• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Megölő Istéfán

Részletek

Látogatás
6358
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 1. kötet
 Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy nagyon, de nagyon gazdag ember. Azzal átellenben lakott egy ember, az is éppen olyan gazdag volt. Volt az egyiknek egy fia, a másiknak egy leánya. Megegyeztek, hogy a fiút s a leányt összeházasítják, akár szeretik egymást, akár nem, csak hogy a két nagy gazdaság összekerekedjék. Múlt az idő, nőtt a fiú, nőtt a leány, bizony a fiú szerette is a leányt, hanem a leány azt mondotta, hogy inkább az Oltnak megy, mégsem lesz a gazdag fiú felesége. De hiába mondta, egyszer csak összehívták a vendégséget, s vitték a leányt a templomba. De még az oltár elé sem mentek, a leány lehúzta ujjáról a mátkagyűrűt, földhöz csapta, s azt mondta nagy haraggal: - Vigye el az ördög ezt a mátkagyűrűt, s ha gyermekem lesz, azt is vigye el! Abban a pillanatban honnét, honnét nem, elejébe toppant az ördög, felkapta a gyűrűt, s mondta a leánynak: - Híttál, eljöttem, viszem a gyűrűt, s ha gyermeked lesz, ne búsulj, majd azért is eljövök. Na, lett erre nagy rémület. De a leány apja azt mondta: - Csak azért is megesküszöl ezzel a legénnyel! Sírt a leány, földhöz verte magát. De hiába, összeeskették mégis a legénnyel. Telt-múlt az idő ismét, s ahogy telt az idő, az asszony lassanként megszerette az urát, s nem telt el egy esztendő, egy szép fia született. Haj, Istenem, mennyit sírt az asszony, mikor senki sem látta! Éjjel-nappal azon sírt, azon évelődött, hogy egyszer csak jön az ördög, s adja, nem adja, az ő szép fiát elviszi. Közben meghalt az ura, s az özvegyasszony iskolába vitte a fiát. Szerette volna, ha pap lesz belőle, hátha akkor nem viszi el az ördög. Nőtt a fiú, nőtt, szép nagy ifjú lett belőle. De ahányszor hazajött az iskolából, mindig sírva találta az édesanyját, ahelyett hogy örült, örvendezett volna. Kérdezte: - Mi az oka, édesanyám, hogy ahányszor hazajövök, sírva találom? - Ne kérdezd, fiam, azt én neked meg nem mondhatom, majd megtudod úgyis! De a fiú nem hagyott neki békét, addig faggatta, míg egyszer mégis megmondta az igazat. - Azért sírok, édes fiam, mert maholnap pap leszen belőled, én pedig téged az ördögnek ígértelek. Megszomorodott a fiú, ment egyenesen a paphoz, s kérdezte tőle: - Igaz-e, tisztelendő szentatyám, hogy engem az édesanyám az ördögnek ígért? - Igaz bizony, édes fiam, hallottam az ígéretét, s láttam is az ördögöt, mikor elvitte az anyád gyűrűjét. - No, ha igaz - mondá a fiú -, megyek, meg sem állok, amíg azt az ördögöt meg nem találom. Eleget mondta a pap, ne menj, fiam, ne menj, úgyis elvisz az ördög, ha pokolba mégy, onnét soha ki nem menekedel. De a fiút nem lehetett visszatartani. Még aznap elbúcsúzott az édesanyjától, keserves könnyhullatások közt. Vitt magával szentelt gyertyát, szenteltvizet és tömjént: majd visszakeríti ő az anyja gyűrűjét. Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, hét nap s hét éjjel meg sem állott, s akkor ért egy sűrű rengeteg erdőbe. Sűrű rengeteg erdőben volt egy kicsi ház. Gondolta, hogy bemegy, szállást kér éjszakára. Bemegy a kicsi házba, s hát ott nem volt senki más, csak egy öregasszony. Köszön neki: - Adjon Isten jó estét, öreganyámasszony! - Adjon Isten, édes fiam, hát te hogy merél ide jönni? - Nem tudom én, öreganyámasszony, miért ne mertem volna. Elfáradtam, s bejöttem, ha szállást adna éjszakára. - Istené a szállás, fiam. De tudod-e, hogy az én fiam, a Megölő Istéfán, aki már 366 