• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Az aranyhalas lószem tükre

Részletek

Látogatás
5613
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Gyűjtötte
Szécsi Magda
Könyv címe
Az aranyhalas lószem tükre
Kiadó
HungáriaSport
Kiadás helye
Budapest-Dabas
Kiadás éve
1988
Élt egyszer valamikor régen, amikor még a felhők komor sziklák sötét gyomrában várták, hogy az égre szállhassanak kíváncsiskodni, egy Jasorkorig nevű király. Úgy ált sóhajokból épített palotájában, mint magányos szellő a vad viharokat kavaró felnőtt szelek között. Riadt magányában le-föl járt hatalmas palotája szobáiban. Keresett valakit, aki szebbé, ragyogóbbá tenné napjait. De hiába kutatott, teremtett lelket sem talált. - Hé! - kiáltotta az üres szobáknak. - Hé! - visszhangozták a falak. - Van itt valaki? - zokogta. - Vaalakiiii... laaakiii...kiiii... - gúnyolódott a visszhang. - Meghalok bús magányomban - suttogta maga elé, és szivárványszínű könnycseppek szomorodtak el legördülve fekete szakállán. - Ugyan! Meghalni?! Ne nevettess meg! Nagyon rossz játék ez! - kacagott fel Jasorkorig háta mögött egy csodaszép lány, aki remegő buborékokon lépdelt felé. - Ki vagy te, gyönyörű? - ámult el a király. - Én vagyok Zilla. A Gondolatok országából jöttem hozzád, hogy megvigasztaljalak. Tudom ám, mi jár az eszedben! Az, hogy idáig miért nem kerestelek fel? Válaszom a következő - azért, mert, ha szomorkodtál is, a halálra mégsem gondoltál igazán. Nem akarom, hogy meghalj, hiszen szép és furcsa kalandok várnak rád. - Rám? - csodálkozott a király. - Rád bizony, mert el kell menned megkeresni azt a lányt, aki igazán szeretni fog téged. - jelentette ki Zilla. - Ó, engem soha nem szerettek. Volt olyan, aki a gazdagságom miatt töltötte velem az időt, aki csak a királynéi címre áhítozott, de szeretni engem önmagamért? … ilyen nem volt… - Mert még nem találtál rá. - Azt hiszem, engem nem lehet szeretni - sóhajtozott a király. - Ez buta gondolat, felejtsd is el rögtön. Inkább készülj az útra. Lovat én adok neked. - Te adsz lovat? Minek? Annyi lovam van, hogy számát sem tudom - mosolyodott el Jasorkorig. - Igen, de az én lovam nem akármilyen Ió ám! Csodaló. Beszélgetni tudsz vele, repülni, de ha kell, rövid időre emberré is változik. Yüknek hívják, sok évvel ezeIőtt találtam rá a Gondolatok palotája előtt. Én neveltem fel. Elkészültél? Gyere utánam, bemutatlak neki - sürgette a királyt Zilla. Le is futottak a pompázatos királyi kertbe. A márvány szökőkút előtt hatalmas, fekete táltos ló ágaskodott. Szőre szikrát vetett és úgy ragyogott a tűző napon, mint sértődött gyerekszem a könnyektől. - Csodálatos! - kiáltott fel Jasorkorig. - Több annál. Nézd meg a szemét! Mit látsz? - Nahát! Ez nem lehet igaz! Yük szemében aranyhalak úszkálnak. - csodálkozott. - Igen. Amit te láttál, az az aranyhalas lószem tükre. Ezt csak az láthatja meg, aki olyan jó lelkű, tiszta szívű és magányos, amilyen te vagy. A kiválasztott lány, az, aki hozzád illő, meg fogja látni az aranyhalas lószem tükrét. Aki meg nem hozzád való, annak egy táltos ló szeme nem sokat mond. - fejezte be Zilla. - Köszönöm, hogy segítettél, de mondd, merre induljak, és téged hol találhatlak meg? - kérdezte a király. - Én mindig veled vagyok gondolatban. Ne félj soha. Yük bátor segítőtársad lesz. Igaz, Yük? - fordult a csendben figyelő lóhoz. - Igaz, figyelte bársonyos hangon a furcsa szemű ló. - Induljatok! - adta ki a parancsot Zilla. A király búcsút sem inthetett, mert Yük egy szempillantás alatt felrepült vele az égig. Csodás volt föntről a világ. - Királyom, kapaszkodj! Átrepülünk a Napon, hogy rövidebb idő alatt érjünk célhoz. - mondta Yük nyugodtan, és átrepült az iszonytatóan forró, a földről is hatalmasnak látszó tűzlabdán. Jasorkorig nyugtalanul figyelte önmagát. Izmai megacélosodtak, és testére aranypáncélt varázsolt egy láthatatlan erő. Ilyen erősnek, elégedettnek régen még soha nem érezte magát. - Hová megyünk, Yük? - kérdezte a király. - Feleséget keresünk neked - válaszolta. - Jó, jó, de