A mese magyar szó ősi örökség az ugor korból, a voguloknál és osztjákoknál egyaránt megtalálható alapszava „mese, monda” jelentéssel. A szóvégi -e hang vagy birtokos személyrag, vagy kicsinyítőképző, amely már a magyar nyelv külön életében alakult ki. Először a XIV. század végén fordul elő, amikor találós mesét, kérdést jelölnek vele, ami egyben e műfaj nagy régiségét is tanúsítja. 

A XV. században ezután már egyre általánosabban „elbeszélt, kitalált történet, példázat, aenigma” értelmezéssel találkozunk vele. Murmelius 1533-as szótárában a fabula fordítása még „beszéd”, s ezzel különbözteti meg a históriától, melyet „lött dolog”-nak fordít, ezzel is különböztetve a „hazug” fabula és az igaz história között. A mese mai jelentése véglegesen csak a XVIII. században alakult ki. A magyar mese szó műfajt jelentő jelentésfejlődése, elkülönülése általában követi az európai nyelvek szokásos fejlődését.

Mielőtt a magyar népmese alapvető kérdéseinek tárgyalásába fognánk, érdemes legfontosabb fajtáit legalább főbb vonásaiban megismerni, hogy történetét, kapcsolatait és társadalmi törvényszerűségeit jobban az élő anyaghoz tudjuk kapcsolni.

Ha a magyar népmeséket forgatjuk, s különösen ha gyűjtőként egy-egy olyan faluban ülünk le mi is a mesélő mellé, ahol még eleven a mesélés gyakorlata, s úgy hallgatjuk órákon keresztül az egymást követő kalandokat, történeteket, első meglepetésünk az lesz, hogy a mesében nem történik soha semmi hihetetlen: minden a maga helyén és szükségszerűen van úgy, ahogy van. Ez első hallásra különösen hangzik, pedig így igaz. Csak az avatatlan és a mesék bűvös köréből kimaradt ember tekinti lehetetlen csodának a mesehősökkel: kiskanászokkal, királykisasszonyokkal történő kalandokat. Előtte, a hihetetlen s csak e reális világban gondolkodó hallgató előtt, természetesen, a menekülő szerelmespárnak tóvá és rajta úszkáló vadkacsává alakulása, a gonosz üldöző félrevezetése, az őzzé változó kicsi királyfiú, a kacsalábon forgó vár a sárkányok által elragadott királykisasszonyokkal merőben valószínűtlenek és csodálatosak. Pedig aki mesét hallgatott, vagy igazi beleéléssel olvasott, sohasem figyelhetett meg e csodás részek elmondásánál valami különösebb hangsúlyt, a csoda kiemelését. A mesében a nép ajkán a csoda természetes eleme a történetnek, csak irodalmi fokon válik különös, misztikusan vagy romantikusan hangsúlyozott részletté.

forrás