• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Az életmentő táltos

Részletek

Látogatás
11018
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Volt egyszer egy király. Annak a királynak volt tizenkét fia. Mikor felnőttek, házasodni akartak. Ám a király kijelentette: - Addig, fiaim, nem szabad megnősülnötök, míg meg nem találjátok azt az asszonyt, akinek tizenkét eladó lánya van. Hát, gondolkodtak a királyfiak, mitévők legyenek, hiszen ritka dolog, hogy egy asszonynak tizenkét szemrevaló lánya legyen. De nem estek kétségbe, elhatározták, hogy a föld alól is előkeresik ezt az asszonyt. Bementek az istállóba, válogatták az útra a lovakat. Volt ott egy olyan ló is, amit nem használtak semmire, mert nem lehetett mire használni. Amíg ott válogatták a lovakat, a legkisebbhez odaszólt ez a girhes jószág: - Te engem válassz! Nagyot néztek a bátyjai, hogy ez a rossz ló beszél, de nem törődtek nagyon vele, felnyergelték a legpompásabbakat. - Mit csináljak én teveled? Még menni sem tudsz! - mondta a legkisebb fiú. - Ne törődj azzal, csak válassz engem! - Jól van, gyere! Eloldotta a kötőféket, kivezette az udvarra, hogy valahogy fölnyergeli. De mikor kiértek, a ló földhöz vágta magát. A gyerek megijedt, hogy megdöglött, a bátyjai meg a jobbnál jobb lovakon már messze járnak. Keressen másikat? Ezzel nem mehet. Akkor a ló fölugrott, és olyan táltos lett belőle, hogy keresve sem találni a párját. Azt mondta a gazdájának: - Most ülj a hátamra! Mikor fölült a hátára, akkor azt mondta: - Hogy menjünk, kis gazdám? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat? - Kedves lovam, ahogy te gondolod. Ezzel megindult a ló. Ment, de a levegőben! Hamar utolérték a bátyjait, de a ló nem szólt semmit, csak ment tovább. A gyerek észrevette őket. - Kedves lovam, én ott lenn huszárokat látok. - Látom én is. Azok a te bátyáid, ha majd leszállunk, megvárjuk őket. Egyszer csak megrázkódott, s megint olyan sovány lett, mint otthon volt, lassacskán lépegetett. Jöttek a bátyjai, hát ő már ott ment előttük! Nem értették, hogy lehet, hogy az öccsük ezzel a rossz lóval elkerülte oket, s ők még észre sem vették. Odaszóltak neki: - Hol kerültél el minket? Nem is láttunk sehol. - Én az egyenes úton jöttem! - ezt felelte. Jól van, mentek tovább, ő meg lemaradt. Amikor a bátyjai már messze jártak, megrázkódott a ló, megint táltos lett belőle, s mondta a gazdájának: - Most ülj a hátamra! Repültek a levegőben egy darabig, majd ismét szólt a gyerek: - Kedves lovam, én megint huszárokat látok! - Azok a te bátyáid. Ha majd leszállunk, megvárjuk őket. Mikor leszálltak, a ló megrázkódott, girhes lett, mint volt. A bátyjai megkérdezték: - Hogy lehet az, hogy te már itt vagy, holott sehol nem láttunk, hogy elkerültél volna bennünket? A gyerek megint azt felelte, hogy az egyenes úton jött, ezzel a bátyjai mentek tovább. Mikor elmentek, a ló megrázkódott, újra táltos lett. - Most gyerünk! Egyszer megint azt mondja a gyerek: - Kedves lovam, én huszárokat látok! - Azok a te bátyáid, leszállunk, megvárjuk őket, de most már együtt megyünk tovább. Úgy is lett, kérdik megint a testvérei: - Hogy kerültél el minket, hogy nem láttunk? - Nem láthattatok, mert az egyenes úton jöttem. - Fene egye meg azt az egyenes utat, most már nem szakadunk el tőled, veletek megyünk, mert a mi lovaink már megizzadtak, elfáradtak, a tiednek meg semmi baja, olyan, mint otthon volt! Így hát mentek együtt, poroszkáltak. Estefelé járt az idő. Azt mondta a legkisebbik királyfi lova: - Ott egy házikó. Odáig megyünk, ott meghálunk. Mikor odaértek, azt mondta: - Itt lakik