Volt egyszer egy szegíny embernek három leánya. A két leány ideslánya volt az asszonynak, de a harmadik leány mustoha volt. Az volt a legügyesebb, de azért aztat semminek állította az anyja is, meg a két testvíre is. Minden munkát avval vígeztettek, űk meg csak henyéltek. Olyan szokás volt közöttük, hogy a falu vígin volt egy kút, onnat ivutt az egísz falu. A három lány is odajárt minden reggel vízírt. Egy reggel az egyik, más reggel a másik és mind így, amig békerűlt a hármokra, s ha békerűlt, újbúl kezdtík. A legnagyobbik kezdte a vízhozást. Felkőtt reggel korán, meg se mosdott, meg se fűsüllődött, s ment a kút felé: Tört egy nagy darab kenyeret, úgy majszolta az úton, mint valami öregember. Mikor merítette a korsóját, a kútágason várt két galamb. Azt mondja egyik galamb: - Töltsíl nekünk egy csepp vizet! Elveszünk szomjan a kút mellett. - Töltsön az ördög! - azt mondja a leány. - Repüljetek bé a kútba, igyatok, ha kell! Menyen a leány hazafelé. Azt mondja egyik galamb a másiknak: - Mit kívánjunk ennek eme rossz tettiírt? - Én azt kívánom - azt mondja az egyik galamb -, a firjhezmeneteliben sose legyen szerencsíje! Azt mondja a másik: - Én is csak azt. Nem is kellett ennél több. Másik reggel a közbelső leány ment vízírt. Az is felkőtt, nem mosdott meg, tört egy darab kenyeret, elindult borzoson, boglyoson. Mire a kúthoz írt, megette a kenyerit is. Megmeríti a korsóját. A két galamb akkor is ott volt. Azt mondták: - Jó leány, töltsél nekünk egy csepp vizet! Elveszünk szomjan a kút mellett. - Töltsön az ördög! - azt mondja. - Repüljetek bé a kútba, s igyatok, ha kell! Azt mondja a két galamb egyik a másiknak: - Mit kívánjunk ennek ezen rossz tettiírt? - Én azt kívánom, mire hazaírkezik, üsse meg a gutta. Ne íljen az ilyen rossz lélek! A harmadik reggel a legkisebbik leány ment vízírt. Felkőtt korán, megmosdott szépen, megfűsülködött, pirított egy vékony karéj kenyeret. Ment az úton szépen vígig danolva. Mikor megmeríti a korsóját, már ippen indúlt volna hazafelé, a két galamb akkor is megszólalt: - Te jó leány - mondja az egyik -, adjál egy kis vizet, me itt veszünk el szomjan a kút mellett! - Hogyne adnék - azt mondja a kisleány -, szivesen adok. Gyertek, repűljetek le! Volt a kút mellett egy lapis kű, oda kenyeret morzsált a két galambnak, szintén volt egy kis vályu, megtöltötte vízzel. - Szálljatok le, s egyetek, igyatok! Avval ű is elindúlt hazafelé. Azt mondja az egyik galamb: - Mit kívánjunk ennek ezen jó tettiírt? - Én azt kívánom - azt mondja a másik galamb -, ahányszor megmosdik, mindenkor egy pár aranyrózsa csattanjon le a szemirűl. - Én meg azt kívánom - azt mondja a másik -, ahányszor megfűsülködik, egy kötő arany hulljon ki a fejibűl! A kisleány ezeket meghallotta. Ahogy hazament, mindjárt próbát tett. Haj istenem, csak úgy hullott az arany a fejibűl! Megvolt a pár aranyrózsa, ahogy megmosdott rögtön. Na, ez így ment nap nap után. Gyűlt a vagyon a házhoz. Addig nagyon szegínyek voltak. A kisleány az apjának pínzt adott, az földeket szerzett, jószágot vett, kezdtek szépen gazdálkodni. Egy vasárnap reggel elment a mostohaanyja a templomba, már csak az egyik leányával, mert a másik meghótt, ahogy megigírtík a galambok. Haj, de istenem, a kicsi is ment volna, de űtet nem engedtík. Mit volt mit tenni, csak otthun maradt. Û az apjával, mert űhozzá az apja jó volt, meggyűjtötte a sok aranyat, hogy a mostohája nem vette észre. Elküldte az apját, s vett olyan ruhákat, hogy az már királykisasszonyhoz illő volt. Elhatározta magában, hogy a következő