lelket pusztított el, bizony mondom néked, te léssz a 367-edik, mihelyt hazajön. Mondá a fiú: - Nem bánom én, öreganyám, hadd pusztítson el engem is, egy életem, egy halálom, úgyis eladott az ördögnek az édesanyám. Hát jól van, gondolta magában az öregasszony, s ágyat vetett neki. Aludjék legalább, amíg hazakerül a Megölő Istéfán. Még jól el sem szenderülhetett, jő haza Istéfán. De halljátok-e, ez olyan magas ember volt, hogy térdre ereszkedett, s csak úgy tudott bejönni az ajtón. Jó estét sem mondott az anyjának, leült az asztal mellé, s kérdezte: - Van-e vacsora, anyám? - Van fiam, van - mondta az öregasszony, s tálalt egyszeribe. - Egyél, fiam, egyél! Mikor éppen enni akart volna a Megölő Istéfán, meglátja az ágyban a szegény diákot. Kérdi az anyját: - Ki s miféle ember légyen ez, anyám? - Szegény utazó diák - mondja az öregasszony. - Ne bántsd, édes fiam, úgyis eladta már az anyja az ördögnek. - No, ha eladta, költse fel, hogy vacsorázzék velem. Még úgysem vacsoráztam olyan emberrel, akit az ördögnek eladtak. Fölkölti az öregasszony a diákot, odaülteti az asztalhoz, s kínálja Istéfán: - Egyél, öcsém, egyél! Hallottam, hogy az anyád eladott az ördögnek, úgysem eszel sokáig. Ettek-ittak, vígan voltak. Aztán lefeküdtek, s aludtak reggelig, mint a bunda. Akkor ismét jól megtraktálta Istéfán a diákot. Kikísérte a rengeteg erdőből. Ottan beléállította egy útba, s mondta neki: - No, öcsém, ebből az útból ki ne állj! Ne nézz se jobbra, se balra! Menj egyenesen, s ha nem sajnálod a lábadat, egy hétre, kettőre elérsz a pokol tornácához. Megköszönte a diák Istéfánnak iránta való nagy jóságát. Ment az úton egyenesen. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Hetedik nap estére megérkezett a pokol tornácához. Ott elévette a tömjént, a szenteltvizet, a szentelt gyertyát. A gyertyát meggyújtotta, s bevilágított a pokol kapuján. A szenteltvizet belocsolta. A füstöt beeresztette. Hát, Uram, Isten, egyszerre csak szaladnak az ördögök kifelé nagy sereggel, s könyörögnek a diáknak, oltsa el a gyertyát, ne locsoljon a vízzel, ne eregesse be a füstöt, mert különben mind elpusztulnak, még egy fia ördög sem marad élve. Azt mondja a diák: - Hozzátok vissza hát az anyám mátkagyűrűjét, tőlem aztán élhettek, míg a világ s még két nap. Belefújt Plutó a sípjába, s ahány ördög volt a pokolban, mind elé termett. Kérdi: - Kinél van a mátkagyűrű? Adja elé! De valamennyi azt felelte, hogy nála nincs, ő sohase látta. Mondja Plutó: - Még egyszer mondom, adja elé, akinél van, mert sorban megvizsgálom valamennyit, s akinél megtalálom, a Megölő Istéfán ágyába fektetem. No hiszen, egyéb sem kellett az ördögöknek, megijedtek szörnyen. Egyszeriben tűvé tettek mindent, fölkajtatták a pokolnak minden zegét-zugát, de a mátkagyűrűt bizony nem találták. - Valamennyi ördög itt van?! - rikkantott nagy mérgesen Plutó. Abban a szempillantásban elébiceg egy sánta ördög, s mondja Plutónak: - Jelentem alássan, felséges királyom, most jövök a földről. - Hát te ott mit kerestél?! - kérdezé Plutó. Felelt a sánta ördög: - Annak az asszonynak a fiáért voltam, aki a templomban nekem adta a gyűrűjét, s nekem ígérte a fiát is. De bejártam az egész világot, s meg nem találtam. - No, azt kereshetted - mondá Plutó. - Egyszeriben add vissza a gyűrűt, s mondj le erről a fiúról! A sánta ördög elévette a gyűrűt, odaadta a diáknak. Ez meg vette a gyertyát, szenteltvizet, tömjént. Indult nagy örömmel hazafelé. Hazafelé mentében betért Megölő Istéfánhoz, s ott maradott nála éjszakára. - No, öcsém - mondá