• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A hű szolga

Látogatás
17489
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Valamikor réges-régen egy királyfi éppen a városba lovagolt, mikor különöset látott. Nyolc dühös ember megkötözve hajtott maga előtt egy erős, marcona embert. Odament a királyfi, kérdezte: - Hova hajtjátok? - Kivégezni, felséges király. Nagyon-nagyon sok kárt tett ez az ember nekünk, mindnyájunknak nagyon sok kárt tett. - Ide figyeljetek, adjátok nekem, megfizetem a károtokat! Nem mertek az emberek a királlyal ellenkezni, hát beleegyeztek. - Jó. A király bőven megfizette mindegyiket, akinek kárt tett az ember. Az ember meg nagyon örült, mikor a kezéről eloldották a kótelet. Letérdelt a király elé. - Felséges királyom, megmentetted az életemet. Amíg élek, hűséges alattvalód, szolgád leszek, tűzbe-vízbe megyek érted. Tetszett a királynak ez a beszéd. - De azt se tudom mi a neved, mondd! - Az én nevem Mark, felséges királyom, Marknak hívnak. Így tudom, mindenki így szólított, hogy Mark. De nem ismertem se apámat, se anyámat, csavargóként nyőttem fel. - No, jó van, Mark, szép neved van, jó markos gyerek is vagy, tetszel nekem, gyere a palotámba! A király bevezette a palotájába. - Fürödj le, öltözködj át másik ruhába, és gyere be a szobámba! A király aztán elmondta neki, hogy jó viselkedjen, mer maga veszi hasznát. Szabad a palota udvara, mindenfelé jöhet-mehet, ha nincs a királynak parancsa, kedve szerint cselekedhet. Mivel a király békén hagyta, Mark a palota udvarába sétálgatott. Az istálló mellett egy öregemberre lett figyelmes, aki egy padon üldögélt, pipázott. Mark megszólította: - Sok lovad van. - Van, fiam, van. - Melyik a legjobb? - Édes fiam, mér kérdezed? - Csak úgy, szeretem az állatokat, a lovakat. - Édes fiam, van ekközt, hallod-e, még táltos is. Mark végignézegette, végigsimogatta a lovakat, aztán ment ebédre. Az ebédné azt mondja neki a király: - Hallod-e, szolgám, az éccaka messzi jártam álmomba: tündérországba. Az üveghegyen láttam egy gyönyörű lányt, Tündér Ilonának hívják. De szeretnék elmenni oda, hogy megszerezzem magamnak! Követné-e engem? - Bizony követném, felséges királyom. - No, édes szolgám, nem birok nyugodnyi, mióta ezt az álmot láttam, hát útra kelünk, de először megbeszélem az édesanyámmal. Éppen akkor lépett be az ebédlőbe a királyfi anyja. Má csak anyja vót a királyfinak. - Édes jó anyám, nagyon messzi útra készülök, meg akarok nősülnyi. - Azér messzi útra, édes fiam? Osztan hova? - Tündérországba, édesanyám, Tündér Ilonát akarom elhoznyi az üveghegyrő. - Jaj, édes gyerekem, ne menj olyan messzire! Mire te onnan visszagyönné, én már akkorra meghalok. - De nem birok nyugodnyi, édesanyám, nekem csak Tündér Ilona kell feleségül. - Édes fiam, te tudod. - Hát akkor tarisznyáljon fel, édesanyám, mer indulunk is! Tett az édesanya a tarisznyába kenyeret, szalonnát, kolbászt, a királyfi meg szólt a szolgájának: - Mark fiam, készüljünk, vezess ki két lovat az istállóbó, a két legerősebb fiatal lovat! - Hozom, felséges királyom. Mark egyenesen az öregemberhez ment. - Mondd meg, édes öregem, melyik a két legjobb paripa, mer mink nagyon messze megyünk a