Dáledin

Részletek

Látogatás
5779
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Adatközlő
Kapás Gyuri
Szerkesztette
Nagy Olga
Könyv címe
Mindentudó dongó
Kiadó
Erdélyi Pegazus Kiadó
Kiadás helye
Székelyudvarhely
Kiadás éve
2004
Forrás helye
Magyar, Maros menti
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy városnak a végén egy szegény, igen szegény asszony. Annak a szegény asszonynak volt egy szép legényfia. De olyan szegények voltak, nem volt mit egyenek. Reggelre egy kis ennivalót csinált az öregasszony, azt megették ketten. De már azon gondolkozott Dáledin, hogy délre valamit valahonnan szerezzen. Mit csinált hát Dáledin? Elment a mezőre. Amint ott bojászott, gondolta hátha tud fogni egy kicsi nyulat, madártojásokat, vagy egy tóból halat, hogy legyen, mit egyenek ebédre az anyjával. Mikor kiért a mezőre, hát egy helyt meglátott a földben egy lyukat, akkorát, mint egy ajtó. Megállt a lyuk szélén, nézett be. Látja, hogy egy grádics-forma volt bevágva a földbe. Megindul le a grádicson, lépett egyet-egyet lefelé. És amikor leért a grádics végére, hát egy szép szobába lépett. A szoba puszta volt, csak egy asztalt látott benne s az asztalon egy karikagyűrűt. S fel volt akasztva a szobában egy régimódi lámpa. Egyéb nem volt semmi. Gondolkozott Dáledin, hogy vajon kié is lehet ez a ház itt a föld alatt. Az járt az eszében, hogy vegye el a lámpát. De arra gondolt, hogyha elveszi, valaki lesi valahonnan, mert az valakié kell, hogy legyen. Ahogy ott gondolkozik, szertenéz kereken s látja, hogy még egy ajtó nyílik arrafelé is. Mit csinált Dáledin? A lámpát otthagyta, a gyűrűt is az asztalon hagyta és kinyitotta azt a másik ajtót. Mikor kinyitotta, látja, hogy egy szép kertre nyílott az ajtó. Olyan szép gyümölcsfélék voltak benne és annyi volt a fákon a gyümölcs, hogy az ágakat húzta le minden fán. Szilva is volt, dió, körte, alma is volt, mindenféle fa. Ő szegény meg volt éhezve. Odament egy fához és leszakított egy almát. Bele akart harapni, de nem tudta belevágni a fogát. Mert ez aranykert volt és ezüst, gyémánt, arany gyümölcsfa volt ott. De ő nem tudta, hogy azok mifélék. Másik fáról is szakasztott, abból sem tudott enni. Nem dobta el, hogy nem tudta megenni, hanem betette a zsebébe. Odament egy másik fához, arról is szakasztott. Harapta, nem lehetett. Betette a másik zsebébe. S amíg megkerülte a kertet egészen, hát mindkét zsebe megtölt. Nahát, gondolkozott, hát evvel mit csináljon? „Enni sem lehet - gondolta -, de azért viszem haza, hogy mutassam meg anyámnak, milyen kertet láttam én egy helyen." Mikor kiment a szobába, a lámpa ott volt, s a gyűrű is ott volt az asztalon. Mit csinált Dáledin? Ügyesen elvette a gyűrűt, behúzta az ujjába. Akkor leakasztotta a lámpát, gondolta, azt is hamar-hamar viszi, mert aztán eladja az anyja s kap érte valamit. Igen, de mikor odaérkezett a grádicshoz, hogy menjen ki, akkor már nem volt ott a lyuk, ahol bement, akkora kő volt rajta, mint egy nagy ház. Na - gondolta magában -, itt elpusztulni kell. Gondolkozott, s úgy gondolkozott, hogy ő nem megyen inni-enni félre, hogy más kimenőt keressen. Aki odahengerítette, majd elhengeríti, majd lesz nyílás, ahol kimenjen. Állott, állott sokáig. A lámpát letette a kezéből, mert elbágyadt a keze. S addig állott ott Dáledin, hogy elbágyadt szegény. Akkor úgy elbágyadva nyújtózkodott egyet úgy szokás szerint, s közben megkopogtatta a kezét. Hát a gyűrű akkor megdörzsölődött. Mikor megdörzsölődött a gyűrű, akkor