vasárnap ű is elmegy a templomba. Ej, de a mustoha akkor sem engedte űtet, hanem azt mondta: - Itt ez a kupa lencse, szemeld meg, s főzd meg, mire hazajövünk! Megnyitja a kisleány az ablakot, bérepűlnek a galambok. Kiszemelték a lencsét, hogy olyan volt, mint a gyöngyvirág. Egy szempillantás alatt felöltözött, jó tüzet hagyott. Hát fő az ott magára is. Haj istenem, elment ű a templomba. De minden szem űrajta akadt meg, olyan szíp senki se volt, mint ű. Gondolkozott a királyúrfi, kié lehet. Mikor a pap elmondta az áment, a kisleány kiszaladt a templombúl. Szaladt a királyfi, hogy lássa, hogy merre menyen. A kisleány azt mondta: - Előttem világosság, hátam megett sötítsíg! Hazament a kisleány. Hát mikor hazament, a mustoha meg a lánytestvíre azt mondta: - Hej, te lusta, te dög, itthun lebzselsz? Láttad volna, milyen egy lány volt a templomban! Azt feleli a kisleány: - Hát - azt mondja - , mert én nem láthatom meg, nekem mellékes, nekem úgy is jó. Nem engedtítek meg, hogy megláthassam. Hő, de a következő vasárnapra még szebb ruhát hozott neki az édesapja úgy, hogy nem tudta a mustohaanyja meg a mustohatestvíre. Akkor is elment ű is a templomba, mikor mindenki elment, csak azután. Neki színarany cipője volt. De a királyúrfi is gondolkozott. Odaszámította, hogyha most is eljön az a szép leány, minden padot annyira megszurkozott, hogy a cipő, ha odalípett, oda kellett hogy ragadjon. Bément ű is a templomba. Örűlt, istenem, a királyúrfi! De a szép leány mikor a pap elmondta az ámment, azonnal fordult, hogy kimenjen. Ki is ment, de az egyik cipő ott maradt. A királyúrfi gondolja: „Na, ha elment, az se baj. Minden leánnyal felpróbáltatom, akinek tanál, vagy ahun ott van a társa, az lesz az igazi" - me csak a fele maradt ott. Házrúl házra jártak volt a cipővel. Nem pászolt az, kírem, egy lábra se. Mikor odakerűlt a sor, hogy az ű mostohája is megmutatta az ű mustohatestvírit, ű, annak dehogy pászolt, a világ kincsiírt se. Azt kérdik a mustohátúl: - Hát nincsen több leány a háznál? - Van itt egy szennyes, mucsok, de az nem a királyúrfihoz való. Az nem olyan, hogy meg is lehessen mutatni. - Már akármilyen - mondja a királyúrfi -, csak elé kell hozni, csak meg kell mutatni! Menyen a mustoha, hogy híjja ki. Kimegy a kislány, próbálják a cipőt. Még magába szökött a lábára. Úgy állott, mintha unnat nőtt volna ki. Azt mondja a királyúrfi: - Itt kell, hogy legyen a társa is! A kislány azonnal eléhozta. Felöltözött abba a ruhába, amibe volt ű a templomban másodiknak. Megörült a királyúrfi, a nyakába borult, összevissza csókolta: - Kedves kincsem, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket! - mondja a királyúrfi. Megkírte a királyúrfi, megtörtínt az eljegyzés. Igirtík is szivesen. Kitűztík a bizonyos napot is. Irte jöttek nagy pompával. Ment vélle a mustoha is, a mustohatestvír és a mustohaanya. Mentek, mendegél tek, vittík űtet hazafelé. Mikor fele útját elhaladták, azt mondja a királyúrfi: - Kedves kincsem, nekem előre kell hogy lovagoljak, mert otthun most sok baj vagyon. Meghívtam a barátaimat, nekem rendezni kell asztalt, mindent. Te jössz utánam az anyáddal, a vínasszonnyal s a többi níppel. - Hogyne, szivesen - azt mondja a kisasszony. Nahát, ahogy mennek, mendegélnek, a királyúrfi már elment, a kisasszony megéhezett. Azt mondja a mustohaanyjának: - Édesanyám, adjon egy kis kenyeret, mert nagyon éhes vagyok! - Adok - azt mondja az anyja -, ha elengeded, hogy kiássam mind a két szemedet! Nem volt huva tekeredjen a kisasszony, odaadta mind a két