királyfival. - No, édes fiam, ott legbelő a sarokba. - Az a két rongy? Hisz ezek állanyi se birnak, olyan gyengék. - Há, édes fiam, csak az istállóbó valahogy kimenjenek. A kapun kível megrázkógyik mind a kettő, ott má csakúgy fújják a tüzet, a patkójok csakúgy hányja a cikrát, repülnek a levegőbe. - Ha ez igaz, éppen ez kell nekünk. Mark húzta, az öreg meg tolta kifelé a két rossz gebét. A királyfi meg rájok ripakodott: - Mit csináltok? Tán a szemétdombra húzzátok azt a két lovat? Ezekvel még a kapuig se tudunk mennyi, nem tündérországba! De a királyba benne akadt a szó, mer a két ló a kapuba megrázkódott, vált két nagy erős, tüzes paripának. Megszólalt az egyik: - No, édes gazdáink, üljetek a hátunkra! Hogy menjünk veletek? Mint a szél, mint a gondolat? Vagy még anná is sebesebben? - Rátok bízzuk, édes lovaink, csak mőné gyorsabban érjünk tündérországba az üveghegyre. Tündér Ilonaé megyünk. - Jó van, kapaszkodjatok! Felrepültek, fel, fel a magasba. Repültek, mint a szélvész, még anná is sebesebben. Majd egyszer a királyfi táltosa hátrafordult. Azt mondja: - Édes gazdám, itt van egy nagy tisztás erdő, itt leszállunk. Tík itt megnyársalhattok, pihenhettek, mink meg legelészünk, aztán folytatjuk tovább az utat. Úgy is lett. A két ló legelészett, a királyfi meg a szalonnázás után ledőlt, elaludt, elterítette a köpönyegit. De a hűséges szolgája felkönyökölt, úgy vigyázta. Majd egyszer csak mellettek egy fára rászállott két nagy fekete madár, két holló. Azt mondja az egyik: - Kár! Kár! Azt mondja a másik: - De mi az a kár? - Az az a kár, hogy most a királyfi, ha elmegy az üveghegyre, meglátja a sok törött lábú vitézt, megrémül, nem vágtat a hegynek. De ha lenne, aki biztatná, másodjára sikerülne neki. De aki ezt meghallotta és valakinek elmondja, a talpátó a térgyéig kőnek vátozzon! Kisvártatva megint az mondja a holló: - Kár! Kár! - Mi az a kár? - Az az a kár, hogyha fel is jut az üveghegyre a szép királyfi, a vén boszorka mondja majd neki, hogy őrizze éccaka Tündér Ilonát, de meg ne csókolja. Ha lenne, aki rászóna, ha meg akarja csókolnyi, biztosan sikerülne neki minden. De ha ezt valaki hallotta és valakinek elmondja, a térdétő a derekaig váljon kővé! Kisvártatva megint csak: - Kár! Kár! - Mi az a kár? - Az az a kár, hogyha hozza a királyfi Tündér Ilonát, az ördöngős vén boszorkány feketekávéval kínálja, mérgezett kávéval. Ha lenne valaki, aki nyilval belelőjön a kávéba, megmentené a királyfi életét. De ha valaki ezt hallotta, és valakinek elmondja, tetőtő talpig kőnek vátozzon. Azzal elszálltak a madarak. Nemsokára felérzett a királyfi, gyöttek a lovak is, folytatták az útjukot. Repültek, repültek, majd nagy sokára elértek tündérországba. Az üveghegy ott meredezett előttek, alatta meg a sok törött lábú vitéz. Megrémült a király: - Hallod-e, édes szolgám, forduljunk vissza, nem akarok úgy járnyi, mint ezek! - Szó se róla, felséges királyom! Ha má idáig elgyöttünk, próbáljunk szerencsét! Nekivágtatott a királyfi a hegynek. Má majdnem felért, mikor visszacsúszott vele a táltos. - Nem próbálom, fiam, nem lehet. - Dehogyisnem, még egyszer rugaszkodjon neki, biztosan szerencséje lesz! - No, még egy próbát