az az asszony, akinek a tizenkét lánya van. Bementek, szállást kértek, az öregasszony szépen fogadta őket: - Csak nyergeljetek le! Ott az istálló, kössétek be a lovaitokat, aztán gyertek be vacsorálni. A legkisebbnek odasúgta a lova: - Igaz, hogy, jól fogadott benneteket, és a vacsora már ott áll az asztalon, meg a lányok is ott vannak, de te csak arra hallgass, amit én mondok! Majd mikor bementek, az öregasszony odaültet benneteket az asztalhoz a lányokkal együtt. És mikor ti már vacsoráztok, én dobolni kezdek kinn a lábammal. Akkor jöjj ki hozzám. Így is történt minden. Bementek, ott volt a tizenkét lány, az asszony sorba ültette őket, az idősebb gyerek az idősebb leánnyal, a fiatalabb a fiatalabbal. Azt mondta a legkisebb fiúnak: - Te vagy a legfiatalabb, tied lesz a legkisebb lányom. Most már vacsorálhattok. Vacsora közben zörgött kinn a ló. Azt mondta a legkisebb gyerek: - Valami baja van az én lovamnak, vagy éhes, vagy szomjas. Megnézem. - Hát eredj, nézd meg! Kiment a gyerek, kérdezte a ló: - Úgy van-e minden, ahogy mondtam? - Úgy van. - Hanem amit most mondok, arra nagyon figyelj, azt be kell tartanod, különben te is, a bátyáid is, meg én is elveszünk. Visszamész, s mikor megvacsoráltatok, az ágyak már vetve lesznek, odavezet a banya benneteket a lányokkal együtt. Hanem neked nem szabad elaludnod, mert a banya éjfélkor visszamegy a szobába, és elvágja a nyakatokat. Megijedt a gyerek, hogy most mi lesz. Alig várták, hogy megleljék, most meg megöli őket! De a lova nem tágított: - Ennek így kell lenni! Te ne törődj semmivel, csak azzal, amit én mondok, s majd mikor lefekszetek, cseréld el a sapkákat a kendőkkel! Mikor a banya visszajön a késsel, nem visz lámpát, kitapogatja a sapkákat, s a lányai nyakát vágja el. Erre még jobban megijedt a gyerek. - Az mire jó, ha a lányait öli meg? - Ezzel te most ne törődj, édes gazdám, ennek így kell lenni. Most bemehetsz. Bement, vacsoráztak tovább, s mikor már megvacsoráztak, vezeti őket az öregasszony a szobába, sorban megint: - Ide a legidősebb a legnagyobb lánnyal, ide a legfiatalabb a legkisebbel! Amikor lefeküdtek, az öregasszony kiment, a gyerek meg elcserélte a sapkákat a kendőkkel. Pontban éjfélkor nyílott az ajtó, hát a nagy fényes kést hozta az öregasszony! Odaért az első ágyhoz, megtapogatta, hol a sapka, s a nagy kést végighúzta a lánya nyakán. Így sorban odament minden ágyhoz, aztán kiment. A gyerek is kiugrott az ágyból, kiment a lovához az istállóba. Azt kérdezte a ló: - Na, mi van? - Minden úgy történt, amint mondtad. - Akkor most rögtön menj be, és keltsd föl a bátyáidat, hogy hurcolkodjanak, mert reggel a banya észreveszi, hogy a lányai nyakát darabolta el, s akkor nekünk végünk van, így hát most csak menekülni minél gyorsabban! - De hát hová mehetnénk? - Az már az én dolgom. Te csak keltsd föl a bátyáidat, hogy készüljenek, menjenek, mi meg tesszünk, amit tudunk! Bement a gyerek, odament sorban minden ágyhoz. - Bátyáim, keljetek föl, mert baj van! Menjetek, nyergeljetek, és el innen! Ugrott is mindjárt, nyergeltek s mentek. Akkor azt kérdezi a gyerek a lovától: - Velünk mi lesz? - Valami csak lesz. Vezess ki! Kivezette a lovat az istállóból. Az megrázkódott, olyan táltos lett, hogy párja sincs! - Ülj a hátamra, de most megmondom, hogy ha megyünk, az úton se láss, se hallj! Ha látsz valamit, se lásd! Ha hallasz valamint, se halld! Nem úgy, mint mikor jöttünk, és mondogattad, hogy huszárokat látsz, s mindig le kellett szállnunk, mert ha most le kell szállnunk, megcsípnek. Na, ezzel aztán elindultak, de elébb megrúgta a ház oldalát. - Isten