• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A teknősbéka és a tűzgyújtás tudománya

Részletek

Látogatás
8851
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Szerkesztette
Hegyi Márta
Könyv címe
A tollas kígyó búcsúja, Közép- és dél-amerikai indián mesék és legendák
Kiadás helye
Budapest
Kiadás éve
1989
Egyszer az indiánok éppen a maniókalepényt szárították a napon, amikor egy kislány a patakra indult vízért. S mit látott? A vízparton ott ugrándozott zsaboti, a teknősbéka, előtte a földön meg pirosan izzott valami. Aztán a teknős száraz ágakat rakott rá, majd arra egy hússzeletet helyezett, aminek ínycsiklandozó illatával nem lehetett betelni. Zsaboti koma pedig halkan így mormogott: - Pattanj ki szikra, tűz, lobogva égj! Nem adlak biza senkinek én! Több se kellett a kislánynak, futott vissza a faluba, hogy elújságolja, mit látott. - A teknősnek van tüze! - kiáltotta izgatottan. - Tüze? - álmélkodtak az indiánok, - Hát az meg micsoda? - Az valami pirosan izzó micsoda – mesélte a kislány -, amit a zsaboti száraz ágakkal táplál, aztán húst süt rajta.  A törzsfőnök nyomban fölkereste a sámánt, megtanácskozták a dolgot, s mindketten a patakpartra indultak, hogy maguk is meggyőződjenek a furcsa történetről. Ám mire odaértek, a teknős már befejezte a lakmározást és az igazak álmát aludta egy bokor tövében.  A törzsfőnök és a sámán fölébresztették: - Hé, zsaboti, adj nekünk egy kis tüzet! - Tüzet? - tettette magát a teknős. - Miféle tüzet? Nekem aztán nincs tüzem - füllentette. - Csak ne hazudj! - mondta a sámán. - Hát akkor ez a forró halom itt micsoda? - s a még füstölgő hamura mutatott. - Ó, az csak por - legyintett a teknős. A törzsfőnök és a sámán hiába próbálkoztak, nem mentek a teknőssel semmire. Azt azonban elhatározták, hogy nem tévesztik szem elől a huncut zsabotit. No, és mit tett a teknős? Amikor megint megéhezett, vadászni indult. Nem vette észre, hogy a fák mögül kíváncsi szemek követik minden lépését. Egy jól irányzott ugrással egy kis pekari malacra vetette magát, gyorsan megpucolta, és az izzó hamuhoz vonszolta. Aztán száraz gallyakat gyűjtött, két követ pedig addig dörzsölt egymásnak, amíg piros szikrák nem pattantak ki belőle. A szikrától lángra lobbant a száraz ág és ropogva csaptak a magasba a lángok. - Most rajtakaptunk, te csaló! - ugrott elő a rejtekéből a törzsfőnök. A teknős pedig a tűzhöz ugrott volna, hogy elnyomja, ám két kéz erősen fogva tartotta őkelmét. - Mi történt? Mi a baj? - kérdezte gyanútlanságot színlelve. - Most a saját szememmel láttam, mit műveltél! – rivallt rá a törzsfőnök. - Add ide a tüzet! - Miféle tűzről beszélsz? - adta az ártatlant a zsaboti. - Tudod te azt nagyon jól! És ha nem adod ide nekem önszántadból, hát elveszem tőled erőszakkal! – fenyegette meg az indián. A teknősbéka könyörgőre fogta a dolgot: - Jaj, engedj el, inkább megmutatom neked a tüzet, csak ne szoríts annyira, mert még megfojtasz! Azzal a törzsfőnök letette a földre zsaboti komát, az pedig fogta a két követ, összedörzsölte őket és tüzet csiholt. Az indián pedig álmélkodva tartotta a kezét a finom meleget sugárzó lángok fölé. - Hát ez a tűz-mondta a teknős és a törzsfőnöknek nyújtotta a két követ. - Neked adom ezt a tűzgyújtó szerszámot, hogy akkor használjátok, amikor csak akarjátok. De vigyázz, a tűz hasznos dolog, de veszélyes is. Őrizzétek mindig, nehogy elszabaduljon és leégesse a házatokat! Az indián megköszönte az értékes ajándékot meg a jő tanácsot és visszatért a faluba. Azóta aztán nem a napon szárították az indiánok a maniókalepényt, hanem a tűz fölött.
Értékelés
★★★★
9 szavazat