teszek. Nekirugaszkodtak, hát egybő feljuttak az üveghegy tetős tetejire: a király is, a szolga is. Az üveghegy tetejin megláttak egy gyönyörű házat, de annak minden ódala üvegbő vót. Az egyik szobába Tündér Ilona feküdt, de olyan szép vót, hogy a napra lehetett néznyi, de őrá alig hogy. No, a szolga meghúzódott egy bokorba, a királyfi meg a bejárat felé vette az útját. Hát az ajtóba egy ördöngős vén banya ült, akinek az orra a fődet verte. - Mi járatba vagy, édes fiam? Tündér Ilonáé gyötté? - Õérte gyöttem, édes öreganyám. - No jó. Ha egy éccaka megállod, hogy meg nem csókolod, úgy megőrzöd reggel ötyig, akkor vihedd. - Megőrzöm én, édes öreganyám, csak enyém legyen Tündér Ilona. - Majd meglátjuk! Majd meglátjuk! Mivel éppen esteledett, beengedte a királyfit a boszorkány, a hűséges szolga meg az ablak alá lopakodott, úgy figyelte a gazdáját. Telt-múlt az idő, járkált a királyfi az ágy mellett, de le nem vette a szemit Tündér Ilonáró. - No - azt mondja egyszer -, nem birom tovább, hogy meg ne csókoljam! Hajulna föléje, de a hűséges szolga kívelrő kopogott: - Királyfi, még csak éjfél! Megijedt a királyfi, nem csókolta meg. Járkált le s fel a szoba közepin sokáig, de egyszerre megint elkapta a vágyakozás: - Má mindegy, nem birom tovább, megcsókolom! Hajult a szép Tündér Ilona fölé, de a jó hűséges szolga megint megverte az ablakot. - Királyfi, három óra, tartsál ki! A királyfi megrántotta magát, nem csókolta meg a lányt. Egy darabig járt-kelt a szobába, nézte az alvó Tündér Ilonát. Aztán így gondolkodott: - Nem birom tovább, hogy meg ne csókoljam, nem birom megállanyi! Hajult közel Tündér Ilona arcáho, de a szolga erősen megverte az ablakot, dühösen kiátott: - Királyfi, mingyár öt óra! Megrántotta magát a királyfi, nem csókolta meg. Gyött hamarosan a vén boszorkány. - No, fiam, elütte a toronyóra az ötöt, letelt a szolgálatod, viheted szép Tündér Ilonát. De, édes fiam, csak úgy nem engedlek el. Egy kis friss feketekávét főztem neked egy begrével. - Köszönöm, édes öreganyókám. Hozta a vén boszorka a mérgezett kávét, de a hűséges szolga kapta a nyilát, püff, szétlőtte a begrét. A kávé nagy kék, lila, vörös lángokval robbant szét. A királyfi csak elálmékodott. Aztán lóhátra ültek, hazafelé vágtattak, hozták a szép Tündér Ilonát. Gyöttek sebesen, mint a szélvész, talán még attó is sebesebben, míg haza nem értek. A királyfit nagyon furdalta, hogy honnan tudhatott az ő hűséges szolgája mindent. - No, ennek a végire járok - gondolta. Hívatta a szolgáját: - Mark, gyere be, szolgám! Mondd meg nekem, honnan tudtad mindezeket, amit velem elkövettél! - Nem mondhatom meg, felséges királyom. - Nem? Egy királynak nem mondhat meg egy szolga valamit? Nekem mindent megmondhatsz. Mondjad! - Nem mondhatom meg, felséges királyom, mer én akkor nem leszek. - Hogyne lennél, leszel, csak mondjad! - Elmondom hát, felséges királyom, ha olyan erősen kívánja. Emlékszik, királyom, mikor leszálltunk pihennyi az erdőre és maga aludt? Én virrasztottam, és két fekete holló szállt annak a fának az ágára, amelyik alatt voltunk. Azt mondta az egyik: „Kár, kár!" „Mi az a kár?" - kérdezte a másik. „Az az a kár, hogyha a királyfi el is jut az üveghegyig, majd