a tússó partján az ég a földvel má össze vót ereszkedve. Csak a nagy sebes folyó zuhogott. Bent a folyóba meg egy fényes kastély tündöklött. Nagyon szeretett vóna oda bekukkantanyi, de hogy menjen oda? Hát eszibe jutott a kis aranyvessző. Azon nyomba ledobta a fődre: - Legyen belőled híd a fényes kastélyba! Az aranyvessző mingyár híd lett, ő meg gyorsan, ügyesen felszaladt rajta. Igen ám, de ott meg borzalmas kétfejű, háromfejű állatok üvöltöztek. A királyfi kirántotta a kardját, csapkodta őköt, de híába. Ha lecsapott két fejet, kinőtt helyette négy. Ahogy ott hadakozott, egy gyönyörű királykisasszony kinézett az ablakbó. Szólt: - Gyere be, te ismeretlen királyfi! Az állatok erre mind csendbe maradtak, ő meg bement a palotába. Azt mondja neki a szép királyné: - Látom, hogy nem mindennapi ember vagy. Ki vagy? Mi vagy? Honnan gyössz? - Fehérországbó gyövök, a Fehérkirály egyetlen fia vagyok. Olyan országot keresek, ahol a halálnak nincsen hatalma. - Itt éppen jó helyen jársz, mer én vagyok az élet és a halhatatlanság királynéja. Nálam addig maradhatsz, amíg csak kedved tartja. Ott is maradt a királyfi ezer esztendeig. Sokat álmodott a szüleivel, majd egyszer elfogta a honvágy, hogy ő szeretne hazamennyi, mellátogatnyi az édesanyját, édesapját. Jelentette a halhatatlanság királynéjának, mit akar. Az nevetve mondta: - Jaj, te szép királyfi, hisz a te szüleid má több mint ezer esztendeje, hogy meghaltak. Nekik se hírüket, se porukat fel nem tanálod. - De én mégis nagyon szeretnék hazamennyi, legalább az országomot meglátogatnyi! A királyné nem tiltotta tovább, hanem inkább azt mondta: - Ha mennyi akarsz, mehetsz, királyfi, de adok neked két kulacsot: egy aranykulacsot meg egy ezüstkulacsot. Az aranykulacsba lesz az életvíz, ne felejtsd el! Ha valaki öt-hatszáz esztendővel ezelőtt halt meg, csak ráfröcskölsz belőle, ép erőre felébred, olyan erőbe, egészségbe, mint mikor meghalt. A másikba, az ezüstkulacsba van a halált hozó víz, nagyon vigyázz vele, királyfi! Megköszönte a királyfi, búcsút vett a halhatatlanság királynéjátó, útnak eredt. Először a szép hímvarró királykisasszonyho ért el. Szaladt fel a palotájába, hát az a szép hímvarrására ráborulva feküdt. Szólingatta, de az má nem felelt, meg vót halva. Beszaladt a királyfi abba a szobába, ahol a sok varrótű vót, de nem tanált azokbó még egy darabot se. No, elékapta az aranykulacsot, meglocsolta vele a szép királykisasszonyt. Az meg mingyár ébredeznyi kezdett, mosolygott. - Köszönöm, édes barátom, hogy felébresztetté. - Bizony, alhattá volna, szép királykisasszony, örökre, ha én fel nem ébresztelek. Marasztalta vóna a királykisasszony, de a királyfi elköszönt, ment tovább. Nagysokára elért a Kopaszkirály városába. Hát látja, hogy a nagy hegy má nincs a helyin. Körűnézett, meglátta a Kopaszkirályt a hegy aljába, ahol má el vót terigetve a főd. Mellette a kapa, a kosár, ő meg meghalva. Megint elékapta a királyfi az aranykulacsát, meglocsolgatta belőle a halottat. Ásítozott, nyútózkodott a király: - Hej, de jót aludtam! - Bizony, bizony, királybátyám, aludt vóna maga örökre, ha én fel nem támasztom az élethozó vízvel. - Jaj, édes barátom, nagyon köszönöm, amit értem tetté. Gyere, maradj itt! - Nem maradhatok, megyek az édes szüleim országába. Ahogy ment, mendegélt, elért a Saskirály országába is. A nagy erdő má sehol, a Saskirály mind kirugdosta a fákot a lábával, ő maga meg ott vót meghalva. Õt is ugyanúgy meglocsolta az aranykulacsbó. Az is felébredt. - Hőj, de jót aludtam! - Bizony, bizony, örökre aludt vóna má maga, királybátyám, én támasztottam fel. - Nagyon köszönöm. Ott hálálkodott, minden. Búcsút vett tőle, iparkodott az édesapja országába. Ahogy ment, nagysokára odaért. Hát a kastélyok helyin má mocsár, gázos mocsár, néhol kék láng buborékolt fel. Nagyon elszomorodott a királyfi. Lemondott arró, hogy valaha még megláthassa az édesanyját, az édesapját. Nagy szomorúvan visszafordút. Alig tett vagy tíz lépést, csak kiáltonak: - Várj meg, várj meg, királyfi, ezer esztendeji, hogy kereslek! Mingyá megtudta a királyfi, hogy ez nem más, mint a halál. Eszibe jutott a gyűrő az ujján. Megcsavarta, és arra gondolt, hogy ott legyen a halhatatlanság királynéjának a kapujába. De a halál ott szuszogott, ott ment a nyomába. El is ért a királyfi a halhatatlanság királynéjának az ajtajába, de a halál megkapta a lábát, kiabált: - Megvagy, megvagy, királyúrfi, enyím vagy! A nagy lármára elégyött a halhatatlanság királynéja, ráripakodott a halálra: - Takarodj az én országombó a te birodalmadba, neked itt helyed nincs! A halál meg menekült, ahogy a lába birta. A szép királyfi meg nagy lakodalmat csapott a szép királynéval. Dicsőségesen élnek máig is. Majd ha arra jártok, menjetek be hozzájok, merd mindenkit nagy szeretettel fogadnak. Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990