• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A mosolygó alma

Látogatás
22340
Értékelés
Star10Star10Star10Star00Star00
Gyűjtötte
Erdélyi János
Könyv címe
Magyar népmesék
Kiadó
Heckenast Gusztáv
Kiadás helye
Pest
Kiadás éve
1855
Volt egyszer egy ifjú király; egy estve igen erős almaszag ütötte meg az orrát, s azt mondja az inasnak: ha nekem abból a kellemetes szagú almából nem hozol, minden törvény nélkül felakasztatlak. Az inas lóra ült és elment heted hét ország ellen, mindenütt az almaszag után, végre elért ő ahhoz a kerthez, amelyben az a jó szagú alma termett; megkötötte a lovát és beugrott a sövényen. Alig szakított le egy pár almát, egy bozontos vén ember mindjárt megfogta, megkötözte. Az inas elmondta, hogy ő a királynak akar vinni egy pár almát, és ha nem viszen, felakasztatja. A vén ember azt mondja neki: jöjj be hozzám, van nekem egy vén feleségem, előbb tanácsot kérek tőle mi tevő legyek, adjak e vagy ne. Elindultak, de az inas nem ment be, hanem a pitvarban maradt, az öreg bement és elbeszélte a történetet, de a felesége jól összeszidta.   Volt az öregnek három leánya; azt mondja a legnagyobbik: miért nem adott neki apám egy pár almát, még úgy lehet, hogy az a király engem elvehet; és ha elvenne, egy marok kenderből szőnék olyan sátort, hogy az egész katonasága elférne alatta. Azt mondja a középső: ha engem elvenne, egy szem búzából sütnék annyi kalácsot, hogy az egész katonasága megérné vele. Azt mondja a legkisebbik: ha engem elvenne, szülnék neki olyan két aranyhajú gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag volna a homlokán, a másiknak nap, és mindkettőnek karján arany perecz. Az inas mind meghallotta és feljegyezte a pitvarban s elvitte magával. Kijött az öreg ember, adott neki egy pár almát választva; az inas lóra ült és útnak indult hazafelé.   Mihelyt haza ért, általadta az almát a királynak, ki nem ette meg, hanem csak beleharapott, és mindjárt nevetett; belétette a lajbi zsebbe, egyiket egyikbe, másikat másikba; azután kimentek vadászni; a király nem állhatta a jó szagot, ismét beléharapott, de elmosolyodott tőle. Az inas nem állhatta, s általadta a jegyzéket, mit a szegény ember pitvarában feljegyzett. Mihelyt általadta, nézte a király; egyszerre félben hagyta a vadászatot, befogatott és ment a szegény emberhez.   Mikor odaért, azt mondja a legnagyobbik lánynak: igaz-e, hogy azt mondtad, hogy ha elvennélek, szőnél egy marok kenderből olyan sátort, valamennyi katonám mind elférne alatta! Azt mondja a leány: igenis igaz. Azt mondja ismét a középsőnek: te mondtad-e: sütnél egy szem búzából annyi kalácsot, hogy valamennyi katonám van, mind megérné vele! Azt mondja a leány: igenis én mondtam. Kérdezi a legutolsót: te mondtad-e, hogy ha elvennélek, szülnél olyan két aranyhajú gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag volna a homlokán, a másiknak nap, s mind a kettőnek karján arany perecz? Azt mondja a leány: igenis, én. Ekkor a király megölelte, és elvette feleségül, megesküdtek, haza vitte a várba, és csakhamar teherbe esett tőle; de nem sokára háborúba kellett a királynak menni; elbúcsúztak egymástól, és elment.   Volt a király udvarában egy vén asszony, annak is volt egy leánya, és igen szerette volna a királyhoz adni. Mikor eljőtt a szülés napja, a királynét elámította a vénasszony, hogy ő nálok a padról szokta az anya leszülni gyermekét. Felvitték a királynét a padra, és leszült két aranyhajú gyermeket. A vén asszony alul levén, megfojtotta a két gyermeket, s elásatta egyiket egyik kapufélfa alá, másikat másik alá; a királyné alá pedig két kis kopófiút tett, minthogy éppen akkor kölykezett meg egy vén kopó; azután megírta a királynak, hogy az ő felesége nem aranyhajú gyermeket szült, hanem két kopót.   