A pelikánmadár

Részletek

Látogatás
14171
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Élt egyszer egy király. Ennek a királynak az egyik szemi rítt, a másik nevetett. Vót neki egy gyönyörűséges szép lánya. Azt mondja ez a szép lány: - Édesapám, én úgy furcsállom a maga szemit. Mondja má meg, drága jó édesapám, hogy mér rí az egyik szemi, mér nevet a másik! - Heeeej, édes lányom, sokan megkérdezték má ezt, de senkinek meg nem mondtam. - Mondja meg nekem, lelkem, drága jó édesapám! Olyan szépen kérte az édesapját, hogy az megmondta. - Édes lányom, vót énnekem egy pelikánmadaram. Míg annak az énekit hallottam, nem öregedtem, nem vót se bújom, se bánatom. De ez a pelikánmadár úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Bejártam érte rengeteg országot, szinte az egész világot, de sehol senki nem tudott a madárró, azér sír az egyik szemem. A másik meg azé nevet, mer bejártam nagyon sok országot, de hozzád hasonló szép lányt sehol se láttam. - No, ha nem látott, édesapám, nem is menek én aggyig férjhe, míg édesapámnak elé nem hozzák a pelikánmadarát. - Jaj, édes lányom, mondjá le róla, mer vénlány maradsz. - Nem bánom én, édesapám, amit mondtam, megmondtam. Kihirdette hát a király, hogy annak adja a lányát, aki visszahozza a szépen éneklő pelikánmadarát. Szerencsét is próbáltak királyfiak, hercegek százával, bejártak két-három országot, érdeklődtek, de sehol nem tanálták a pelikánmadarat, üres kézvel gyöttek vissza. Búsult a szegény király, nagyon búsult. - No, ugye mondtam, édes lányom, hogy vénlány maradsz? Kár vót elmondani a titkomat. - Mindegy, édesapám, míg elé nem kerül a madár, én bizony nem menek férjhez. A királyi udvarba dolgozott egy nagyon szép legény. Egyet gondolt, bepakolt a tarisznyájába kenyeret, szalonnát, útnak indult. Ment, mendegélt, majd beért egy rengeteg erdőbe. Összetanálkozott egy ősz öregembervel. Azt mondja az ősz öregember: - Édes fiam, az Isten nevibe adjál egy darab kenyeret! - Adok én jó szívvel, édes öregapám, még szalonnát is. Kibontotta a tarisznyáját a szép legény, letelepedtek egy tőkére, együtt kenyereztek, szalonnáztak. Csak megszólalt közben az ősz öregember: - No, édes fiam, tudom én, mi járásba vagy, te a pelikánmadarat keresed. Hej, de sok királyfiak, hercegek elhaladtak má ezen az úton. Kértem tőlek is egy darab kenyeret, de csak rúgtak felém, egy se adott egy falást se. De vissza is gyöttek pelikánmadár nékű. De téged, édes fiam, a jóságodér útbaigazítolak. Úgy tudd meg, hogy az a pelikánmadár az Óperenciás-tengeren túl van. Csakhát így gyalogszervel oda nem jutsz, ha a lábad térgyig elkoptatod, akkor se. Olyan csikó kéne neked, amelyik sárkánytejet szopott. - Ó, édes öregapám, honnan vegyek én olyat? - Itt ennek a nagy erdőnek a tússó aljába van egy házikó, abba lakik egy vén boszorkányasszony, annak van ilyen csikója. Menj el oda, kérd el szép szavakkal! - Jó van, édes öregapám, az Isten fizesse meg, má menek is. Ment a szegény legény, ment, meg is tanálta a kis házikót. Beköszönt: - Adjon Isten jó napot, édes öreganyám! - Jó, hogy öreganyádnak szólítottá, mer különben végi vóna az életednek. Mi járatba vagy? - Hej, édes öreganyám, nagy a bújom. Nekem nagyon kellene egy csikó. Olyan, amelyik sárkánytejet szopott. - Te gyerek, te az ördögvel cimborálsz! - Dehogy cimborálok, édes öreganyám. Ha énnékem lenne olyan lovam, elszállanék vele, megkeresném a felséges királyom pelikánmadarát. Mer az olyan madár, édes öreganyám, hogy magát is megfiatalítaná, nem lenne olyan vén görbe, szép fiatal menyecske lenne magábó. Tetszett a beszéd a vén banyának, hát azt mondta: - Hát nekem van. Ott