Debrecenben, aratás idején történt ez az eset. Sok földje volt Agárdinak, jó búzavetése, kiderült, hogy aratáshoz fel kell fogadni néhány aratót. Megparancsolta hát a János kocsisának, fogjon be, elmennek az embervásárra aratót fogadni. János befogott öt lovat, mert a nemzetes úr ötös fogattal járt a tanyára is, elöl három ló, a hámfánál kettő, és nyeregből hajtott a kocsis. Így mentek ki az embervásárra, de már nem leltek egy szál embert sem, mindenki elszegődött, aki arra való volt. A Csapó utca végén volt egy csárda, ott is leszálltak, hátha találnak lézengő embert. Négyet találtak is. Négy cigány hevert a csárda árnyékában. Agárdi meg is szólította őket: - Akartok-e dolgozni, morék? - Hogyne akarnánk, instálom! - válaszolták a cigányok. - Aztán értitek-e az aratást? - Voltunk mi már ilyen munkában, instálom! - állították a cigányok. - Na, jól van. Egy napra kaptok egy forint ötven krajcárt meg kosztot. Üljetek fel a szekérre, szombaton visszahozlak benneteket! A Miklós utcában volt Agárdinak két háza egymás mellett. Mondja a cselédeknek, hogy még négy embernek pakoljanak élelmet a kocsira, enni is adjanak nekik, mert viszi a tanyára őket. Ha ettek, indulhatnak. A tanyán rég dolgoztak már az emberek, a cigányok is hozzáfogtak ímmel-ámmal, inkább az árnyékot meg a kutat keresték. Agárdi bő gatyában, fél szemmel figyelte őket, mondta is magában: - Na, ezekkel sokra megyek, akár vannak, akár se! Jött a szombat, az embereket haza kellett vinni a városba. Felcihelődtek a cókmókjukkal együtt, a cigányok is kinéztek maguknak egy szekeret, de Agárdi leintette őket: - Ne legyetek ott egymás hegyén-hátán, majd hazaviszlek négyőtöket a magam szekerén, hátul a faroskasban. De közben a kocsisnak is kiadta a parancsot: - Kösd ki a faroskast az eperfához! Érted? Hogyne értette volna! Fenn ülnek a cigányok hátul, a nemzetes úr elöl az ülésen, a kocsis a nyeregben, kicsapja az ostort, megkapja az öt ló a szekeret, a cigányok a kassal levágódnak! Óbégatnak az elnyargaló szekér után: - Nemzetes úr, elmaradt a kas! Agárdi meg visszakiabált: - Hozzátok haza, már nem fordulok vissza! A négy cigány elébb elagyabugyálta egymást, de hogy jól kicivakodták magukat, megegyeztek, hogy a kast mégis beviszik Debrecenbe, mert fizetés nélkül maradnak. Agárdi kiöltözve állott ki pipázni a kapuba, várta a cigányokat. Jöttek is, már az utca végénél cipelték a kast. Azon tanakodtak, hogy is hívják a nemzetes urat, akinek a házát keresik. Egyik a másikra utalt: - Mondjad már, te, olyan hosszú kutyaneve van! Agárdi bevárta őket. - Kit kerestek, hé! - Nemigen tudjuk, instálom, olyan hosszú kutyaneve van. - Nem Agárdi az, te? - Az, az, instálom. - Itt lakik, ni, a másik házban. A cigányok megköszönték az útbaigazítást, Agárdi meg bement, visszavette a bő gatyát megint, és a másik háznál fogadta őket. - Na, hé, hazahoztátok a kast? Jól tettétek, menjetek a tornácra, egyetek! A cselédeknek odakiáltott: - Hozzátok a vacsorát! Korpaciberét hoztak, de éhesek voltak a cigányok, jól belaktak belőle. - Hozzátok a többit! - kiáltotta Agárdi. A szakácsné hozta a nagy tál töltött káposztát, a cigányok meg összenéztek. - Úristen, miféle ember ez? Nemhogy ezt hozatta volna előbb! - és szinte szakadásig ették magukat. - Jöhet a többi, ami még van! - kiáltotta Agárdi. Hozták a finom szabógallért, tele túróval, jól beszórva zsíros tepertővel. - Úristen! - a cigányok csak sopánkodtak. Agárdi hagyta, hadd rakják tele az ingük derekát tésztával, azok meg csak pislogtak: - Jó lesz a rajkóknak! - Na, hé, jóllaktatok-e? - kérdi Agárdi. - Jóllaktunk, instáljuk, elég volt nagyon is! - Ne hálálkodjatok! Hátravan még a kancsó bor, igyatok. Ha meg ittatok, táncoljatok, szeretem, ha jókedve van az embereimnek. Ott várakozott három zenész, azok rároppantottak, emezeknek meg táncolni kellett, hullott a gelebükből a szabógallér. Agárdi meg lekapott a szegről egy karikást. - Né, azt a rézfán fütyülő mindenségit! Ti meg egészben eresztitek ki magatokból az ennivalót! Erre-arra, disznóadta! Nyakuk közé csergetett a karikással. A cigányok egymást taposva szaladtak kifelé a kapun, s mikor már az utca végén jártak, kiáltott csak utánuk: - Hé, a pénzeteket meg itt hagytátok! - Egyen meg véle a fene!   szerk. Dömötör Ákos Fótonfót király - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1985