Élt egy király a nagyon szép kisfiával. Nagyon kíváncsi vót a kisfia sorsára, ezér összehívta a bölcseket: mondják meg, mi vár az ő fiára, milyen jövő. Össze is gyöttek az öreg bölcsek, tanakodtak éjt nappallá téve, de nem tudtak mire mennyi. Megszólalt egy közülük: - Felséges királyom, van itt és itt egy öregasszony. Az még mindenkinek meg tudta mondani, mi vár rá, mi lesz vele. Õt kellene felkeresnyi. - Menjetek érte, hozzátok mielőbb, mer nagyon kíváncsi vagyok, mit tartogat a jövő a kisfiamnak! Nemsokára hozták a bölcsek az öregasszonyt, bár az sehogy sem akart gyönni. - Jaj, jaj, mi lesz velem, ha olyat tanálok mondanyi, hogy nem tetszik a királynak! - sopánkodott végig az úton. - Csak gyöjjön, csak gyöjjön! - biztatgatták. A palotába mingyár mondta neki a király: - No, te asszony, ha megmondod a fiam jövőjit, és igazat mondasz, nagyon megjutalmazlak. - Jaj, felséges királyom, én megmondom, de ha nem jó üt ki, biztosan megharagszik rám. - Nem haragszok, csak mondd meg az igazat! Hozzáfogott az öregasszonyka. Felhajtotta maga előtt a surcát, megódta a kendőjit. - Hát, felséges királyom, hosszú életű lesz a fiad, sokat fog háborúskodnyi. De azt is megmondom, hogy nagyon-nagyon szegény lányt vesz feleségül, a legszegényebbet az országba. - Hol lakik az a lány? - Megmondhatom, ha kíváncsi rá, felséges királyom. Megmondta, hogy hol lakik.A királyt ette a fene, hogy az ő egyetlen fia kolduszegényt vegyen el, sehogy nem birt beletörődenyi. Kiadta a parancsot, hogy szép szavakval csalják el a szüleitő a kislányt. Mondják, hogy a király neveli majd a kastélyba, és ha elgyön a házasodás ideji, bútorozott házval adja férjhe.A szülők nem mertek ellenkeznyi, odaadták a kislányt. A király először meg akarta öletnyi, de ahogy meglátta, olyan nagyon szépnek tanálta, hogy megesett rajta a szíve. Úgy gondolta, inkább a sorsára bízza.Mikor éjszaka aludt a kislány, egy kis fehér koporsóba tétette, kivitette a folyóra. A lány aludt szépen, a folyó meg vitte, vitte. Volt egy halász, aki messzi lent lakott a folyó mellett. Ahogy kisütött a nap, kiállt a kunyhója elé, nézte a vizet. Hát mit látott, egy fehér láda úszott lefelé. - Csak erre hozná a hullám! Csak erre hajtaná! Mintha a hullám meghallgatta vón a szavát, egyszeribe feléje sodorta a fehér ládát. Mikor egészen a közelbe ért, a halász felgyűrte a nadrágját, belelépegetett a vízbe, kiemelte. Megnézte, mi van benne, hát egy gyönyörű szép göndör kislány aludt benne édesdeden.Otthagyott aztán hálót, mindent, szaladt a feleségihe nagy boldogan. - Kedves feleségem, felvagy-e má? - Felvagyok, apókám. - Nézd, mit hozott nekünk a sors, mivel áldott meg az ég. Amiér annyit fohászkodtunk, egy gyönyörű kislányt hozott! - Honnan hozod, édes uram? - A folyó adta, édes feleségem. - Jaj, de jó! Biztosan nincsenek szülei, hát felneveljük, apókám! - Fel bizony, édes feleségem. Telt-múlt az idő, nyött a kislány, növekedett, az apja még hálót kötnyi is megtanította. - Segíts, édes lányom, hálót kötnyi, mer mink csak a halászatbó élőnk, szegények vagyunk. Közbe a királyfi is szépen megnyőtt, lovagolt, vadászatra járt. Egyszer is éppen vadászott, mikor