van az almafa alá kikötve. Te gyerek, de ha az ördögvel cimborálsz, egy csúf varangyos békának vátoztatlak! - Nem lesz rá szükségi, édes öreganyám, mer ha nem tanálom meg a pelikánmadarat, visszahozom a maga csikóját. A legény az almafa aló elkötte a szép csikót. Símongatta, nézegette, hát látja, hogy minden szőri színarany. Megszólal a csikó: - Édes gazdám, hova repítselek? - Édes lovam, az Óperenciás-tengernek a tússó partjára kellene nekem mennyi. - Ülj fel, édes gazdám, a hátamra! Felült a legény, a ló meg felemelkedett a magas levegőégbe. Szállott a legényvel, mint a szélvész, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Nemsokára megérkeztek az Óperenciás-tenger tússó partjára. Azt mondja a táltos: - No, édes gazdám, azt mondom én neked, hogy kérdezősködjé mindenkitő, akivel tanálkozol, hogy nem tudnak-e valamit a pelikánmadárró, mer többet ér egy kérdés száz keresésné. Máskülönben meg itt van ez a síp, ha szükséged lenne rám, fúvintsá bele, melletted leszek. Eltette a legény a sípot. Ballagott, ment, mendegélt. Majd az országúton egy kétszázéves forma öreganyókával tanálkozott össze, aki két botján bicegett. - Mondja, édes öreganyám, nem tud valamit egy pelikánmadárró? Az a pelikánmadár az én országom királyáé, aki azóta is siratja, mióta nyoma veszett. - Túdom, fiam, túdom. Ott van az a kerek erdő, annak a közepibe egy nagy fa, a gallyai majd az eget verik. Ott van az a pelikánmadár beszorulva két gally közé, ott vergőgyik, kínlógyik. Hűj, örült a legény! Ahogy csak birták a lábai, ment a nagy erdőbe. Lesegette a fákot, meg is tanálta a legnagyobbat. De csak búsult, hogy biz ő arra nem bir felmásznyi. Leült a fa alá, gondolkodott. Hirtelen eszibe jutott a síp. Elévette, belefújt. Hőj, gyött a táltoscsikó, mint a szélvész. Leereszkedett. - Hívtál, édes gazdám? - Hívtalak. - Mi baj van? - Ezen a fán szenved a pelikánmadár, de nem tudok felmásznyi érte. - No, gyorsan a hátamra, édes gazdám! Majd a gallyat az egyik kezedvel húzd el, a másikval meg gyorsan kapjá a madáré, hogy el ne röppenjen, tedd a kebledbe! - Jó van, édes lovam. Felrepültek, fel-fel, majdnem a fa tetejire. Ott vergődött a kis pelikánmadár két gally közt beszorulva. A legény elhúzta az egyik ágat, a másik kezivel megmarkolta a madarat, gyorsan be a kebelibe. No, szállottak vissza a magas levegőégbe, gyöttek. A pelikánmadár ahogy felmelegedett, megpihent a legény kebelibe, hozzáfogott olyan szépen énekelnyi, hogy akik meghallották a hangját, megfiatalodtak, akinek gondja, baja vót, bánatja, mind elfelejtette. Így repültek egészen a boszorkány házaig. A boszorkány kiállott az udvarra, a kezit a szemi felé tette, úgy nézte, hallgatta, milyen gyönyörűen énekel a madár. A legény meg a táltoslóval kétszer is megpergett körülötte. Csak azon vette észre magát a vén, görbe, csúnya boszorkány, hogy szép pirosszoknyás menyecske vált belőle. Örömibe még táncra is kerekedett. Majd mikor a város szélire ért a legény, biztatta a madarat: - Énekeljé, szép pelikánmadaram! Énekeljé, a városunkba vagyunk! Hozzáfogott a madár énekelnyi, hogy ég-föld csengett-zengett bele. A népek kicsődültek az utakra, úgy hallgatták. A király is kigyött a tornácra, úgy meresztgette a szemit, honnan szól a szép hang. Annak a nagy városnak a népi gondtalanú, boldogan, fiatalon él azóta is. A király is megfiatalodott persze, vót öreg király, nincs öreg király. Becsületji lett a legénynek. A király mingyár nekiadta a lányát meg a feli királyságát. Nagy lakodalmat csaptak, boldogan élnek, ha meg nem haltak.     Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990
Értékelés
★★★★½
9 szavazat