• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Adj isten egészségére!

Részletek

Látogatás
15152
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: "Adj isten egészségére!" Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta soha mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, maga elé hívatta a juhászt. Elmegy a juhász, megáll a király előtt. A király pedig trónusán ült, és igen hatalmas volt, no meg rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégsem félt tőle. - Mondd mindjárt: adj isten egészségemre! - rivallt rá a király. - Adj isten egészségemre - szólt vissza a juhász. - Nekem, nekem, nekem! Te korhely, te betyár! - Nekem, nekem, nekem! Felséges úr! - felelt amaz. - De nékem, énnékem - ordított a király, és mérgesen verte a mellét. - Nékem hát, persze hogy énnékem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét. Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében. Beleszólt a hoppmester: - Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj isten egészségére, mert ha nem mondod, halál fia vagy! - Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják! - felelte a juhász. A királylány is ott volt a szobában. Királyapja mellett ült egy kisebb trónuson, és olyan gyönyörűséges szép volt, akárcsak az aranygalamb. Elnevette magát a juhász szavára, mert neki is megtetszett a csillagszemű juhász. Jobban megtetszett, mint minden királyfi. A király erre azt parancsolta mérgében, hogy vessék a juhászt tüstént a fehér medve tömlöcébe! El is vitték a darabontok, és bevetették a juhászt a fehér medve tömlöcébe. A medvének akkor már hat napja nem adtak enni, hogy annál dühösebb legyen. Mikor az ajtót betették, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje és felfalja. De mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy majdnem magát falta be. A legtávolabbi szögletbe kucorodott. Onnan nézte de bántani nem merte, pedig olyan éhes volt, csak úgy nyaldosta a talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét, és hogy ébren tartsa magát, nótákat fújt. Tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné. Reggel jön a hoppmester, megnézni a juhász csontjait. Hát látja, hogy annak semmi baja. Felvezette a királyhoz. Az rettenetesen megharagudott, és azt kérdezte: - Na, most közel voltál a halálhoz! Mondod-e már, adj isten egészségemre? De a juhász csak azt mondta: - Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül! - Eredj hát tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe! Be is vetették a darabontok. A tüskésdisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. Amint a disznók nekirohantak, hogy felfalják, a juhász kivett szűre ujjából egy kis furulyát. Elkezdett rajta furulyázni. Erre a disznók visszahökkentek, és egymásba kapaszkodva táncba ugrottak. A juhász kacagni szeretett volna, amikor az ormótlan állatokat táncolni látta, de nem merte abbahagyni a furulyázást. Tudta, hogy akkor mindjárt rárohannak, és felfalják. Ezeknél hiába volt csillagszeme, a tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé. Addig fújta, hogy nem győzték már az aprózást, és egészen kifáradva egyrakásra dőltek. A juhász csak nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor a hoppmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, könnyek futottak az arcán a nagy kacagástól. Felvezették aztán a királyhoz. Az most még dühösebb volt, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt. Mondja neki: - No, most közel voltál tíz halálhoz. Hát mondod-e már, adj isten egészségemre? A juhász belevágott a szóba: - Nem félek én száz haláltól sem. Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül. - Eredj hát a száz halálba! - kiáltotta a király, és megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe. El is vitték a darabontok a sötét tömlöcbe. Ennek a közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal. A kút fenekén egy mécs égett, hogyha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére. Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a darabontokat, hogy menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe. Talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj isten egészségére - gondolták a darabontok, és kimentek. A juhász felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét, a tetejébe meg a kalapját tette. De előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben. Akkor aztán kiáltott a darabontoknak, hogy már meggondolta, ő bizony mégsem mondja. A darabontok odamentek, belökték a szűrt, kalapot, tarisznyát a verembe. Utánanéztek, mint oltotta ki a mécsest. Aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége a juhásznak, elmentek. Az pedig a sötét szögletben csak nevetett. Másnap jön a hoppmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, ahogy meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz. Az most még sokkal mérgesebb lett. De azért mégis megkérdezte: - No, most már száz halálba voltál, mondod-e már: adj isten egészségemre? De a juhász csak azt felelte: - Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. “Tán olcsóbbért is megalkuszunk - gondolta a király. - Majd a kincsek elkápráztatják.” Látta már ugyanis, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt. Megparancsolta tehát, hogy fogjanak be a királyi hintóba. Akkor maga mellé ültette a juhászt, és elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott így szólt hozzá: - Látod ezt az ezüsterdőt? Ha azt mondod: adj isten egészségemre, neked adom. - A juhász csak elhűlt, de azért mégis így felelt: - Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. A király elszomorodott. Odább hajtatott. Elértek az aranyvárhoz. Ott ezt mondta: - Látod ezt az aranyvárat? Ezt is neked adom, az ezüsterdőt is, csak mondd azt nekem: adj isten egészségére. A juhász csak ámult-bámult, mégis ezt mondta: - Nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. Erre a király nagy búnak eresztette a fejét. Odább hajtatott a gyémánttóig. Ott azt mondja: - Látod ezt a gyémánttavat? Még azt is neked adom, ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, mind-mind neked adom, csak azt mondd nekem, adj isten egészségére. Már akkor a juhásznak be kellett hunynia a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégiscsak azt felelte: - Nem, nem, nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. A király látta, hogy nem boldogul vele, megadta magát: - No, nem bánom, hozzád adom a lányomat. De aztán mondd ám nekem igazán, hogy: adj isten egészségére! - Mondom hát, hogyne mondanám! Persze hogy akkor mondom. A király ennek nagyon megörült. Kihirdette, hogy örüljön az egész ország népsége, mert a királylány férjhez megy. Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett-ivott, táncolt, még a halálos betegek is, még az aznap született gyerekek is. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság. A legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Tenger nép ült az asztal körül, a jókedv a házfedelet emelgette. De amint a vőfély felhozta a tormás disznófejet, s a király maga elé vette, hogy szétossza, akkor egyszerre csak nagyot tüsszentett a király az erős tormától. - Adj isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször. A király ennek úgy megörült, hogy örömében menten szörnyethalt. Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohase terhelte a népet szeszélyeivel. Igen szerették, mert nagyon jó király volt. Még mindig uralkodik valahol.     Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974
Értékelés
★★★½
11 szavazat