Amikor Jézus Szent Péterrel ezen a tájékon nézegette, hogy él a teremtett ember a teremtett földön, útjuk itt ment el éppen, ahogy a Kurca, hóna alatt a Kóróggyal belesétál a Tiszába. Annak a partján meg egy nagy homokpadon ácsok kopácsoltak, Tiszajáró hajót teremtettek. Fűrészük olyan könnyen járt a fában, mint a kés a vajban szekercéjük, fejszéjük suttyanósan haladt a kirajzolt útján. Az ácsok meg fütyültek, daloltak, ittak, káromkodtak. Péter rosszallta a látottakat. -Ha így élik világukat az ácsok, hová jutunk, elzüllenek, elhitványodnak, ellustulnak! Annyi kemény munkájuk kellene legyen, hogy ne érnének rá haszontalankodni! Jézus annyival is szomorúbban nézte az ácsokat, mivel saját tanult szak­máját látta megcsúfolva. Azt mondta Péternek: - Hát tegyél ellene - mutatott egy szépen kifűrészelt hajópalincsra hogy ne legyen idejük ilyen cefetül inni, dorbézolni! Péternek sem kellett több, éppen foga közt tartotta jól szelelő vásárhelyi pipájának szárát, amellől odasercintett egy kiadósat, hogy végig csupa barnapöttyes lett a jó gyalulatú hófehér palló. Az mind, de mind kisebb nagyobb csomóvá keményedett abban a minutumban. Valahányszor az ácsok gyaluja nekiütközik a görcsnek, szemük szikrát hányva könnyezik, foguk összeverődik. Akaratlanul is emlékeznek az egykori boldog baltajárásokra.