eltévedt, nagyon messzire került a társaitó. A folyó szélin lovagolt lefelé, hát egy gyönyörű szép lányt látott a víz szélin derékig érő szőke, göndör hajával. Megtetszett a királyfinak, hát leszállott a lováró, hozzáment, beszégetett vele kedvesen. A lány csak szégyenlősen mosolygott, de a királyfinak még jobban tetszett, hogy olyan kis szégyenlős. Ígéretet tett neki: - Többször is fölkereslek, te szépséges tündérlány. Mikor hazaért a királyfi a vadászatró, azt mondja neki az apja: - Édes fiam, mi lett veled, hogy olyan boldognak látszol, amilyennek még soha. - Jaj, édesapám, olyan gyönyörű szép lányt tanáltam magamnak! Senki más nem lesz a feleségem, csak ő! - Hol, édes fiam? Melyik király udvarába? - Nem királylány az, édesapám, csak egy szegény halászlány. - Abba. pedig nem egyezek bele, azt nem hozod ide, ha szegény! Csak királylányt vehetsz el! Egy királyfinak királylány jár! - Édesapám, nem tehetek róla, de ha ő nem lesz a feleségem, a szívem is meghasad. A király retteneteset sejtett: hogy még beválik az öregasszony jóslata. A szegény halászlány az lehet, akit ő régen éccaka idejin fehér koporsóba tétetett. A királyfi meg hajthatatlan vót, mindég gyakrabban eljárt a folyó mellé a szép halászlányhoz. Egyszer meg is kérte a kezét a szüleitől: - Megkérem az édes szülőköt, egyezzenek bele, hogy szép lányukat elvihessem a királyi palotába. Azok összenéztek, szólnyi se tudtak, csak bólogattak megsápadva. A királyfi észrevette a szomorúságot az arcukon. - Ne búsoljonak, magukat is majd a kastélyba viszem. Hát ideadják hozzám a szép lányukat? - Õt kérdezze meg, felséges királyom, hogy elmegy-e magához! A lány lesütött szernvel bólintott, hogy elmegy. A királyfi meg felkapta az ölibe. - Má viszem is, magukér pegyig elgyövök, ha tartjuk az esküvőt. Vitte boldogan a királyfi a szép halászlányt lóháton. A király meg a tornácró nézett le. Hőj, menten megütte a guta, ahogy meglátta őköt. Összeesett, meghalt. Eltemették nagy pompával.Mikor letelt a gyászév, a királyfi megnősült, csaptak nagy lagzit. Mindenkinek tetszett az ifjú pár, csak a gonosz ördöngős dajkának nem. Az csak morgott, zörgött, dörgött, ütött, csapott mindenfelé, pattogott. Persze, mer úgy szerette vóna, ha a királyfi az ő lányát veszi el feleségül.Nagyon boldogan élt a királyi pár, de majd egyszer mi történt: egy ellenséges ország hadat üzent a királynak. Fájt a király szíve, hogy el kell válnyi a fiatal szép feleségítő, szomorúvan ölelte, csókolta. - Mindegy, kedvesem, el kell válnunk, de ha csak tehetem, írok neked. Legyél nyugodtan, nemsokára visszagyövök hozzád. Telt-múlt az idő, a királynénak szép, aranyos kisfia született. Nagy boldogan meg is írta az urának a jó hírt: „Drága, édes férjem, gyönyörű kisgyermekünk van. Ha látnád, milyen szép!"Az ördöngős gonosz asszony kezibe került a level, az meg kíváncsiskodott. - Ugyan, mit írhatott az urának? Felbontotta a levelet, lemásította az írást. Helyette azt írta: „Nem tehetek róla, kutyagyerekőnk született. Mit csináljak?" Az ördöngős gonosz asszony odaadta a levelet egy futárnak, hogy vigye a háborúba. Vitte is a futár, átadta a királynak. A király meg elszomorodott, szomorúvan válaszolt: „Kedves feleségem, ha már így van, így van, legyél nyugodtan! Ha vége lesz a háborúnak, hazamegyek és minden jóra fordul."Hozta a futár lóháton a levelet. Az ördöngős asszony má várta. Bevitte egy szobába, felbontotta, olvasta. - No még ilyet, hogy nem baj a királynak még ilyen hír se! Kapta a tollat, a papírt, írt a level helyett másikot: „A gyerekvel együtt hagyd el a kastélyt, otthon ne találjalak, ha hazamegyek!"  