hol, merre? A világ három legszebb királykisasszonyát kell megkeresnünk. Az első itt lakik nem messze, egy Fum nevű csillagon, ő Márántima, a gyémántkörmű. A második királynéjelölt Defümdolaországban él, neve Kowdona, a táncos Iéptű. A harmadik Fufukában lakik egy felhőre épített zöld levélpalotában. Marabalának hívják, a mézillatúnak. - válaszolta Yük. - Mi lesz, ha egyik sem hozzám való, mi lesz, hanem látják meg a szemedben azt, amit én láttam? - kérdezte sopánkodva a király. - Akkor egyedül kell élned, és várnod, hogy beleszeress egy földi lányba. Lehet, hogy az a lány még meg sem született - mondta Yük, és megállt egy díszes kapu előtt. - Megérkeztünk? - kérdezte Jasorkorig izgatottan. - Meg - válaszolta Yük egyszerűen. A kapu kinyílt előttük, és egy hatlábú, pókhasú szolga futott eléjük. Mélyen meghajolt és így szólt: már vártunk, te földi király. Siess a Holdterembe, mert Márántima, a gyémánt körmű vár. Jasorkorig leszállt lováról, és a szolga után sietett. Ezer és ezer aranyszobán kellett keresztülmenniük, míg végre megláthatta a királylányt. Pompás szőnyegen ült Márántima és körmeit nézegette, amik csillogásukkal elvakították az emberi szemet. Márántima csodaszép volt. Vörös hajzuhatag takarta el testét, fekete szeme mély volt, mint a titok, de Jasorkorig szíve nem dobbant nagyobbat a szokásosnál. - Á, szóval re akarsz feleségül venni engem? - kérdezte éles hangon, de választ sem várva folytatta. - Hány palotád, szolgád, lovad, országod van? Tudsz-e mindennap verset írni szépséges körmeimről? Na? ... Na! Válaszolj már! - türelmetlenkedett. - Szépséges Márántima... - kezdte mondókáját az elsápadt király, de megint nem jutott szóhoz. - Ó, csak ennyi, hogy szépséges? Ez még egy szolgálólánynak is kevés lenne. Mondd azt, hogy páratlan szépségű, tündökletes, ragyogó csillag, s a többi, s a többi - legyintett kicsi kezeivel a királyIány. - Jasarkorig úgy gondolta, hogy ő bizony nem udvarolgat ennek a hiú némbernek, hanem rögtön belevág a közepébe. - Szereted a lovakat? - kérdezte a király. - A lovakat? Hú! Mindjárt elájulok! - borzadt el a királyIány. - Gyere, nézz bele a lovam szemébe, utána akár beszélgethetünk is - kérte türelmetlenül a király. - A Iovad szemébe? Bolond vagy! Vagy így kérik a Földön feleségül a királylányokat? Fura egy szokás, na, mindegy. Hol az a Ió? - adta meg magát Márántima, és pici orrát ráncolta csodálkozásában. Yük berepült a Holdterembe, egyenesen a királylány lábai elé. Márántima jól megnézte Yüköt, majd így szólt: - Én sokkal szebb és érdekesebb vagyok. Mit nézzek rajta? Ja, a szemét? No, megnéztem. Kicsit vérágas, azt hiszem. nem tesz jót neki a huzat - nyafogni a királylány. - Jasarkorignak sem kellett több. Felpattant lova hátára, és villámgyorsan elrepültek. Ahogy visszanézett Márántimára, kirázta a hideg: szegény ráncosorrú királylánynak hat lába volt. - Most pedig Defümdolaország következik – nyerítette jókedvűen Yük. Repültek hat napot, hat éjszakát egyvégtében, mire megérkeztek a táncos léptű Kowdona palotájához. Berepültek egyenesen a királylány szobájába, aki táncos léptekkel, kecses mozdulatokkal, légycsapóval a kezében hadonászott. - Jaj, nektek, no, most aztán tényleg, jaj! - kiáltozta Kowdona. Suhintott jobbra-balra, míg végül Jasorkorigot is eltalálta. - Nahát, mekkora légy! - csapta össze kezeit a királylány, ahogy megpillantotta a lován ülő királyt. - Azt hiszem, jobb lesz, ha továbbállunk egy házzal. A táncos lábú Kowdona megbolondult - nyerítette a meglepődött Yük. - Dehogy bolondult meg - suttogta egy kéksapkás szolga a sarokban. - Ő mindig ilyen volt. - De hát egy szem légy sincs itt, mégis őket kergeti - válaszolta Yük. - Mondtam, hogy mindig ilyen volt - sírta el magát a szolga, mert Kowdona nagyot csapott a fejére. - Menjünk - sóhajtotta Jasorkorig és szomorúan kapaszkodott Yük sörényébe. - Fufukába megyünk, Marabala királylányhoz - mondta Yük. - Bárcsak szerencsével járnánk - gondolta a király búsan. Repültek, mint a szélvész, de