A király hazament és szidta, verte a feleségét, ő pedig addig kérte az istent, míg meg nem hallgatta. Kiment egyszer a kapuba és a hol az ő két fia el volt ásva, felfohászkodott és mindjárt sóbálvánnyá lett; a király elvette a vénasszony lányát, és lett két kis gyermeke. Kinéz egyszer a király az ablakon, látja, hogy az ő kapujában két arany körtefa vagyon; elbámul, de nem tudta az okát megfejteni. Az öregasszony mihelyt meglátta, mindjárt megtudta, hogy az aranyhajú gyermeken nőtt mind a kettő.   A fa annyiba nevekedett, hogy még más országból is jártak nézni; s a vén asszony nem maradhatott, mindig azon törte fejét, hogy vágathatná ki a királlyal a két körtefát. Azért leányát reávette, hogy tegye magát beteggé és mondja a királynak: csak úgy fog meggyógyulni, ha az arany körtefa nyoszolyából csinált ágyba fekszik. Bemegyen a király, látja, hogy a felesége holtbeteg; kérdezi, mi baja, de még csak nem is eszmél; a király csak nézte. egyszer felrándul nagyot jajdulva, azt mondja a királynak: azt álmodtam lelkem, hogy ha az arany körtefát levágatnád, és belőle nekem nyoszolyát csináltatnál, ha abba fekhetném, talán meggyógyulnék. Azt mondja a király: nem te érted, de még az egész világ asszonyáért sem vágatom ki az arany körtefát, mert én abban igen gyönyörködöm.   Elment a király más nap vadászni, mihelyt kiment az udvarból, a vén asszony mindjárt kivágatta az egyik arany körtefát, s megcsináltatta nyoszolyának s a leányát beléfektette. A király nagyon szomorkodott, szomorúságában a másikat is kivágatta és megcsináltatta nyoszolyának a maga számára. Lefeküdtek estve, s aludtak csendesen hajnalig.   Egyszer megszólal az a nyoszolya, amelyiken a királyné feküdt, s azt mondja a másiknak: nehéz-e neked testvérem? Azt feleli a másik: nekem nem nehéz, csak olyan, mintha most lennék a világra újonnan; mert az apja feküdt a nyoszolyában. Kérdezi ő is a másiktól: nehéz-e neked? Azt mondja, amelyiken a királyné feküdt: nekem oly nehéz, hogy ha még egy óráig rajtam fekszik annak a gyilkosnak a lánya, meg kell halnom.   A vénasszony nem aludt, mind kihallgatta, mit beszéltek. Mihelyt elment a király vadászni, mindjárt összevágatta, tűzre hányatta; a tűzön igen pattogott; egy tüzes szén lepattant a földre, és egy vén kecske felkapta s megvemhesedett tőle. Mikor eljött az ellés ideje, épen a konyhában szaladgált, s ott meg is ellett két szép aranyszőrű kecskét. A király igen megörvendezett benne, s egy különös szobába vitette közel a magáéhoz. A vénasszony még sem nyughatott, mihelyt elment a király vadászni, mindjárt bement a szobába és megölte a két aranyszőrű kecskét.   Volt az udvarban két szolgáló, ezek a hurkáját kivitték a kertben levő patakba mosni, de vigyázatlanságból egy darabkát ott találtak hagyni. Egy vén varjú pedig leszállt és felkapta; repült vele a tenger hetvenhetedik szigetébe, ott rakott magának egy fészket, s tojt belé két arany tojást. Mikor kiköltötte, elbámult rajta, mert két arany hajú gyermeket költött; az egyiknek üstökös csillag volt a homlokán, a másiknak nap, mindkettőnek karján arany perecz. A vén varjú feladta őket iskolába, és hét esztendeig taníttatta egy remetével, aki már régóta a tenger szigetében volt. Eltelvén a hét esztendő, azt mondja a varjú a két fiúnak: én többé nem tarthatlak titeket, hanem menjetek az apátokhoz, ő nagy király; jobban lesz nála dolgotok. Miután elegendő tudósítást adott nekik, megindult előttök repülve, s a két fiú mindenütt a varjút követve elért apja kastélyához; a varjú megtanította őket, hogy viseljék magukat aztán visszament a szigetbe.   A két fiú bement a királyhoz, a király megkérdezte, hogy mit keresnek, ők pedig mindent elmondtak, mert a varjú mindent elbeszélt előttök. Elmondták, hogy a vén asszony ásatta őket a kapufélfa alá, s belőlök nőtt a két körtefa; azután kimentek a kapuba, szóltak a sóbálványhoz, az pedig megszólalt a király hallatára, miért a király igen nagy szomorúságnak adta magát, és a vén asszonyt szilaj csikó farkán szaggattatá szét, a két fiát nagy gonddal nevelte, és megelégedve most is él, ha meg nem halt.