A királyné először örült a levelnek, a keblire szorította, de mikor olvasta, sírva fakadt. - Mit tehetek? Mörre menjek a kisgyerekemvel? A kosárba ennyivalót tett, a gyerekit a nyalábjába fogta, aztán útrakeltek, hogy világgá mennek. Sötétbe indult el, hogy ne is lássák, ne gúnyolják. Ment, mendegélt a királyné a végtelen országúton, elcsigázódott a hosszú vándorlásba. Meglátott egy faépületet, oda tért be, hogy megpihen. - No, kisfiam - így beszélgetett a szép királyné -, bemegyünk ide, itt pihenünk reggelig. Aztán magam se tudom, mörre folytatjuk utunkot. A faépületbe katonák ültek, feküdtek lócákon. A szegény királynő is letelepedett egy szabad helyre. A kisgyerek nemsokáig maradt az ölibe, lecsúszkált, a katonák között járkált, tapsikált. Majd egy katonának - ahogy feküdt a padon - a karja lelógott. A kisgyerek odament, ott babrálgatta a karját. A királyné meg arra nézett, hát felismerte az alvó katonában az ő hites urát. A kisgyerekinek halkan azt mondta: - Kisfiam, tedd fel a karját a katona bácsinak, mert az neked az édesapád vót valamikor! A kisgyerek csak marisgágatta, emelte vóna, de nem birta.A királyfi felneszelt erre a mondatra. Meginn csak megismételte a szép királyné, mer a kisgyerek csak ott állott továbbra is. - Tedd fel, édes kisgyermekem a karját, merd az tenéked a jó édesapád vót!Felül a király a padon. Szétnéz. Először a kisgyerekre, osztan meglátja a feleségit. - Hát tyík elejbem gyöttetek? Sírva fakadt a szép királyné. - Te írtad, hogy hagyjuk el a kastélyt! Bizony te. Az ördöngős dajka is mindég űzkélt, hogy menjek világgá, takarodjunk el a háztól. Most idehozott a sors éjszakára.Hamar mindent tisztáztak, és ölelte, csókolta a király a feleségit, aki annyi megalázottságon, ennyi bánaton ment keresztül. - Aki ebbe bűnös, nagyon meglakol érte, kedves feleségem! Hazavitte aztán a király a kisfiát, a kedves feleségit. Az ördöngős asszony reszketett, mint a nyárfalevél, mikor meglátta őköt. A király mindjár hozzáfordult: - Kinek a kezi vót abba, hogy az én kedves családomot elkergették? Magának erről tudni kell! Ki hamisította a leveleket?Bevallotta az ördöngős asszony nagysokára a bűneit: Azér tett mindent, merd neki van egy szép lánya. Ha a királynét elhajtja, majd az ő lányát veszi el a király. A király nagyon dühös lett. - Tudod, mit érdemelsz, te ördöngős asszony? Egy hordót teliveretek szögvel, abba teszlek, a legmagasabb hegyre kivitetlek, onnan karítolak be a lányodval együtt. Úgy is tett a király, ahogy mondta. Sivalkodott, jajveszékelt az ördöngős asszony a hordóba, míg el nem pusztult.A király meg a mai napig bolgodan él szép kis családjával.   Nagy Zoltán -Nagy IlonaAz ikertündérek - Akadémia KiadóBudapest - 1990