áldja meg, édesanyám! Akkor jött észre a banya. Meglátta a tizenegy nyargaló királyfit. Utánuk dobta fekete kendőjét. Az rájuk borult, s a banya elkapva őket hazavitte, és bezárta kalitkába mind a tizenegyet. A tizenkettedik királyfi azonban a táltosával megszökött. Mentek, mentek a táltossal a levegőben, a banya meg kiabált utánuk: - Megállj, fiam! A táltos meg visszaszólt: - Többre becsülöm a gazdámat, mint magát! Mentek, mint a szélvész, de az öregasszony is nyargalt utánuk, hogy megfogja őket. Próbálkozott varázslattal is, utánuk dobott egy aranytollat, s mivel az fénylett a sötétben, a gyerek kiáltott a lónak: - Kedves lovam, én valami fényességet látok. - No, ugye, megmondtam. hogy ne láss semmit. De ha már megláttad, le kell szállnunk, és föl kell venni, mert ha nem vesszük fel, akkor baj lesz! Ám ha fölvesszük, akkor is baj lesz! Mindegy, ennek így kell lenni! Leszálltak, fölkapták az aranytollat, s mentek tovább, az öregasszony nem érhette el őket. Akkor megint utánuk dobott valamit. Megint mondta a gyerek a lovának: - Kedves lovam, én valami fényességet látok. - Hisz megmondtam már, ugye, megmondtam, hogy ha látsz is valamit, ne lásd! Mert ha megláttad, föl kell vennünk! Leszálltak, hát egy aranypatkó volt, amit utánuk dobott az öregasszony. Felkapták, mentek tovább. Az öregasszony megint utánuk dobott valamit. Pár szál aranyhajat. Megint mondta a gyerek: - Kedves lovam, valami fényességet látok. - Megmondtam már, hogy se ne láss, se ne hallj. De ha egyszer megláttad, föl kell venni, mert baj lesz, ha nem vesszük föl. Fölvettek, mentek tovább, De akkor már átértek Tündérországon, s a banya nem üldözhette őket. - Most már nem kell félni, leszállhatunk. Egy város volt előttük, ott leszállt a ló. Az mondta a gazdájának: - Mi most ide bemegyünk, és te házról házra jársz szolgálatot keresni. Én is megyek veled. Esetleg akad valaki, akinek szolga kellene. Úgy alkudj vele, hogy ahol te szolgálsz, én is ott lehessek. Mondják majd, hogy úgy nem kellesz, mert mit csináljanak egy ilyen rossz lóval, mint én. De azért te arra ne adj semmit, menj tovább, valaki csak felfogad ekkora városban. Máris bementek az egyik házhoz. - Ugyan mi járatban? - kérdezték. - Szolgálatot keresek. Kezdtek alkudozni. De mikor kijelentette, hogy ő másként nem marad, csak a lovával együtt, bizony kizavarták. Addig jöttek-mentek a városban, hogy odaértek a királyi udvarhoz. A király fiatal lehetett, még felesége sem volt, s mikor bementek, mindjárt kérdi, mit akarnak. - Szolgálatot keresnék. - Jó, de milyen szolgálatot? - Hát mivel itt van a lovacskám is, kocsisnak mennék el legszívesebben. - No, épp arra volna szükségem. Elment az egyik kocsisom, kell a helyébe másik: Mert csak tizenkét kocsisom maradt. - De megkérem őfelségét, hogy a lovam is velem maradhasson, mert máskülönben én nem maradhatok.. - Jól van, nem bánom! Ha már azt a rossz lovat sem tudnám eltartani, akkor nem mondhatnám, hogy király vagyok. Így hát elvezették őket abba az istállóba, ahonnan a régi kocsis elment. Mondják neki, hogy ez az istálló az ő helye, a lovát megtarthatja, etetheti a többi lóval együtt. Már esteledett, s akkoriban még villany nem volt, hanem gyertyával világítottak. Minden kocsis kapott minden napra két szál gyertyát. Egyiket estére, míg fönn vannak az istállóban, másikat reggelre, mikor fölkelnek. Ez mindennap kijárt a kocsisoknak. S mivel éppen beesteledett, mondták neki a többiek: - Gyere csak velünk. Elmegyünk, kapunk gyertyát. Hát elment ő is. Megkapták a két szál gyertyát, azzal mindegyik visszament az istállóba. De a gyerek nem