megrémül a sok törött lábú vitéztő. De ha lenne valaki, aki megbiztatná, hogy vágjon neki másodszor is, sikerülne neki. De aki ezt hallotta, valakinek elmondja, talpátó a térgyéig vátozzon kőé." Abba a mínutumba térgyig kőnek vátozott a szolga. A király megrémült. - Fiam, ne mondd tovább! Ne mondd tovább, fiam! - Ha elkezdtem, fölséges királyom, mondom a folytatást is. Megint azt mondta a holló: „Kár, Kár!" A másik kérdezte: „Mi az a kár?" „Az az a kár, hogy jó lenne valaki a királyfi mellett, aki figyelmeztetné, hogy ne csókolja meg Tündér Ilonát, mer különben végi az életyinek. De ha valaki ezt hallotta, valakinek elmondja, térgyitő derekaig váljon kőé." A szolga abba a minútumba derékig kőnek vált. Sírt, könyörgött neki a király: - Drága jó Mark, hűséges szolgám, ne mondd tovább! - Ha elkezdtem, mondanom kell! - má alig gyött belőle a szó „Aztán azt is mondta a holló, hogyha elnyeri a királyfi Tündér Ilona kezét, feketekávéval kínálja majd a boszorkány. Ha lenne valaki, aki belenyilazna a kávéba, akkor a kávé robban szét, de ha megissza a királyfi, ő hal meg majd szörnyű halállal. De ha valaki ezt hallotta, valakinek elmondja, változzék kőnek tetőtő talpig." Abba a pillanatba kőnek változott Mark egészen. A királyfi csak kesergett, attó a pillanattó kezdve sehol nem tanálta a helyit. Végre bement Tündér Ilonához. - Kedves mátkám, nem birok nyugodni, mer a jó hűséges szolgám miattam kőnek vált. Nem tartjuk meg addig a lagzit se, míg ezt a kőszobrot vissza nem változtatom élő embernek. - Édesem, ne menj el! Nagyon-nagyon messzi lakik az a vadember, aki tán segíteni tudna rajtad, egy nagy erdő közepébe él az édesanyjával. Mi lesz velem, mire te visszagyössz? - Megvársz, kedvesem, őriz majd minden népem. Én meg megyek, mer nincs nyugtom. A királyfi vágtatott falvakrá falvakra, erdörő erdőre, majd egyszer beért egy faluba. Gondolta, megpihen, mer fáradt vót ő is, a lova is. Egy malom mellett állt meg. - Aaaaj, de idegen maga! Honnan gyön? - kérdezték a három mónárlegények. - Adónk szállást, adónk bizony . . . Egyen mónárkalácsot, avval élünk jobbadán. A királyfi elmondott nekik mindent: honnan gyön, hova megy. - Jaj, kedves királyfi, ha olyan messzi elmegy, kérdezze meg, mér vagyónk mink mindég éhesek. Ez a nagy malom nekőnk őröl, mind megesszük a lisztjét, mégis éhen vagyónk. Mi annak az oka? - Jó van, ha olyan messze megyek, megkérdezem. Hő, nagyon örült a három sovány mónárember. Reggel folytatta az útját a királyfi, vitte a szomorú szíve. Lovagolt falvakró falvakra, erdőrő erdőre. Harmadnapra betért egy faluba, hogy megpihen valahol. Beköszönt egy helyre: - Adjonak nekem egy éccakára szállást! - Adunk jó szívvel. Elmondott mindent a királyfi: honnan gyön, hova megy. - Jaj, jaj, királyfi, nekőnk is van nagy bánatónk. Ha olyan messzi elmegy, kérdezze meg, mit tehetőnk. Nézze, a tízesztendős szép lányónk megnémult. Mit lehetne tennyi, hogy megszólalna? - Ha olyan messzi elmegyek, meg fogom kérdeznyi ezt is. - Jaj, de el ne felejtse, tudja-e? Jaj, eszik írót, fehér kenyeret? Ezzel-azzal kínálgatták a királyfit, aztán vettek neki magas ágyat, hadd pihenjen, aludjon. Reggel megköszönte a szállást a királyfi, felült