szemit. A huncut anyja olyan kenyeret adott neki, már olyan éhes volt újbúl, hogy nem bírt lenni semmikíppen. - Adjon még egy kis kenyeret, édesanyám! - azt mondja az anyjának. - Adok - azt mondja - , ha elengeded levágni mind a két kezedet! Nem volt huva tekeredjík, megengedte. Olyan kenyeret adott neki a vínasszony, hogy még éhesebb lett tülle. Mikor azt is megette, újbúl kírt. - Adok - azt mondja -, ha elengeded levágni mind a két lábadat! Levágták mind a két lábát, fogták, kivetették az országút mellé a partra, a mustoha testvére pedig beleöltözött az ű ruhájába, és aztat vittík a fiatal királynak felesígnek. Azon az éjszaka a leánynak az apja jött valahunnít szekírrel, mert fuvaros ember volt, és ott legeltette a lovát az út szílin, s hallotta a keserves sírást. Arra ment, hogy hallja még jobban. Mikor meghallotta, megesmérte, hogy az ű leánya sír. - Hát, kedves leányom, hogy kerültíl ide? - Hát - azt mondja a leány - , nízze, édesapám, hogy történt! Vittek, vitt - azt mondja - a jegyesem, s ű elment előre. A gonosz mustohám kiíheztetett, és három falat kenyírirt adtam szemem, kezem, lábom. Most még tán íhesebb vagyok. Hanem, édesapám, tegyen fel a kocsijára, vigyen haza! Engem szüntelenül fűsüljenek, mosdassanak! Mikor ezek mind meglettek, édesapám menjen el ebbe s ebbe a városba, csináltasson nekem egy ládát! Mikor ez meglesz azt mondja -, csináltasson egy lajtorját, olyant, hogy a legmagosabbik fa tetejirűl a földet írje, azt lehessen összehajtani, az is elférjen a ládában! Mikor ez mind meglesz, menjen el - azt mondja - a királyi városba! Vigyen hat pár aranyrózsát! Ott sétáljon véllek - azt mondja - a királyi palota előtt! Mind csak kettőt mutasson egyszerre! Ott jár az öreg a pár aranyrózsával. Leníz az új királyné, azt kérdi: - Te szegíny ember, mit kírsz azírt a pár aranyrózsáírt? - Nem kírek egyebet, felséges királyné, csak egy pár száraz kezet. Azt mondja a királyné a szolgállónak: - Eredj, ott van a hetedik vakablakban. Hadd vigye az ördög vélle! Egy óra elteltivel csak ott sétál megint a szegíny ember egy pár aranyrózsával. - Te szegíny ember, mit kírsz azírt a pár aranyrózsáírt? - Nem kírek egyebet - azt mondja a szegíny ember -, csak egy pár száraz lábat. Azt mondja a királyné a szolgállónak: - Eredj - azt mondja -, ott van a nyolcadik vakablakban, hadd vigye az ördög vélle! Ott sétál egypár óra múlva a szegíny ember egy másik pár rózsával is. Azt is meglátja az új királyné, azt mondja: - Te szegíny ember, mit kírsz azírt az aranyrózsáért? - Nem kírek egyebet - mondja -, egy pár száraz szemet. Na, mán megvolt a kéz, a láb, a szem. Elmenyen a szegíny ember, elviszi haza mindegyiket. Mikor hazament vélle, azt mondja a leánya: - Na édesapám, menjen el ebbe s ebbe a városba, vegyen nekem három víka életvizet. Azírt - azt mondja - három víka arany kell. Ott magát tán pofon is ütik, hogy honnét veszen egy szegíny ember annyi aranyat, de ne törődjík vélle, csak parancsoljon, hogy mírjík ki a vizet. Elment a szegíny ember, kimírette. Azt mondták: - Tán megbolondultál? Hunnét fizeted ki? - Nem kell azzal törődni - azt mondja a szegíny ember. Kimíri gyorsan az aranyat, mind a három víkát, megkapja írte a három veder életvizet. Hazament vélle, megmosta a szeme helyit, megmosta a száraz szemeket, visszatettík a helyire. Százszorta különben állottak, mint annak előtte. Azután megmosta a kezeket, azután a kéznek a helyit, visszatettík azokat is, az is nagyon jól sikerült. Megmosták a két száraz lábat, annak a helyit is, százszorta különben állott, mint