gyújtotta meg a gyertyát, mert nem volt rá szüksége. Amit találtak az úton, az épp elég világosságot adott az istállóban; nagyobb fényesség volt, mint nappal, meg hát a lovakat sem kellett nagyon gondozni, maguktól kifényesedtek. Másnap este megint hívta a többi kocsis, hogy menjenek gyertyáért. Nem tudták, hogy nem használja a gyertyát. Õ meg csak annyit mondott, hogy most nem megy, neki még maradt. De azok unszolták: - Minek hagynád ott, mikor ez kijár? Ne hagyd a királynak, van annak úgyis elég! Te meg, ha nem használod el, eladhatod! De ő egyre csak azt mondogatta, hogy neki nem kell. - Ha nem jössz, nem jössz. Megkapták a gyertyát, meg is hozták, dolgoztak tovább, tudták a teendőiket. Másnap megszólították, s megint nem ment velük. Akkor már feltűnt nekik, hogy ez talán nem is etet, nem is viseli gondját a lovaknak rendesen, még nappal lefekszik, aztán nem kell neki gyertya, és reggel sem kel fel idejében. De ez már az ő dolga, ha a király megnézi a lovakat, s hibát talál bennük; ő szenved érte! Többet nem szóltak neki. Két-három hét múlva a király látogatást tartott a kocsisok közt. Elment az első kocsishoz, jól megvizsgált mindent. Jó volt, rendben volt minden! Ment a másikhoz, a harmadikhoz, sorban mind a tizenkettőhöz. Amikor ehhez a tizenharmadikhoz odaért, hát elámult a király, hogy még a palotája sem különb, mint ennek az istállója. És a lovak olyan szépek, amilyenek sosem voltak az istállóiban. Elkezdte a kocsisokat az elsőtől az utolsóig dorgálni: - Ide figyeljetek! Látjátok ezt a gyereket? Két-három hete, hogy itt van, és máris hogy ragyog körülötte minden; az istálló, a lovak. Ez kocsis! Nem úgy, mint ti! Azoknak aztán nem tetszett, hogy a király lepiszkolta őket, holott rendben tartottak ők is mindent. Az meg még gyertyáért se ment, hát akkor minél dolgozott éjjel? Összebeszéltek, hogy el kell marni valahogy. De hogyan? A kötelességének eleget tesz, a király is rendben talált mindent. Nem tehetnek semmit. Pedig itt kell lenni valaminek! Két szál gyertyával világít már mióta, s azt ők maguk is látják, hogy a lovak napról napra mind szebbek, csak úgy ragyog a szorük, ficánkolnak, majd elrepülnek! Elhatározták, hogy meglesik. Este odamentek az ablak alá. Hát mikor odaértek, belestek az ablakon, látják, hogy csupa fény az istálló, a lovak szőre ragyog. Mi ez? Mit csinál ez? Egyszer csak észrevették, hogy az ablakban ott van egy aranytoll. Hát ezt ők bejelentik a királynak! Másnap jelentkeztek is kihallgatásra. Elmondták, hogy a gyerek, aki most jött ide kocsisnak, gyertyáért sosem megy, mégis világosság van nála éjjel-nappal, mert arany van az istállójában, és annak a fényénél dolgozik. Erre aztán a király elhatározta, hogy fölhívatja a gyereket a palotába, és mindent megtud bővebben. - Fiam, amivel az éjjel világítottál, azt nekem hozd föl! Fölvitte a gyerek, átadta a királynak. Egy arany madártoll. Azt mondta neki a király: - Na, ha nekem ezt a madarat, akinek a tollából éppen ez hiányzik, el nem hozod reggelre, fölakasztatlak! Hej, akkor aztán szomorú lett a gyerek! Hol találja meg azt az aranymadarat, amelyiké ez a toll. Kiment az istállóba, de nem volt kedve semmihez. Egyre az járt a fejében, hogy reggel fölakasztatja a király, mert ő úgysem leli meg azt az aranymadarat. Amint ott üldögélt az istállóban, látta a ló, hogy nagyon szomorú a gazdája. - Úgy látom, nagyon szomorú vagy. Mi bajod van? - A király azt mondta, hogy ha ezt az aranymadarat, amelyikből ez a toll hiányzik, el nem hozom reggelre, fölakasztat. - Látod, ugye, megmondtam, mikor jöttünk az úton, hogy ne láss, ne hallj semmit, és mégis megláttad azt a tollat. De ez még nem olyan nagy baj! Csak vezess ki az istállóból! - Kivezette a lovat az udvarra, az megrázkódott, s olyan táltos lett belőle, mint szokott. - Most ülj a hátamra! Ráült, megindult a ló. Ment, csak ment fönt a levegőben. Egyszer csak leszáll, egy tó mellett. - Itt van, ni, vedd föl a madarat! Leszáll, a gyerek, fölvette, hát csakugyan az aranymadár az. Próbálta hozzá a tollat, az mintha onnan szakadt volna ki. Na, hát elvitte, és átadta a királynak.. A király nagyon megörült a madárnak.. A kocsisok megint mentek gyertyáért. - Most már elvette tőle a király a tollat, lássuk, jön-e? Hívták, de most sem ment. - Az anyja szentjét, hát mégse jön gyertyáért! Meglessük az éjjel megint! Este, mikor eljött az ideje, megint odamentek az istállóablakra. Hát csak úgy ragyogott az istálló, a lovak is benne! Amint odatekintettek, megláttak valami aranyfélét az ablakban, az világította be az egész istállót. Fényesség volt, de még mekkora! Másnap megint ott voltak a kihallgatáson, és elmondták a királynak, mit láttak, hátha mégis el tudnák marni a legényt. A király fölhívatta a gyereket. Amivel ma éjjel világítottál, azt nekem hozd föl. Fölvitte, átadta a királynak. Hát egy aranypatkó. Mikor meglátta a király, ráparancsolt: - Ha azt a lovat elő nem hozod nekem reggelre,amelyiknek ez a patkó hiányzik a lábáról, fölakasztatlak! Hát most mit csináljon? Hol talál ő most aranypatkójú lovat, s hogy éppen ez a patkó hibádzék a lábáról? Kiment az istállóba, szomorkodott. A ló észrevette. - Már megint bajod van? - Az, hogy azt mondta a király, ha a lovat nem hozom meg reggelre, amelyiknek a lábáról ez a patkó hibádzik, akkor fölakasztat. - Látod, ugye megmondtam, hogy ne láss, és ne hallj semmit. Mert arra volt eszed, hogy meglásd a patkót, de arra miért nincs, hogy a lovat hogy kellene elhozni! Menj vissza a királyhoz, mondd meg neki, hogy meghozod reggelre a lovat, ha megadja, ami szükséges hozzá. - Jaj, de hát mi szükséges? - Mondd meg neki, hogy rendeljen tizenkét bivalybőrt, tizenkét zsák szenet és tizenkét zsák hamut. Ha ezt megadja, meghozod neki a lovat. Ment a gyerek, és jelentette a királynak, hogy meghozza a lovat, ha a király is megadja, ami ahhoz szükségeltetik, nevezetesen a tizenkét bivalybőrt, a tizenkét zsák szenet és a tizenkét zsák hamut. A király meghagyta, hogy ezeket állítsák elő, hordják oda az udvarra. A gyerek meg ment az istállóba. - No, megvan minden. - Jól van, most vezess ki! Kivezette, s amikor odaértek a sok mindenhez, azt mondja a ló: - Ezt mind rakd rám! A gyerek csak bámul. - Lehetetlen, mert ennek egy szekér is kevés, nem egy ilyen rongy ló, mint te! Hogy rakhatnám rád? - Ennek pedig így kell lennie, mert máskülönben végünk lesz, neked is, nekem is, de még a bátyáidnak is. - Jó, de hogy tegyem rád? - Először teríts rám egy bivalybőrt úgy, hogy a szőre kifelé legyen! Ráterített egyet. - Most ezen szórd el az egy zsák hamut! Ráöntötte a hamut. - Most önts rá egy zsák szenet! A hamu meg a szén elfért ott a szőr közt, amikor ráöntötte, nem is hullott le semmi. - Most teríts egy másik bőrt a tetejére, arra megint egy zsák hamut, egy zsák szenet; és így sorban, mind a tizenkettőt. Elkészültek. - Most ülj a hátamra, mert indulunk! Mennek, egyszer azt mondja a ló: - Itt leszállunk. Leszálltak, egy nagy tölgyfa van ott, a tölgyfa mögött egy nagy tó. - Áss egy gödröt! - parancsolt rá a gyerekre a ló. A legény fogta a kardját, azzal kezdte ásni a gödröt. - Na, itt van, kész! Beleállt a ló, hát még a térdéig sem ért a gödör! - Olyan gödröt áss, hogy amikor én beleállok, még a fülem hegye se látsszon ki! - Ej, az nem lesz könnyű! - Nincs más hátra, ennek meg kell lenni, mert ha nem, akkor végünk van! Újból nekiállt, vágta a földet, dobálta ki a karddal, oda-odament a ló, próbálgatta. Mikor aztán kész lett, azt mondta a gazdájának: - Te most menj fel erre a fára, de a kardodat hagyd lent, bökd a földbe! Belebökte a földbe, menne föl a fára, de a ló utánaszólt: - Jaj, nem így át! Ne a hegyével bökd a földbe, hanem a markolatával, hogy a hegye fölfelé álljon! Na, akkor nagy nehezen belebökte a földbe úgy, hogy a hegye állt fölfelé. - Most már mehetsz a fára! És ha észreveszed, hogy baj van, akkor ereszkedj le, bele ebbe a kardba. - Jaj, de hát miért? - Ennek így kell lenni, kész! A ló meg beleállt a gödörbe, s mikor a gyerek felért a fára, azt mondta neki: - Vigyázz, jól kapaszkodj meg, mert nyerítek! Elnyerítette magát, csak úgy rezgett a fa! Kisvártatva megint felszólt a gyereknek: - Nézz csak hátra, hogy nem látsz-e valamit. - Nagyon messzire látok valamit. - No, az lesz az. De még messze van, Tündérországban valahol. Aztán megint azt mondta: - Vigyázz, mert nyerítek. Egy ló közeledik. Ha ideér, mi ketten egymásnak támadunk. De te ne törődj semmivel, csak arra figyelj, hogy amikor harcolunk, amelyikünk előbb elfárad, annak vörösen habzik a szája. Ha látod, hogy az én számból hab jön, akkor már baj van. Akkor ereszkedj bele a kardba, mert minden hiába, innen szabadulni nem tudsz. De hogyha látod, hogy a másiknak jön vörös hab a szájából, akkor mi győztünk, akkor bátran lejöhetsz a fáról. No, most vigyázz, mert nyerítek megint! Elnyerítette magát a ló, és a másik egyre jobban közeledett. - Ha most nyerítek, átjön a vízen, és rám talál. Elnyerítette magát, az meg csak zuhogott neki a víznek, átúszott. Emez úgy állt lent a gödörben, hogy rajta volt a sok vacak, nem érezte, mikor vagdalta a másik, meg a gödör is mély volt, csak a füle hegye látszott ki. Így hát őneki nem árthatott, hiába rugdalta, csak bőröket rugdalt le róla. Végül aztán csak egy bivalybőr maradt. Akkor ügyesen kiugrott a gödörből, nekiesett a másiknak, vívtak. Vívtak, de cudarul! A másik végre abbahagyta, habzik a szája, hát csupa vér jön tőle. A gyerek meg látta a fáról, s mikor lejött, azt mondta a lova neki: - Most ülj a hátamra, ezt pedig kösd mellém! Összekötötte őket, mentek hazafelé. De a másik ló már pihent egy kicsit, mindent megpróbált, hogy szabaduljon, egyre mondta az ő lovának: - Én vagyok az erősebb, hadd üljön az én hátamra! Majd én viszem! Az meg odasúgta a gyereknek: - Rá ne ülj, mert véged! Bírlak én! Mentek egy darabig, egyszer azt mondta a ló: - Nézz csak hátra, gazdám, látsz-e még valakit? - Jön vagy tizenkét ló. No, azok a tündérlányok, az anyjuk fölélesztette őket, jönnek utánunk. Rohant a táltos, hátán a legénnyel, s futott a tizenkét ló is utánuk. Addig kergették a fiút, míg végül odaértek a király palotájához. Ott aztán a fiú lepattant a lováról, s gyorsan bekötötte a tizenkét „tündérlovat" az istállóba. Reggel a király már kíváncsi volt, hogy meghozta-e a gyerek a lovat. Fölkelt korán, lement az udvarra, hát egész ménest talált ott! Mert amit hoztak, az csődör volt, a másik tizenkettő pedig kanca. Próbálják a patkót is, hát éppen illik a lábára! Mintha onnan esett volna le! Estefelé mennek gyertyáért a kocsisok, hívják a gyereket is. Azt mondja, ő nem megy. Erre azok még jobban kezdtek mérgelődni, hogy nem lehet semmivel ártani neki, mindig kifog rajtuk, gondolták, megint meglesik. Odamentek az ablakhoz, látták, olyan fényes az istálló, mint a palota, a lovak is ragyogtak. Az ablakban ott világolt valami. Aranyhaj! Õk biz elmennek a királyhoz, bejelentik! Reggel aztán, mikor eljött az idő, mentek a kihallgatásra. A király már tudta, hogy miért jöttek. Azt mondta: - Ide ne merjetek többé jönni! Nem látjátok, hogy egész ménest hozott az éjjel? Ez képes az én kastélyomat is elvinni innen. Hagyjátok békén! De azok egyre lármáztak: - Aranyhaj világol nála! A király megcsendesedett. Gondolta magában, hogy mégis elhozatja vele azt az aranyhajú lányt, legalább lesz egy aranyhajú felesége. Máris felhívatta a gyereket. - Amivel az éjjel világítottál, azt nekem hozd fel! Fölvitte a gyerek, hát tényleg aranyhaj! - Ha ezt a lányt, akinek ez a hajából hibádzik, reggelre el nem hozod nekem, felakasztatlak! Ment az istállóba a fiú, megint szomorkodott. Hol talál ő most aranyhajú lányt, és hogy éppen ez a pár szál hiányozzék a hajából. Amint ott üldögélt az istállóban, nem volt kedve semmihez, szomorú, azt mondta a táltos: - Neked már megint mi bajod van? - Azt mondta a király, hogy ha azt a lányt el nem hozom neki, amelyiknek ez a pár szál hibádzik a hajából, reggel fölakasztat. - No, ez már csakugyan nagy baj! Látod, ugye megmondtam, hogy ne láss, ne hallj, mikor jöttünk! De te megláttad az aranyhajat, s föl kellett vennünk. S milyen bajt szereztél! A többi csak olyan volt, amilyen, de ezért már vissza kell mennünk Tündérországba az öregasszonyhoz. Ott van ez a lány egy bölcsőben, és az öregasszony ezt a bölcsőt éjjelnappal ringatja. Igaz, a lány szép, de a bölcső még hétszerte szebb. Hát még most, jó előre a lelkedre kötöm, hogy ahhoz hozzá ne nyúlj! S nehogy kárt valljunk, mint amikor jöttünk, most aztán se ne láss, se ne hallj! Mondom, a lány igen szép, a bölcső hétszerte szebb, mégse nyúlj a bölcsőhöz. A lányt kihozhatod, de a bölcső hagyd békén, mert ha az öregasszony észreveszi, hogy meg akarják lopni, rögtön elfog. Most pedig vezess ki! Kivezette, ráült a hátára. Megindultak, úgy mentek, mint a szélvész. Hamar odaértek. - No, most menj be, és hozd ki a lányt! Csak addig vigyázz, amíg kihozod, a többi nem a te dolgod, ha már a hátamon vagy. De ha mégis úgy talál történni, hogy a bölcsőhöz hozzányúlsz, az öregasszony elfog, vaskalitkába tesz, és tüzet rak alád. Mikor kezdi vágni a fát, te mondd azt neki: „Öreganyám, kend már öregasszony, kendnek nehéz a favágás, majd vágok én fát." Mondja majd, hogy magad alá vágod, de te ügyet se vess arra, ne törődj semmivel, vedd el tőle a fejszét. Mikor elvetted, beszéld rá, hogy adogassa neked a fát. Aztán amint ott hajladozik, úgy, hogy ne vegye észre, csapj oda a fejszével, csapd el a nyakát! De azért, ha teheted, ne nyúlj a bölcsőhöz! Bement a gyerek, és mikor meglátta a bölcsőt, gondolta, ő ezt nem hagyja itt, viszi a lányt, de bölcsőstül. Így az öregasszony észrevette. - Ehol a jómadár! Megvagy! Gyere csak a kalitkába! Betette a vaskalitkába a testvérei mellé. Nekiállt fát vágni, hogy tüzet rakjon alá. Egyszer odaszólt neki a gyerek: - Kend már öregasszony, kendnek már nehéz a favágás. Majd vágok én fát. - Jól van, csak vágjad, de magad alá vágod! Odaadta neki a fejszét. - Itt van! Elvágott egy darabot, kettőt. - Ez így nagyon lassú, öreganyám! Gyorsabban menne, ha kend adogatná a kezem alá, nem nekem kellene érte menni! Az öregasszony meg is tette, ő meg odacsapott a fejszével úgy, hogy leesett a feje. Nem volt mitől félni tovább, kiszabadította raboskodó testvéreit, akik rögtön lóra ültek, s elmentek haza. A fiú pedig vihette bölcsőstül a lányt. Kivitte, ráült a ló hátára. A ló megindult, mint a szélvész, egykettőre