a lovára, vágtatott tovább, folytatta a nagy útját. Végre elért a nagy erdő széjire. Egy embert látott meg, aki a szamarával kínlódott. - Ebbe az erdőbe lakik egy vadember, aki mindentudó? - Ebbe, ebbe. - Hozzá megyek, rokonom. - Hő, oda ne menjék, ha rokon, ha nem, az szétszaggatja az életre való embereket, a fiatalokat. De tudja mit? Ha mégis megy, csak tíz óra után, mer akkor elmegy otthonró, csak este tíz órakor megyen haza, aggyig csak az édesanyja van otthon. Megvárta a királyfi a tíz órát, aztán ment be a nagy erdőbe. Nemsokára meglátta a házikót, az anyóka éppen vizet öntött ki az ajtó előtt. - Adjon Isten jó reggelt, édes öreganyám! - Adjon Isten magának is, fiam! Mi járatba van erre, ahol még a madár se jár? - Jaj, édes öreganyám, nagy az én szívemnek a szomorúsága. Tudja, én király vagyok, és a jó hűséges szolgám kőnek vált. Nagyon-nagyon meszirő gyöttem, mer úgy tudom, a maga fia segítenyi tudna nekem. - Édes fiam, az meg tudja mondanyi. De baj van, mer ha itt éri, szétszaggatja, hiszen vadember . . . Van-e még más? - Van, édes öreganyám. Három mónárnak őröl egy malom. Mind megeszik a sok lisztet a mónárok, sütyik-főzik, mégis mindég éhen vannak. Mi annak az oka? - Jó van. Van-e még valami, édes fiam? - Még egy vóna, édes öreganyám. Egy kisjány tízéves korába megnémult, hogy lehetne megszólaltatnyi? - Jó van, jó, majd megtudom . . . De édes fiam, legjobb lesz, ha elbújtatlak valahol a házba, hogy halljál mindent, amit a fiamval beszélek, nehogy valamit én elfelejtsek. De hova bújtassalak, édes fiam? No, várjá, van időnk. Elhúzzuk innen ezt a rossz ágyat, ásunk alatta egy güdröt. Majd ha belebújtá, visszatesszük rá a deszkát. Mire készen lettek, beesteledett. Az öregasszony hirtelen türelmetlen lett. - Jaj, édes fiam, bemehetsz a lyukba, mer érzem a szelit a fiamnak! Gyött a vadember, csattogott, kiabált. - Anyám, idegen szagot érzek, add elé, hadd szaggatom szét! - Nincs itt senki, édes fiam, nincs. A főztömnek van olyan furcsa szaga, la. Nincs itt idegeny, édes fiam. A szegény királyfinak még a lélegzeti is elállt, merd mindent hallott. A vadember meg nagy dühösen bekapta a vacsoráját, oszt bújt is feküdnyi. Éccaka, mikor má erősen horkolt, odament az ágyáho az öregasszony, felrázta. - Jaj, édes fiam, mi lett énvelem, de különöset álmodtam! - Mit, anyám? - Három fiatal mónárnak vót egy malomja, az csak nekik őrölt. Mindég ettek, mégis mindég éhen vótak. - Éhen, anyám, éhen, mer van nekik három kutyájok, azoknak soha nem vetnek semmit. Tartanák csak jó a három kutyát, mingyár jóllaknának. De, anyám, most hagyjá aludnyi! - Hagylak, aranyam, hagylak. Az anyóka várt egy kis időt, oszt megint átment a fiáho. - Jaj, édes gyerekem, ne haragudjá, bocsáss meg, aranyam, de nem tudom, mi lett velem. Hogy mit álmodtam, la, egy kisjány tízesztendős korába megnémult. - Hagyj aludnyi, anyám, hagyj aludnyi! - Hagylak, fiam, inkább nem alszok, hogy ne álmodjak, csak még ezt fejtsd meg, édes fiam! - Azé nem tud beszényi, mer elsőáldozáskor kiejtette az ostyát a szájábó, ott van az oltár alatt. Vennék csak ki az oltár aló, áldoztatnák csak meg vele, mingyár megszólalna. De most má hagyj aludnyi, anyám! - Hagylak, édes