annak előtte. Megmosta a kisasszony aztán magát egíszen. Volt osztán csuda! Százszorta szebb volt, mint annak előtte. - Na - azt mondja - , édesapám, most menjen el a városba a harangöntőhöz, öntessen ott egy harangot! De az a harang olyan legyen - azt mondja - , hogy az ember, az ílő állat, a fák, a füvek, mindenféle sírjon, mikor meghallja! Mikor ez mind meglett, hazavitte az öreg a harangot. Azt mondja a leány: - Na édesapám, most beléűlök a ládába. Béteszi a létrát, beléteszi a harangot, énnekem egy hétre való ílelmet. Mikor meglesznek ezek, vigyen el ebbe meg ebbe az erdőbe a kocsijával, ott - azt mondja -húzasson fel engem a legmagasabbik fának a tetejibe. Ezek mind megtörtíntek. Lássuk most már, mi van a királyi udvarban! Az ifjú királynak mindig gyanús volt, hogy hát ű bé van csapva, űtet valaki megfosztotta a kedves mátkájátúl. Nem sokat törődött a felesígivel, a vadászatnak szentelte minden idejit. Tizenkét jágerjával egy nap mint másnap, mindig az erdőn volt vadászni. Törtínt egyszer a többek között, ebídelni akartak az erdőn. Kürttel hítták egymást össze, vadászkürttel, de egy jáger nem írkézett. A jáger meglátta a ládát a fa tetejiben. A harang elkezdett szólanni. Úgy sírt a jáger, úgy sírtak a nagy fák, falevelek, füvek, hogy a könnytől megindult folyni a víz. Szalad a jáger, látják, hogy annyira el van keseredve. - Ugyan mi bajod? - kérdezi tülle a király. - Jaj, felséges királyatyám, hagyják az ebídet, jőjjenek mind utánnam! Ilyent nem láttak, amióta vadnak! Vezeti űket a láda felé. Mikor látja a lány, hogy jű a királyúrfi, jű az összes serege, mégszólaltatja a harangot. Lett, istenem, olyan sírás-rívás, azt gondolta volna az ember, hogy megszakad a szíve mindegyiknek, olyan keservesen sírtak. Megelígelte a lány a sírást, gondolta: „Hát már nem siratom űket tovább!" Megáll a harangszó, többet nem sír senki. Azon törvínykeznek, hogy hát hogy vegyík le a ládát onnét. Mikor űk ezen évelődnek, tördelik az eszeket, észre se veszik, csak egy lajtorja kiereszkedik, s leereszkedik a ládábúl. Mire a lajtorja lejött, hát látják, hogy egy csiga is kíszen van. Hát látják, a láda jű szépen le magátúl. Mikor leírt a láda, ki akarják nyitni, de nem záródott. Mondták, hogy törjík fel, de a király nem engedte. Hazavittík szípen, bétettík a királynak a szobájába. A király összeszedett mindenféle kócsot, valamennyi volt az országában, eggyel se sikerült kinyitni a ládát. Hát abba kellett hagyni, nem lehet, és nem lehet. Azt a szép ládát a király nem törette fel. Következő napon a király szintén készült vadászni, nem írezte jól magát a felesígivel. A felesíge ellopta a sapkáját, és bedugta a láda megé. Kérdezi a király a sapkát, de nem került elő. Azt mondja a felesíginek: - Te tetted el! - Mit jársz te vadászni - azt mondja a királyné -, minek is hoztál ide? Sze én még mindig lány vagyok, mint voltam. Ülnél itt véllem s beszílgetnőnk. A király szíjjelníz a szobában, s meglátja a sapkának a szílit a láda megett. Odamenyen és felveszi a sapkát. De mi törtínik, istenem, felcsattan a láda fedele, kilíp belőlle az ű igazi menyasszonya. Haj, de megörült a király! Azonnal megkötteti a felesígit, azután az anyját is. Az első felesígit, az álfelesígit nígyfelé vágatta, nígy kapufélfára szegeztette. A vín bonyát egy mén után akasztották, addig hajtották, még nyakáig elkopott minden teste. Akkor aztán csaptak egy nagy lakodalmat. Az volt az igazi! Megesküdtek, a király se ment többet vadászni, s még ma is íl, ha meg nem hótt.   Elmondta: Mihály Márton korpos