otthon lettek. Mikor beértek a királyi udvarba, a lány a bölcsővel együtt fölment a palotatetőre. A gyerek meg megijedt, hogy ezért mégis fölakasztatja a király! Mégsem tett a parancsának eleget! - Mondta neked, hogy odavidd mellé az ágyba? - kérdezi a táltos. - Nem. - Akkor mi közöd hozzá? Te meghoztad, a király meg csináljon vele, amit akar. Ezzel elmentek, lefeküdtek. Másnap, mikor a király fölkelt, fölkelti a gyereket is. - Hol van a lány? - Ott van a palota tetején! Felnézett a király. A bölcso nagyon szép volt, de hát a lány is, örült, hogy ez lesz a felesége. Fölszólt neki: - Gyere le! Én király vagyok, elveszlek feleségül! - Dehogy megyek! - Miért nem? - Nem és nem és nem! A király hiába ígért eget-földet, mindent neki, csak ez volt a válasz: - Nem és nem és nem! - Ugyan mit kívánnál? - Ott vannak azok a kancák az udvarban. Én addig le nem megyek, míg azokat meg nem fejik! Azt kérdezte a király: - De ki fejje meg? - Az, aki idehozta őket! Akkor azt mondta a gyereknek: - Te gyerek, te hoztad ide, hát fejd is meg őket! A lány meg leszólt, hogy csináltasson kádat a király, mert sok tej lesz a tizenkét kancától. Hozták is mindjárt a kádat. Elkezdett a gyerek fejni, öntözte a kádba, s ahogy mind beleöntötte, a tej elkezdett forrni, mintha tüzelnének alá. Úgy forrt, hogy csak úgy lobogott! Felszólt a lánynak a király: - No, megvan! Most már lejöhetsz! - Nem! - Hát miért nem? - Nem és nem és nem! Nem megyek! - Mit akarsz még? - Addig le nem megyek, míg abban a tejben meg nem fürdik valaki! - Ki legyen az? - Az, aki megfejte! Mondta a király a gyereknek: - Na, gyerek, te fejted meg, hát most fürödj is meg benne! A lova meg odasúgta neki: - Mondd a királynak, hogy te megfürdesz, de engedje, hogy én is ott lehessek, láthassam, hogyan fürdesz. Mondta a királynak: - Én megfürdök benne, de a lovam is szeretné látni, hogyan fürdök. - Hát vezesd oda! Odavezette a lovat a kádhoz, az meg rátette a fejét a szélére, s míg a gyerek vetkőzött, addig a tejből a tüzességet mind felszívta magába, úgy maradt a tej szép nyugodtan. A gyerek levetkőzött, megfürdött, s amikor kijött belőle, hétszerte szebb lett, mint volt. Akkor fölszólt megint a király a lánynak: - Ez is megvan, most már lejöhetsz! - Nem! - Hát miért nem? - Nem és nem és nem! - Mit akarsz még? - Hogy te is megfürödj benne! „Jól van - gondolta a király. - Legfeljebb hétszer szebb leszek, mint voltam! Akkor csak lejön onnan a palota tetejéről." De míg a gyerek felöltözött, a ló a tüzességet mind visszafújta a kádba. A tej csak úgy lobogott, forrt megint. A király látta, hogy forr a tej, s azt mondta: - Ebben nem lehet megfürdeni! - Miért nem? - Azért, mert forr! - Hát annak a gyereknek meg lehetett fürödni? Egye fene, gondolta a király, levetkőzött, s beledugta a lábujját a tejbe. Hát az igen forró volt. Gondolt egyet a király, ő bizony bele nem megy ebbe; még akkor sem, ha emiatt a leánynak nem fog tetszeni. Ezt meg is mondta. A lány erre azt válaszolta: - Jó, de akkor nem lehetek a feleséged, mert én csak olyanhoz mehetek, aki megfürdött a forró tejben. Mit volt mit tenni, a király elfogadta. Akkor lejött a lány, és odaborult a gyerek nyakába. Amint összecsókolóztak az istállóban lévő tizenkét lóból tizenkét lány lett. Ezek voltak biz a banya lányai. A király megtetszett a legidősebbnek. Össze is házasodtak. A maradék tizenegy lányt pedig a fiú elvitte tizenegy testvérének. Így éltek aztán a világon. Még talán ma is élnek, ha meg nem haltak. szerk.Majtényi Zoltán Tündér mesék-Hajnalcsillag - Unikornis Kiadó Budapest - 1999
Értékelés
★★★★½
7 szavazat