egy hang hallatszott: - Mit parancsolsz, édes gazdám? Megijedt ő szegény, de ha olyan bajban volt, hogy be volt oda rekesztve, azt gondolta: akárki lesz, ha már megkérdezte őt, felel rá: - Azt parancsolom, hogy ezt a követ vegyétek el l innen a lyuk szájáról. Mikor ezt kiszólotta, akkor a kő már hengeredett is. S akkor ő kezébe kapta a lámpát, s a lámpával meg a gyűrűvel együtt csakhamar kifutott a grádicson. Mikor kiérkezett, hálát adott az lstennek, hogy még egyszer kint van a föld színén. Elment haza, de olyan megéhezve, mint még soha. Haza érkezik és kérdi az anyjától: - Nincs valami ennivaló? Az anyja azt mondja, hogy nincs. - Jaj, Istenem, hát akkor mi lesz belőlünk? Mit gondol Dáledin? Leakaszt egy tányért a szegről és ügyesen a két zsebéből kiszedte azokat a gyümölcsöket, beletette. Hát mikor belerakta, a tányér jó bugulyázva megtelt. S azt mondja az anyjának: - Édesanyám! Vigye el ezt a királyhoz – a király ugyanabban a városban lakott -, s adja el, hogy kapjon valami ennivalót érte. Hát az asszony se várt sok instálást, mert ő is éhes volt. Hamar vette a tányért, letakarta egy kendővel és megkérdezte a fiától: - Mit kérjek érte? - Mondja meg, hogy kér egy véka lisztet. Az asszony elment nagy örömmel, hogy a végén kap egy véka lisztet. Hát az neki mekkora segítség lesz!Mikor bekérezkedett a királyhoz, megmutatta a királynak, hogy mivel ment oda. A király megismerte, hogy aranyalmák, aranykörték, mindenféle drágakövek. Azt kérdezte az asszonytól: - Honnan kaptad te ezt, asszony? - Ezt az én fiam hozta. Kiment a mezőre s látott egy helyt, egy lyukat, bement azon a lyukon s egy szobába ért. A szobából egy másik ajtó nyílott, mikor kiment ezen az ajtón, akkor egy szép gyümölcsöskert volt ott. Abban sok-sok ilyen gyümölcs van, mint ezek. - S aztán mit akarsz te most vele? - Hát, azért küldött a fiam, hogy vegye meg felséges királyatyánk – azt mondja. - Mit mondott a fiad, mit adjak érte? - Hát azt mondta, hogy bár egy véka lisztet. - Hol a te fiad, te asszony? - kérdezte a király. - A város végén, szegények vagyunk, nincsen semmink, csak egy kis házunk. - Hogy hívják a fiadat? - Dáledinnek. (A király hamar lejegyezte ezt egy papírra.) Előhívatta az inasát, megparancsolta, hogy menjen a kamarába és a legfinomabb lisztből jól telitöltse a vékát, amennyit csak rá tud tenni. S meg is töltötte a kulcsár. Az asszony nagy örömmel hazament. Ott betöltötték a tekenyőbe a lisztet, tettek vizet hozzá, egy kis kovászt kevertek fel, s a plattén, tetején megsütötték és ügyesen megették. Vizet is ittak rá, s akkor már az övék volt az egész világ, már jól voltak lakva. A fiú azt mondja az anyjának: - Édesanyám, már lisztet hozott, most ezt a lámpát - a lámpa meg volt kicsit rozsdásodva - súrolja meg, hogy adjuk el. Mert finom lámpa, valami újmódi, hogy akkor egy kicsi zsírosságot is vegyünk a liszt mellé.S akkor az asszony egy kapcát vett a kezébe, egy posztókapcát és a lámpa drótjait kezdte súrolni vele. S amikor a lámpát megsúrolta, az megszólalt: - Mit parancsolsz, édes gazdám? Ő már tudta, hogy ha a követ levették a lyuk szájáról, akkor bátrabb lehet, odafutott s azt mondta: - Azt parancsolom, hogy asztal legyen terítve a házunkban, s étél-ital rajta! Mikor visszament a tornácból, ott volt az asztal étellel-itallal. - Na, édesanyám jöjjön ide! Odament az anyja, nekifogtak és jól laktak. Mikor jól laktak, akkor Dáledin elővette a kapcát, megdörzsölte jól a lámpát s akkor az megint megszólalt: - Mit