Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy asszony. Annak az asszonynak, volt egy leánya. De ez a leány olyan lusta volt, hogy nem akart sohase dolgozni. Még a mezőn csak kapálgatott, de otthon házimunkát, semmit se végzett. Hiába mondta az anyja, vedd csak elő a guzsalyt, fonj egy nyújtást, szőjéI csak, varrjál csak. Nem akart a leány semmit se megtanulni. Az asszony egyszer erősen elkeseredett. Elővette a nádpálcát, s adjad neki! De a leány nem várta, hogy üssék, kifutott az udvarra, az udvarról a kapun ki az utcára. Az anyja futott utána, s ahol csak érte, ütötte. Hát, ahogy veri a leányát, jön velük szembe egy szekér, a szekéren egy legény hajtja a lovakat. Meglátja, hogy az asszony veri a leányt. Megállítja a lovakat, s kérdi: - Ugyan bizony, édes néném, kend miért üti azt a leányt annyira? Mit csinált, mivel érdemelte meg? Az asszony megállt a veréssel. Megnézte jól a legényt, s gondolta magában, hogy jó lesz egy kicsit szépíteni a dolgon. Hátha ebből még leánykérés is lenne. Azt feleli ezért erre a legénynek.  – Hogyne ütném, amikor olyan ügyes ez a lány, hogy a kezében a dolog soha nem áll meg. Egész nap csak fonna s fonna. A guzsalyt, ha kiveszem a kezéből, akkor hamar áll neki varrni. Ha a varrnivalóját eldugom, akkor ül a szövőszékhez. A múltkor is két hétig volt beteg, a doktorhoz kellett vigyem, annyit dolgozott. Még a holdvilágnál is jár a keze. „Hej - gondolta magában a legény-, hogy kellene nekem ez a leány!” Aztán így folytatta: - Az én anyám öreg már, jó volna, ha valaki szőne, fonna helyette. Hol laknak kendtek, nénémasszony? –  Ott, né, lejjebbecske - megmutatta a házukat. Meg is nézte jól a kaput a legény, s elment haza, s azt mondja az anyjának: - Hallja-e anyóka, találkoztam egy olyan lánnyal, aki nekem való. - Hát kicsoda az, édes fiam? - Hát, hogy kicsoda, azt én még nem tudom - vallotta meg a legény -, majd ezután megtudom, mert este el akarok hozzá menni, beszélgetni. Meg kellett verje az anyja, hogy ne dolgozzék, mert örökké csak serénykedik. Na, alig várta a legény, hogy este legyen. El is ment a leányhoz, s beszélgettek, utána még eljárt vagy kétszer- háromszor, s bizony annak leánykérés lett a vége. Elkérték a leányt, megesküdtek, a legény meg elvitte magukhoz. Elteltek a mézeshetek, de a leány csak nem akart dolgozni. Összedugta a két kezét, s nem csinált semmit. Se nem font, se nem szőtt, se nem varrt. Megsokallta az anyósa, s azt mondja a fiának: - Hallod-e, édes fiam, nem tudom, milyen ügyes a te feleséged, de ez nem dolgozik semmit se. - Jaj, anyóka – nyugtatta a fia-, ez még ismeretlen. Nem ismeri a helyet. Majd meglátja kend, ha megismeri, mennyit dolgozik! Hát az öregasszony megint várt vagy két-három napot, de a menyecske akkor se dolgozott. Nekifogott az öregasszony, felment a padlásra, lehozott egy nagy guzsaly kendert, felkötötte, beleszúrt három orsót, s azt mondja a menyének: - Hallod-e, édes leánykám, este elmegyünk ide, né, a szomszédba fonni. Ott lesznek az asszonyok, ott fonunk s beszélgetünk, úgy hamarabb eltelik az idő. Te is eljössz velem. Hej, szerelmes istenem, megijedt a menyecske! Most mi lesz, ha kitudódik, hogy ő nem tud fonni? Elragadta a guzsalyt, s azt mondta: - Én nem megyek oda, ahova kendtek mennek! Én megyek a fiatalabb menyecskékhez! - S avval az ajtón kifordult. Elment hátra a kertbe, volt egy nagy szénakazal, oda melléje lefeküdt, s a guzsalyat melléje lenyújtotta. Ott elaludt. Egyszer csak reásütött a holdvilág, felébredt, hát látja, hogy mellette egy olyan csúf öregasszony ül, hogy rettenetes. Akkora három foga fityegett fentről lefelé, mint három favillafog. Megijedt a menyecske. - Hát kend mit keres itt, édes néni? - Meg ne ijedj tőlem, édes leánykám, én azért jöttem, mert én téged meg akarlak segíteni. Te csak aludj nyugodtan, én megfonom neked mind a három orsót. Még holnap este is eljövök. Van nekem még két néném, azokat is elhozom. Na, a menyecske a másik oldalára fordult, s aludt tovább. Egyszer felébredt, hát az öregasszony eltűnt, mintha ott sem lett volna, de a három orsója meg volt fonva. Felugrott a menyecske, fogta a guzsalyát, s megy