A népmese

 

A mese magyar szó ősi örökség az ugor korból, a voguloknál és osztjákoknál egyaránt megtalálható alapszava „mese, monda” jelentéssel. A szóvégi -e hang vagy birtokos személyrag, vagy kicsinyítőképző, amely már a magyar nyelv külön életében alakult ki. Először a XIV. század végén fordul elő, amikor találós mesét, kérdést jelölnek vele, ami egyben e műfaj nagy régiségét is tanúsítja. 

Bővebben: A népmese

Népmeséink lélekrendező erejéről és szerepéről

A népmesekutatás területén a néprajztudomány volt az első, amely rendszerszerűen vizsgálata tárgyává tette mesei világunk kutatását. Vizsgálódásai során leír, csoportosít, osztályoz, rendszerez, katalogizál, vizsgálja az egyes motívumok vándorlástörténetét, párhuzamokat vonultat fel- és keres más népek kultúrájából, de jellemzően nem értelmezi az adott motívumot, a mese egészét. Ezen megközelítés számára a népmese elsődleges és legfontosabb funkciója a szórakoztatás. 

A lélektani- vagy a rendszertudomány felőli megközelítés, ezzel szemben elsősorban a tartalmi értelmezési lehetőségekre, és azok a személyiségre, közösségre gyakorlott szerepével és hatásával foglalkozik. 

Fontos megemlíteni, hogy népmeséink teljes rendszeréhez való közelítés során nem az egyes megközelítések közötti különbségek válnak érdekessé, hanem az a komplex rendszer, amely a megközelítések eredőjéből bontakozik ki. 

Bruno Bettelheim a meseértelmezés kapcsán említi, hogy a népmese olyan, mintha nem is az ember, hanem közvetlenül a természet műve volna. Hiszen évszázadok során fennmaradt, örök érvényű, létfontosságú igazságokat fogalmaz meg. Ami mindezekből a pszichológust érdekli, az a mélységes lélektani igazságok rendszere. Bettelheim szerint a mese a szimbólumok nyelvén szól a hallgatóhoz. Világa közvetlenül hat a tudattalan világára, minthogy ez a szimbolikus nyelv is erre a tudattalan világra épül. Mindezek alapján a mese mágikus világa a maga szimbolikus – képi nyelvén fejezi ki az alapvető, a személyiség- és közösségi fejlődés számára fontos alapvető igazságokat.

Bővebben: Népmeséink lélekrendező erejéről és szerepéről

Önszerveződés és közösségi tudás népmeséink világában

„Gyere te is, válassz lovat!”

A mottóban jelzett kérdés a Bruncik királyfi című mesében hangzik el, a kis királyfit elindulása előtt szólítják fel így bátyjai. A felszólítás voltaképpen arra vonatkozik, hogy a táltost, vagy a rozzant gebét választja-e a főhős? Vagy – és ez a mese lényege – felismeri-e a rozzant gebében a táltosparipát?

Ez a kérdésfeltevés a nézőpontot, a szemléletmódot helyezi előtérbe. Honnan nézünk egy adott jelenséget? Honnan és hogyan tekintünk például népmeséink világára? A néprajz-, lélektan-, pedagógia- vagy éppen a rendszerelmélet felől? Vagy mindezek összességéből?

Bővebben: Önszerveződés és közösségi tudás népmeséink világában