fiam, inkább ülök, hogy ne aludjak, ne álmodjak. A vadember befordult, aludt jóízűen, a szegény édesanyja meg várt egy kis időt. - Édes drága fiam, ne haragudj, de nem tudom, mi lett velem. Né má, most álmodtam borzalmasat. Egy királynak a jó szolgája kőnek vált. Mondd meg, hogy lehetne életre változtatnyi! - Hogy? Hogy? A királyfi miatt vált kőnek, hát az ő vérivel kell megváltanyi. Csurgassa csak ki a vért a karjábó egy ezüsttányírba, törülje meg a szolgáját a feji tetejitő a talpáig, három síkot húzzon rajta, mindjár életre kel az, édesanyám. De most igazán hagyjon aludnyi, mer nemsokára kelnem kell! - Hagylak, drága fiam, hagylak, még csak le se ülök, nehogy álmodjak. Pedig hát akkor aludt még igazán az édesanyja. Reggel a vadember elment a dologba, az édesanyja meg elhúzta az ágyat. - Kigyöhetsz, édes fiam, egyedül vagyok. Mindent hallottál? - Hallottam, édes jó öreganyám. A királyfi megköszönte az öregasszony jóságát, elbúcsúzott, útnak indult hazafelé. Elsőnek oda ért el, ahol a néma lány lakott. Várták, mivel gyön a királyfi. - Otthon vót-e a vadember? Megkérdezte, mér néma a lányunk? - Otthon vót, megkérdeztem. - Mit mondott? - Azt, hogy elsőáldozáskor a lányuk kiejtette az ostyát a szájábó, az oltár alá bekarult, ott van. Híjják csak a papot, vegyék ki az ostyát, áldoztassák meg vele, rögtön megszólal. Siettek gyorsan a papho, vitték a szép néma lányt. A templomba csakugyan megtanálták az ostyát. Mihelyt a pap megáldoztatta a lányt, az egyből megszólalt: - Édesanyám, de boldog vagyok, tudok beszélnyi! Mindenki sírt örömibe, azt se tudták, mit adjonak a királyfinak. A királyfi nem sokat időzött, indult hazafelé. Három nap múlva elérte a malmot. A mónárlegények egybő körűkapták. - Jaj, mondja, király úr, otthon vót a vadember? Tudott valamit mondanyi? - Azt mondta, hogy van magoknak három éhes kutyájok, nem adnak nekik soha ennyi. Híjják csak elé őköt, tartsák jó, akkor magok se lesznek többet éhesek! Hőj, fütyögtek, kiabáltak a kutyáknak. Gyött is a három nagy éhes sovány kutya. Etették őköt a mónárok, és ők is egyre jobban érezték magukat. - Hőj, de jóllaktónk! Hőj, de jóllaktónk! - mondogatták. Örültek oszt, azt se tudták, mit adjonak a királyfinak. A szegény királyfi ahogy rendbe tette a dolgot, elbúcsúzott a legényektő, mer nagyon vágyódott haza. Ahogy hazaért, be se ment Tündér Ilonáho, hanem egyenesen az első kiskamrába. Fájós szívvel nézett a kőszoborra. - Ne félj, mingyár próbát teszek! Ott vót egy kis hegyes kés meg egy réztányír. A királyfi megvágta a karját, odatartotta feszesen a tányír felé. Csurgott a véri, hamar megtelt a tányír. Akkor egy fehér rongyot belemártott, a kőszobron három síkot húzott végig a feji tetejitő a talpaig. Majdcsak egyszer a szolga egy nagyot nyútódzkodott, nagyot ásított, megszólalt: - Jaj de jót aludtam! Azt mondta a király: - Bizony, bizony, jó szolgám, aludtá vóna te örökre, ha én nem vagyok. Nagy vót az öröm, boldogság. Ölelte a szolga a királyt, ölelte a király a szolgát. Most má jöhetett az esküvő Tündér Ilonával. Csaptak olyan lakodalmat, hogy talán még most is tart.   Nagy Zoltán -Nagy Ilona Az ikertündérek - Akadémia Kiadó Budapest - 1990