haza. Éppen akkor ért haza az anyósa is. Jaj, amikor meglátta, nem győzött eleget csodálkozni. - De ügyes az én menyem - dicsérte -, nézz csak oda, édes fiam! Mégis igaz, hogy igen ügyes a te feleséged. Holnap este még nagyobb guzsallyal felkötök, s négy orsót szúrok bele, nem hármat. Hát a menyecske nem merte megmondani, hogy ki fonta meg helyette. Másnap este lett. Az anyósa megint felkötött egy nagy guzsaly kendert, s beleszúrt négy orsót. Megint elment a menyecske guzsalyasba, oda a szénakazal tövébe. Lefeküdt, lenyújtotta a guzsalyát maga mellé, s elszenderedett. Egyszer csak reásütött a holdvilág. Felébredt, s hát halljátok-e, nemcsak az a nagy fogú asszony volt mellette, hanem még másik kettő is. Egyiknek akkora szeme volt, mint így né, a fél kujakom, öklöm, a másiknak akkora feneke volt, mint egy sütőlapát. -Jaj, szerelmes istenem! - megrettent a menyecske. Az öregasszonyok meg csak biztatták: - Ne félj tőlünk, édes leánykánk! Mi azért jöttünk, hogy megsegítsünk. Nem kérünk mi ezért egyebet, csak hívjál meg vasárnap délebédre. Meg is ígérte ott a menyecske mindjárt. Megfonták a négy orsót, a menyecske megragadta a guzsalyt, megköszönte az öregasszonyoknak a szívességüket, s az öregasszonyok eltűntek mintha ott se lettek volna, ő meg előrement a házhoz. Hát éppen jókor, mert az anyósa is akkor ért haza. Mikor meglátta, összevissza csókolta a menyét. - Gyere csak ide, édes fiam! - örvendezett. - Nézz csak ide, milyen ügyes a te feleséged! Mégiscsak igazad volt, hogy ilyen ügyes leányt hoztál ide. Na, másnap szombat lett, nem kellett menni a guzsalyasba, s nekifogtak készíteni vasárnapra az ebédet. Azt mondja a menyecske: - Hallja-e, anyámasszony, ha meg nem sérteném. Találkoztam én három nagynénémmel, s meghívtam őket holnap délebédre. Nem haragusznak meg? - Már hogy haragudnánk?! Szívesen látjuk! Jól tetted, hogy meghívtad, legalább megismerjük. Aztán honnét valók? - Hát - füllentette a menyecske -, úgy tetszik, Bergengóciából! Nahát, másnap lett. Mikor délre harangoztak, kitették a levest az asztalra, nyílik az ajtó, besorakozik az ajtón a három öregasszony. Hát a menyecskének az ura még a kanalat is kiejtette a kezéből ijedtében. - Jaj, édes nénéim, hát kendtek honnan jöttek, melyik országból, hogy ilyen csúf az ábrázatuk. Üljenek csak le, biztosan elfáradtak! Le is ültek, elkezdtek enni. Azt mondja az egyik öregasszony, amelyiknek akkora csúf fogai voltak, mint három faviIlafog: - No, édes fiam, most egy kicsit ettem, most megfelelek a kérdésedre. Azért vannak nekem akkora csúf fogaim, abból is csak ez a három, a többi kihullott, mert világéletemben örökké a pozdorjás kendert rágtam: s a pozdorják mind kihúzták, kirángatták a fogaimat. Ránézett a fiatalember a feleségére. - Hallod te ezt? - Hallom - bólintott a menyecske. Azt mondja a másik öregasszony: - Nekem azért van ilyen kiduvadt szemem, mint a fél öklöm, mert erősen sokat duvasztgattam, amíg varrtam. Még este holdvilágnál is örökké húzkodtam a tűt, s azért lett ilyen csúf, dülledt a szemem. Pedig olyan szép voltam, akár a te feleséged. Ránézett megint a fiatalember a feleségére - Na, hallottad ezt? - Hallom - felelte a menyecske. Megszólalt a harmadik öregasszony: - Nekem azért van ilyen csúf, széles fenekem, mint egy sütőlapát, mert örökké a szövőszéknél ültem. Szőttem, szőttem szüntelen. De ekkor aztán a fiatalember lecsapta a kanalát, s ráparancsolt a feleségére: - Na, most ezt hallottad-e? Nekem többet soha egy nyújtást se fonsz, se nem szősz, se nem varrsz! Megértetted?! - Hát hogyne értettem volna - sóhajtotta megkönnyebbülten a menyecske. - Jól megértettem én! - Nahát - erősködött a fiatalember -, mert én minden guzsalyat s szövőszéket összevágok. Fonjon anyám! Ő már úgyis öreg, nem szégyen neki, ha elcsúful. Szegény öregasszony nem volt mit szóljon, csak ott szimmogtatott, szipogott, s a menyecske örvendett, hogy megszabadult a dologtól. Hogy továbbra is dolog nélkül tudott-e élni vagy sem, azt nem tudom, mert nem találkoztam velük. De az ura erősen szerette, s erősen ügyelt rá, hogy örökké szép maradjon. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.