parancsolsz, édes gazdám? - Azt akarom, hogy takarítsátok e l ezt az asztalt itt. S eltakarították. Akkor ő már meg volt győződve, hogy a gyűrűdörzsölés is, a lámpadörzsölés is varázslat. S attól a perctől fogva - de ő nem árulta el a titkát - csak este, reggel, délben dörzsölte meg a gyűrűt, vagy a lámpát és parancsolt „Ételt, italt!" Majd az anyjának egy rendbéli finom ruhát, magának is egy ruhát rendelt, hogy ők is legyenek felöltözve, mint más emberek. Így telt el az idő egy hétig. Amikor egy hét lezajlott, egyszer csak halják, hogy dobol a dobos az utcán. Azt dobolja, hogy ma tíz óráig mindenki a házba vigyen be tüzet, s vizet, s tíz órakor mindenki menjen be a házba, az ablakokat firhangozzák le, nem szabad kijönni délután négy óráig a házból, mert a királyné leánya megyen a fürdőre és nem szabad, hogy lássa senki. Hát mindenki szót fogadott a dobolásnak. Vittek be vizet, vittek be tüzet, becsinálták az ablakokat, befirhangozták. De Dáledin nem! Ő szép lassan, éppen az ő kertjük felé hátrasétált. Ott volt az a fürdő, be volt kerítve fenyődeckákkal. Csak annyi kicsi hasadások voltak rajta, hogy az egyik szemével kicsit be tudott nézni. Mindenki bezárkózott a házába és ő szépen odasétált és végig leste, amíg a királyleányt bent levetkeztették a komornák, megferesztették, megtörölgették és fölöltöztették. Addig Dáledin megéhezett. S mikor látta, hogy a királyleány hazamegy, ő is hazatért. Megdörgölte a lámpát, parancsolt: étel, ital legyen. S lett mindenféle. Jól laktak. Mikor elvégezte az evést, azt mondja az anyjának: - Édesanyám, most megkérem magát egyre. - Mire? - Menjen el a királyhoz és jelentse be, hogy el akarom venni a lányát feleségül. Mert végignéztem a fürdőt s megtetszett nekem. Hát megijedt az öregasszony: - Jaj, fiam! Már az almákat elvittem - azt mondja - s eladtam. De ilyet már nem tehetek! Mert nem jövök vissza onnét! - Menjen csak oda, mondja meg, amit én mondtam és aztán úgy jön vissza, ahogy jön. Elment az öregasszony. Bekopogott a királyhoz és elmondja: - Na, az én fiam nem zárkózott be, kiment a fürdőhöz s a hasadékon megleste a királykisasszonyt, amíg megfürösztötték és felöltöztették, s hazament. Azért küldött ide, hogy mondjam meg, ő meg szerette a királykisasszonyt s el akarja venni feleségül. Azt kérdezi a király: - Ki a te fiad? - Az a fú, aki azt a tányér almát küldte, hogy adjam el – mondta az asszony. - Dáledinnak hívják. A király elővette az írást s látta, hogy igaz. Dáledin volt beírva. - Te asszony, nem utasítom el a fiadat. Mondd meg neki, hogyha csináltat oda, a város végére, ahol lakik, egy olyan lakást, amilyen ebben a városban több nincs, s legyenek bearanyozva az ablakok-ajtók, akkor bővebben is beszélhetünk. Mikor az anyja hazajön s elmondja a fiának, akkor a fiú, Dáledin, elővette a lámpát és egy posztókapcát. Ügyesen megdörgölte a lámpát. S akkor megszólalt a lámpa: - Mit parancsolsz, édes gazdánk? Akkor elmondta Dáledin: - Ennek a kicsi háznak a helyébe csináljatok egy olyan házat, amilyen még ebben a városban nincs. S az ablakok s ajtók tiszta aranyból legyenek. - Na, akkor költözzetek ki a házból! - mondta a lámpa. S kiköltöztek a kicsi házból. Hát reggelig egy olyan ház kerekedett a régi helyébe, hogy nem csak abban a városban, de az egész országban nem volt annál különb ház. Mikor megvirradt s a nap feljött, Dáledin elküldte az anyját: menjen a királyhoz és hívja el, vizsgálja meg, hogy jó lesz-e a ház? Hát a király a tatrácsosaival, a