Istéfán -, megtaláltad-e a pokol tornácát? - Én meg - mondá a diák. - Hát a gyűrűt visszakaptad-e? - Vissza én. - Hát az én ágyamról hallottál-e valamit? - Hej - mondta a diák -, hallottam biz én. Ha a te ágyad nincsen, talán vissza sem adják az anyám gyűrűjét. Azzal ijesztette Plutó az ördögöket, hogy ha szépen elő nem adják a gyűrűt, akinél megtalálja, a te ágyadba fekteti. - Ejnye - mondta Megölő Istéfán -, cudar egy ágy lehet az én ágyam. Egyet mondok, öcsém, kettő lesz belőle. Az ördögtől visszaváltottad az életedet, de ha kedves neked, menj vissza a pokolba, igazítsd el, hogy ne fektessenek engem abba az ágyba. - Jól van - mondja a diák -, csak azt mondja meg nekem kigyelmed, hogy az első embert, akit elpusztított, bottal verte-e agyon, vagy késsel ölte meg? Felelt Istéfán: - Nem öltem én meg egy embert sem késsel, öcsém. Mind bottal vertem agyon. - Hát megvan-e az a bot, amelyikkel az első embert agyonütötte? Hogyha megvan, adja ide nékem. - Megvan, öcsém, megvan. Egyszeriben ment Istéfán, elékereste a botot. De az már csupa lyuk volt, úgy megette a szú. Nézi, nézi a diák, s kérdi Istéfánt: - Miféle fa lehet ez a bot? - Ez vadalmafa, öcsém - feleli Istéfán. - Jöjjön velem! - mondá a diák. - Hozza a botot! Volt az erdőben egy nagy kőszikla, annak fölmentek a tetejébe. Kőszikla tetején volt egy repedés, olyan széles, hogy éppen a bot belefért. Mondja a diák: - Szúrja belé a botját, Istéfán bácsi! Istéfán beleszúrta. - Mostan menjen le a szikla aljába, ottan van egy csorgós kút. Mondjon el ott 366 imádságot, annyit, ahány embert azzal a bottal agyonvert. Aztán merítsen vizet a kútból, vigye föl a szikla tetejébe, öntözze meg a bot tövét, s addig öntözze a botot, amíg ki nem sarjadzik, amíg a botból ismét almafa nem lesz, s míg az almafa ismét almát nem terem. Azzal otthagyta Istéfánt, s ment egyenesen haza. Hej, örült az édesanyja, aki már elsiratta a fiát. Azt hitte, hogy ottveszett a pokolban. De örültek a népek is, s egyszeriben megválasztották papnak. Azt mondták: - Ilyen pap kell nékünk, aki az ördögtől sem fél. Telt-múlt az idő, s nagy híre volt a papnak az egész országban. Nem is hagyták sokáig a falujában. Megválasztották püspöknek. Egyszer a püspök elindult nagy kísérettel, s amint mentek, éppen az alatt a kőszikla alatt haladtak el, amelyiknek tetejében a Megölő Istéfán a botot ültette volt. Visszafordul a kocsis, s mondja a püspöknek: - Nézze, nézze, excellenciás uram, de szép almafa van a szikla tetején! Fölnéz a püspök a szikla tetejére, hát csakugyan ott van egy szép kicsiny, kerek almafa, s a kerek almafának minden ága tele szép piros almával. Gondolkozik a püspök, s eszibe jut, hogy hiszen járt ő már erre, amikor diák volt. Az ám, hiszen ezt a fát a Megölő Istéfán ültette. Megállította a hintaját, leszállott, s kimentek mindnyájan a szikla tetejére. Kérdi a püspök: - Hol vagy, Megölő Istéfán? Hát ott feküdt nem messze a fától Megölő Istéfán. Felelt nyöszörögve: - Itt vagyok. - Ismersz-e engem, Megölő Istéfán? Megölő Istéfán nézte a püspököt, de meg nem ismerte. - No, hát tudd meg, én voltam az a diák, aki neked mondta, hogy ültesd ide a botodat. Látom, hogy a szavamat megfogadtad. Botod kisarjadzott, s alma terem rajta. Megölő Istéfán, mostan már meghalhatsz, feloldozlak minden bűnöd alól. Ahogy ezt mondta a püspök, behunyta a szemét Megölő Istéfán. Nézik, s hát meghalt. Eltemették mindjárt az almafa alá. Azzal a püspök továbbment, s ma is él, ha meg nem halt.
Értékelés
★★★★
8 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák