Volt egyszer, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy grófnak egyetlenegy leánya. A gróf királyi városban lakott, s azon okoskodott, hogy az ő leánya különbül nevelkedjék, mint a királyé. Még a széltől is féltette; bezárta egy magányos szobába, s megtiltotta: senki más nem járhat be hozzá, csak egy szobalány, ki ételt, italt hordjon számára. Nagyon megbúsulta magát egyedül a leány. Egy szép nyári vasárnapon kinyitotta az ablakot, s nézett ki az utcára. Az ablak fájára rászállott egy méhecske, s egy kis mézet eresztett ki a fullánkjából. A leány benyalta a mézet, megterhesedett tőle. Erre még jobban megbúsulta magát. A szobaleány, ki ételt, italt hordott be neki, nem merte megmondani a grófnak, csak a feleségének. Az aztán megmondta az urának. A gróf annyira haragos lett, hogy el akarta pusztítani az egész családot. Összeszedett tizenkét tanácsost, s azon tanakodtak, hogy mit csináljanak a leánnyal. Az egyik azt tanácsolta, hogy csináltasson a Hargita hegyére egy vasházat, azon csak akkora lyukát hagyasson, hogy enni- és innivalót adhassanak be. Ez elég nagy szenvedés lesz neki. A szegény grófleány sírt keservesen, nem volt sem éjjele, sem nappala, mégsem bocsátott meg az apja szegény árva fejének. Bezárták a vasházba, s nemsokára megszült egy kedves, szép aranyhajú fiút. Vitéz Péternek nevezte el. Mikor felcseperedett Vitéz Péter, azt mondta az anyjának: - Édesanyám, el kéne menni szerencsét próbálnia nagyvilágban. Az anyja nem akart elmenni. Azt mondja a fiának: - Én nem mehetek el, édes fiam, mert száműzve vagyok, nem szabad se faluba, se városba mennem. Végül mégis megindultak szerencsét próbálni. Amint egy rengeteg havason mentek keresztül, elértek egy aranysarkon forgó vára, s oda beköltöztek. Vitéz Péter el-eljárogatott vadászni. Az ablak alá aranyalmafát ültetett, s ez olyan természetű volt, hogy mikor vadászni indult, szépen virágzott, s mikor tért hazafelé, a virága már hullott el. Vitéz Péter amíg odajárt vadászni, az édesanyja megismerkedett egy óriással, s szerelmesek lettek egymásba. Azon tanakodtak, hogy pusztítsák el Vitéz Pétert. Addig szerelmeteskedtek, hogy egyszer csak hullani kezd a fa virága, s azt mondja Vitéz Péter anyja: - Most vigyázzunk, mert hazafelé indult a fiam, s ha hazajön, ízzé-porrá tör össze minket. Ekkor az óriás elment, de másnap, amint Vitéz Péter elment vadászni, az óriás azonnal megjelent, s arra tanította az asszonyt, hogy mikor hazajön a fia, tegye halálos beteggé magát. Mondja azt, hogy a havasnak a túlsó szélén van egy fene farkas, s ha kölykeinek szívét nem hozza el, meghal. Azt gondolta az óriás, hogy a farkas összeszaggatja Vitéz Pétert. Másnap reggel útra kelt Vitéz Péter a farkaskölykek szívének elhozására. Mikor elindult, a fa ismét virágzott. Megtalálta a farkast, s mikor reá akart lőni, hát megszólal: - Ne lőj ide, te Vitéz Péter, mert a te nyilad még a bőröm sem járja meg. Hanem jere, odaadom a kölykeimet, mert tudom, hogy úgyszem lesz szükséged rájuk. Elvitte haza a farkas kölykeit. Mikor hazaindult, a fa virága már hullott el, s az óriásnak el kellett menni. Azt mondta az asszonynak: - A farkas a fiadat nem pusztította el. De mondd meg neki, hogy van a havasban egy medve, s ha kölykeinek a szívét el nem hozza, meghalsz. Az bizonyosan elpusztítja. Hazavitte Vitéz Péter a farkaskölykeket, s az anyja azt mondta neki: - Vesd ki a kutyáknak, nincs már rájuk semmi szükségem. Hanem hozd el a medve kölykeit, mert ha nem, meghalok! Másnap visszavitte Vitéz Péter a farkas kölykeit. A farkas adott neki ajándékba egy muzsikát, s azt mondta: - Amikor szükséged lesz valamire, csak fújjad, mert én is ott leszek. Továbbindult Vitéz Péter a medve kölykei után. Mikor a medvét meg akarta lőni, hát megszólal a medve: - Ne lőj ide, Vitéz Péter, mert én úgyis odaadom a kölykeimet. Úgyis tudom, nem lesz szükséged rájuk. Elvitte haza a medve kölykeit, s ahogy meglátta az anyja, azt mondta: - Vesd ki, mert hétszerte betegebb vagyok, amióta megláttam! Másnap a medve kölykeit is visszavitte, s a medve is adott egy sípot ajándékba azért, hogy a kölykeit nem pusztította el. Azt mondta a medve: - Amikor valamire szükséged lesz, csak fújd meg, mert én is ott leszek! Az óriás harmadszor arra tanította az asszonyt, hogy van a medvén felül egy oroszlánbarlang, s onnan az oroszlán kölykeit hozassa el. Az bizonyosan megöli Vitéz Pétert. Harmadnap elment Vitéz Péter az oroszlán kölykei után. Mikor meg akarta lőni, megszólal az oroszlán: - Ne lőj ide, te Vitéz Péter, én tudom, miért jöttél, de úgyis odaadom a kölykeimet, mert úgysem lesz szükséged rájuk. Ezalatt az anyja javában mulatott az óriással. Mikor a fa virága hullani kezdett, az óriás elment. Az asszony, ahogy meglátta az oroszlánkölyköket, elkezdett jajgatni: - Jaj, vesd ki őket, mert rögtön meghalok! Visszavitte az oroszlánnak a kölyköket Vitéz Péter, s az oroszlán is adott egy sípot ajándékba, s azt mondta: - Mikor reám szükséged lesz, fújd meg, mert én is ott leszek. Míg az oroszlán kölykeit hazavitte Vitéz Péter, addig az óriás adott két szál húrt az anyjának, s arra tanította: - Én beállok az oldalkamarába, a fiadat pedig fereszd meg úgy, hogy az izzadság szakadjon róla, azt a két szál húrt kösd rá, s abból vasbilincs lesz, azt ő nem tudja elszakítani. Én kiállok az oldalkamarából, s a nyakát elvágom. Az anyja úgy is tett. Rákötötte a két szál húrt, s amint megfeszítette, vasbilinccsé vált. Az óriás kiállott az oldalkamarából, s kérdé: - Miféle módon kívánod elpusztításodat? - Én nem bánom, akárhogy, csak három sípom van, s legalább engedd meg, hogy utoljára fújjam meg. Megfújta a három sípot, a három vad rögtön ott termett, s kérdezték: - Mit parancsolsz, édes gazdánk? - Semmi egyebet, ezt az óriást szaggassátok szét! Ahogy az állatok az óriást szétszaggatták, a bilincs lehullott a kezéről. Összevagdalta diribdarabba az óriást, berakta egy nagy kádba, megtöltötte vízzel, levitte a pincébe, az anyját bezárta oda, s azt mondta: - No, ha életében szeretted, szeresd holta után is! Az anyját otthagyta, és ő elment szerencsepróbálni a nagyvilágba. Elért a fejér városba, mely egészen fekete gyászban volt. A város végén bément egy öregasszonyhoz, s kérdé: - Miért van a város ilyen nagy gyászban? - A városnak egyetlenegy kútja van, s abban egy tizenhét fejű sárkány lakik, mely minden esztendőben egy tizennyolc éves szép leányért adott vizet. Már úgy elhordta a leányokat, hogy csak a királynak maradt egy leánya, s most azt is be kell adni. - Hát nem kerekedett valaki, aki megmentené a király Ieányát? - Nem tudok senkit. - Menjen fel a királyhoz, s jelentse meg, hogy itt van egy vitéz, aki ajánlkozik a leányát megmenteni. Jelentette a királynak az öregasszony. A király rögtön hatlovas hintót küldött utána, s felvitte a kastélyba. Kimentek a kúthoz, hát a sárkánykígyó bugyborékolja fel a vizet. Kérdi a királykisasszonytól Vitéz Péter: - Miféle jelt ad, mikor menni kell be a kútba? - Kékes láng jön fel a kútból, mikor be kell mennem - felelte. A sárkánykígyó a beszédet meghallotta, s felkiáltott: - Jer bé, királyleány, míg a javán lész! - Jer ki, ha neked szép leány kell, mert én is szeretem a szép fiatal leányt - felelte Vitéz Péter. A sárkány kiszökött, s kérdé: - Miféleképpen kívánod, hogy megvívjunk? - Én nem bánom, éppen úgy, ahogy neked tetszik. Összementek karddal, s Vitéz Péter háromszori vágásra levágta mind a tizenhét fejet. A tizenhét fejből kivett tizenhét kis aranyalmát, s a királylánnyal karon fogva megindult a városba. A király már arról megtudta, hogy a leánya életben van, hogy a víz javában folyt. Örömében leányát odaadta feleségül Vitéz Péternek, életéig fele királyságát, s holta után pedig egész birodalmát. Telt-múlt az idő, a király és a királyné megöregedett, nemsokára meghaltak, s így ketten maradtak a fiatalok. Vitéz Péter elbeszélte feleségének: neki is van édesanyja, s hogy mi módon akarta elpusztítani őt. A felesége azt mondta: - Menj, nézd meg, hátha megjött az esze?! - Már két esztendeje, hogy a pincében az óriás húsához van kötve. - Hozd ide, legalább egyet-mást elvégez a háznál. Elment Vitéz Péter az anyja után, kizárta a pincét, hát az anyja az óriás húsát mind egy befaló falásig megette, csak egy kis csont maradt, azt ropogtatta. Kérdezte Vitéz Péter: - Hát eljön-e hozzám lakni, édesanyám? - El biz én! - felelte az anyja. Kocsiba ültette, s elvitte a kastélyba. A menye csak arra kérte az anyósát, hogy egy kicsit sepregessen, s a fiának ágyat vessen. Egy szombat napon Vitéz Péter vadászni volt, s az öreg anyja, mikor az ágyát megvetette, az óriástól maradt kis csontot az ágyába beletette. Vitéz Péternek olyan szokása volt, hogy távolról vetette az ágyba magát, úgy feküdt le, s közmént legyen mondva, a farába úgy belefúródott a csont, hogy rögtön szörnyethalt. Reggelenként korán szokott a király vadászni menni, de vasárnap reggel a felesége mindhiába várta, mert eljött a nyolc óra, s még nem ment ki reggelizni. A felesége kérdi az anyósától: - Mi az oka, hogy olyan sokat alszik a király, pedig nem szokása? - Úgy lehet, a héten a sok vadászatban elfáradt, s ma, vasárnap kialussza magát. Eljött kilenc óra, akkor sem kelt fel. Azt mondja a királyné: - Tovább nem várom, megnézem, miért alszik olyan sokáig. Bemegy, költi, de hát már meg van meredve egész teste, s ki van hűlve, ilyan rég meghalt. A királyné orvost vitetett, de egy se tudta megmondani, miféle betegségben halt meg. A királyné nem engedte, hogy eltemessék, hanem csináltatott egy vízmentes gályát, belefenekeltette, s rátette a vízre, hogy vigye a víz mindörökké. Egyszer az a három vad, amelyekkel jót tett Vitéz Péter, megéhezett, s elindultak a vízen vadászni. Elérkeztek egy nagy hát alá, s azt mondja az oroszlán a farkasnak: - Eredj, farkas koma, nézd meg, van-e ott hal. Ha van ott, akkor fogjunk, és ne fáradjunk tovább. Amint bement a farkas, ráakadt a bárkára. Azt mondja a társainak: - Hé, akkorát kaptam valamit, hogy egyedül nem bírom kiemelni! Bementek hárman, kihozták a víz partjára, felszakították a bárka fedelét. Az oroszlán rögtön ráismert, hogy ez az ő gazdájuk. Vizsgálják, miféle betegségben halt meg, hát az oroszlán a farában megkapta a csontot. Kihúzta, erre a gazdájuk felébredt, s azt mondta: - Hej, hogy aludtam vala! - Bizony, itt alhattál volna, ha mi erre nem járunk - felelte az oroszlán. Vitéz Péter megköszönte a vadak jóságát, és megindult hazafelé. De a víz olyan messze elvitte volt, hogy hat álló esztendő alatt ért haza. Az anyja már messziről meglátta a fiát, s kezdett keservesen sírni. A menye kérdezte: - Miért sír, öreg anyám? - Van miért sírjak, siratom az eddig való életemet! Beérkezik a király a szobába, összecsókolja a feleségét, s egymást megkérdezik, hogy vannak. Aztán a király rögtön tanácsosokat hívatott, hogy mondják meg: az olyan anya, aki a fiával így tesz, mit érdemel? Egy öreg tanácsos azt mondta: - Az ilyen anya halált érdemel, mégpedig tűzbe kell dobni, s meg kell égetni. Meg is égették, s a széllel még a hamvát is elfúvatták. A király pedig megszabadulásának örömére olyan nagy lakodalmat tartott, hogy az egész világ megbámulta. Tán még ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.