leányával s a feleségével ment csodálkozni: hogy létezik az, hogy estéről kész is lett már a ház? Mikor odaérkeznek, a nap fel volt jőve, az ajtók, ablakok úgy ragyogtak, hogy nem lehetett rájuk nézni. Azt mondta az egyik tanácsos: - Ja, jó uram, de sok arany! Ennyi aranyat nem láttam soha. Akkor a király, hogy ne maradjon alul, hát elszólja magát: „Nem is olyan sok!” Meghallotta ezt Dáledin. Ott előttük megdörgöli a gyűrűt: - Mit parancsolsz, uram? - kérdi a gyűrű. - Azt parancsolom, hogy két ablakról szedjél le aranyat és tüntessétek el. Eltüntették és ott maradt az ablak pusztán. - Na, felséges király! Akkor hozományba csináltassa be ezt a két ablakot! - mondta Dáledin. A király már megbánta, hogy miért szólott, de visszavonni nem lehetett. Nekifogott, összegyűjtötte az egész országból az aranyat és az összes aranyműveseket. Egy hétig mind dolgoztak, mégsem tudták megcsinálni azt a két ablakot. Mikor Dáledin látta, hogy nem tudják megcsinálni, megdörgöli a lámpáját, és megparancsolta:- Szedjétek le azt az aranyat az ablakról és tegyétek jól össze egy rakásba az egészet. Hagyjátok ott félretéve s csináljátok be úgy, ahogy vannak a többiek. Bezzeg a királynak lett nagy gondja: az összes aranyműveseket el kellett hívja, hogy a vágóval felvagdalják az ott maradt aranyat. Abból olyan aranyat kellett készítsen, ami neki, a királynak értékes lesz. Amikor ez megtörtént, akkor bevitte Dáledin az összes vendégeket, ahányan voltak mindenestől a szobába, s az összesek szemeláttára megdörgölte a gyűrűt. S hallatszott a szózat: - Mit parancsolsz, édes gazdám? - Azt parancsolom, hogy asztal legyen terítve és előttünk étel-ital a legjavából. És akkor, amikor ezt kimondta, már meg is voltak terítve az asztalok. Leültették a vendégeket s ügyesen elpletykáltak. Amikor készen voltak. Dáledin megint megdörgölte a gyűrűt: - Mit parancsolsz, édes gazdám? - Azt parancsolom, hogy tüntessétek el az ételeket az asztalról és italt hozzatok. Mindenféléből, ami csak van a világon. Hozták a bort s mindenféle dohányt, a javából. Mindent odatettek az asztalra. Nekifogtak az emberek inni, szivarozni. Amikor, látta a király, hogy megyen a dolog, nem volt mit többet szóljon. Azt kérdezte Dáledintől: - Ez a lámpa és ez a gyűrű kié? - Ezek az enyémek - mondta neki Dáledin. - Na, akkor még egy kívánságom van tőled. - Miféle? - Vigyél el minket abba a kertbe, ahonnan hoztad azt a gyümölcsöt, amit az anyád hozzánk hozott, hogy vegyük meg. Dáledin kiadta a parancsot:- Ezt a népet asztalostól, mindenestől tegyétek le a kert közepébe. Úgy is lett: a király akkor felkelt, megfogta a leánya karját, az anyja a másik felöl fogta s kereken járták a kertet, megnézték a fákat s megkérdezték Dáledintől: - Ez a kert kié? - A gyűrűé s a lámpáé - mondta Dáledin. - Ezek kiéi? - Ezek az enyémek addig, amíg vigyázni tudok rájuk. - Na, akkor ettől a perctől fogva a leányom a feleséged. Odavitték az aranykertbe a papot, jegyzőt és megeskették őket. Onnan már, mint férj és feleség jöttek haza. Mikor hazaérkeztek a király úgy örvendezett, a bőréből szökött ki, hogy ők ilyen vejet kaptak! Ők is örvendtek, Dáledin meg az anyja, szöktek ki a bőrükből, hogy Dáledin királyleányt vett feleségül. Későbben Dáledin lett a király és szépen tudta kormányozni az országot. Büszkén élt a feleségével és az apósával s az anyósával. Az anyját is odavette közéjük. Ügyesen, boldogan éldegéltek. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
Értékelés
★★★★★
8 szavazat