Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegényszerű molnár, aki csak úgy dögönyözte a világot. Annak, hogy ő olyan szegény, világdögönyöző volt, hetvenhét oka-foka volt, első az, hogy nagyon szerette az italt. Hogy ilyen bornemszereti volt, csak nagy ínnal-kínnal tudott annyira menni, hogy a Tiszán egy vízimalmot vehetett. De ő mindezzel nem gondolt semmit, hanem ha egy-két krajcárja került, annak mindjárt a nyakára hágott; így ritkán látta a napot józanon. Egyszer, amint egy szép holdvilágos éjszakán kint feküdt a Tisza-parton, úgy éjféltájban nagy muzsikahang ütötte meg a fülét. Feláll, körülnéz, hát látja, hogy az oda alig egy parittyahajításnyira eső domb tetején ugyancsak táncolnak ám. Kik azok, mik azok? Õ bizony, akármit ád a jóisten, de megnézi. Odamegy hát közel - a feje még most is kótyagos volt attól, amit tegnap megivott -, hát látja, hogy a nagy vén fűzfák ágain fenn ülnek a muzsikások mintegy huszonnégyen, s úgy húzzák azokat a szebbnél szebb nótákat, hogy szinte viszket belé az ember talpa. A sok szép fiatal egy része pedig a halom tetején úgy aprózza, úgy járja a táncot, hogy egynémelyik kis menyecskének még a kontya is repül bele. A másik rész pedig szerteszét hever, eszik-iszik a szép, bokáig érő fűben. A molnár csak lesi, csak várja, hogy mikor lesz már vége a nótának, egyszer aztán, mikor belefáradt a várakozásba, azt mondja a táncosoknak:   - Adjatok nekem is egy táncost, hadd bokázzam én is!   Mindjárt elővezettek a Tisza felől egy gyönyörű szép barna lányt. A molnárnak elállott nemcsak a szeme-szája, hanem még tán az esze is bámulásában, mert ő olyan gyönyörű angyali teremtést még soha nem látott. Amint aztán jóllakott a nézésével, derékon kapta a szép barna lányt, úgy megtáncoltatta, úgy megforgatta, hogy a szép selyemrokolya csak úgy repült belé. Kinek volt nagyobb öröme, mint a mi molnárunknak, ugrott, táncolt egyre, mint a fiókszarvas.   Mikor hajnalodni kezdett, az egész csoport muzsikásostul, mindenestül felemelkedett, és repült, repült messze a Tisza mentén. A molnár egyszer csak azt veszi észre, hogy maga marad táncosával. Utánuk kiáltott hát a tündéreknek, akik már akkor jó messzire jártak, mert hát majd el is felejtem mondani, hogy azok egytől egyig mind tündérek voltak:   - Hát ezt az egyet nem viszitek el?   Azok nagy ihogva-vihogva visszakiáltották:   - Lökd el magadtól!   A molnár ellöki, hát csak kettéesik, mert - a csónakjával táncolt!   Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.     szerk. Tót