így is csak negyven nap és éjszaka után jutottak el Fufukába. Furcsa egy ország volt ez. Forogtak a házak, mint az óriáskerék. Volt, amikor fél napot kellett várni, hogy a bejárat a földre érjen, de akkor is iparkodni kellett a bemenettel. Itt az emberek fejen állva ettek, ha éppen feje tetején állt a ház. A királylány palotája előtt tíz szolgálólány várakozott. - Hajnalban indultunk el vízért, de este lesz, mire bemehetünk - panaszkodtak. Segíteni nem tudtak, így hát ők is várakoztak. De Yük hamar megunta a várakozást, meg hát el is szédült a nagy forgás nézésébe, így fogta magát, berepült a palotába. Hopp! Már meg is érkeztek. Furcsa kép fogadta őket. A plafonra ragasztva is volt egy ágy, egy asztal, és minden, ami szükséges egy szobában. Akárhogy pörgött is a palota, így mindig lehetett ülni és feküdni. Marabala éppen mézet kanalazott. Mint később kiderült, nem is élt máson. Vizet soha nem ivott, kenyeret, húst, zöldséget soha nem evett, csak mézet - de azt reggeltől estig. Így szólt, mikor meglátta őket: - Üljetek le. Ó, a lovak nem tudnak ülni, na, mindegy, enni állva is lehet - mondta, és két aranykád mézet hozatott. Közben megsimogatta Yüköt. - Szép Ió, és gyönyörű a szeme. Van benne pár darab aranypont, olyan mézszínű. Egyszerűen csodálatos – ujjongott a mézillatú királynő. Jasarkorig szíve nagyot dobbant. - Szép királylány, nézd meg jobban azokat a pontokat lovam szemében - kérte. Marabala a Ió szemébe bámult és csodálkozva mondta: - Nagyon szép lovad van, aranypettyes szemű, de láttam már szebbet is. Mit nézzek rajta olyan nagyon? Gyertek inkább, együnk mézet. Látjátok, milyen szép selymes a bőröm tőle? - kérdezte, de Jasorkorig már messze járt, csalódásában könnye is kicsordult. - Nem sikerült ez sem, pedig álomszép királylány volt, és még a Iovaktól sem félt. Őt szerettem volna leginkább feleségemnek. De sajnálom! Ó, de nagyon sajnálom! – szomorkodott a király. - Most mi legyen? - kérdezte hűséges lovától. Mi már Zillával többet nem segíthetünk rajtad. Úgy látszik magdnak kell megkeresned a párodat. Talán mégis egy földi lány illene hozzád, nem holmi csillagokon kényeskedő királylány. Én veled maradok, ha úgy akarod - mondta Yük. - Köszönöm, hogy nem hagysz magamra. Meglátod, jó dolgod lesz nálam - hálálkodott a király. Úgy is lett. Yük mindent megkapott, amit egy táltos Ió szeme~szája megkívánhat. Szobája a királyé mellett volt, így reggeltől estig beszélgethettek. Jasorkorig egy nap azt kérte Yüktől, hogy változzon emberré. Yük szeme könnyes lett, de villámsebesen vágtatni kezdett, szőre felborzolódott, és íme: csodaszép legénnyé változott. Boldog volt a király, talán azért nem vette észre, hogy Yük mennyire szomorú. - Barátom! Az én kedvemért járj mindig emberarccal - kérte a király. - Én is ezt szeretném, de nem tehetem. Emlékezz, Zilla is mondta, hogy ha kell, emberré tudok változni, de csak rövid időre - mondta Yük és már nem is titkolta, hogy sír. Eltitkolni úgyis lehetetlen volna, hiszen nagy kék szeméből csak úgy potyogtak ki a fickándozó aranyhalacskák. - Neked valami titkod van! Hát nem vagyok jó és megérő barátod? Nekem elmondhatod. mi bántja a szívedet - mondta Jasorkorig és Yük vállára tette kezét. - Jaj, nagy az én bánatom! - sóhajtotta Yük. - Nem voltam én mindig táltos paripa, de nem mondhatom el, mer; hosszú annak a sora. - Öntsd ki a szívedet, meglátod, könnyebben viseled majd sorsod. De ha tudok, segítek is rajtad, ezt megígérem - vigasztalta a király. Letelepedtek hát egy illatozó narancsfa alá, és Yük elmesélte szomorú történetét. - Gubluyükben születtem, ahol apám a sóhajok királya, anyám meg a könnyek királynője volt, vagy talán az is a mai napig. A mi országunkba szállt a világ összes bánata, kínkeserve. Szomorú élet volt ez. A mi országunk a világ keletkezése idején, hogy sír a világ heIyett, hogy máshol boldogan éljenek. Igen ám, de egy viharos napon királyné anyám arra ébredt, hogy elsírta minden könnyét. Boldognak érezte magát, ami halálos bűnnek számított Gubluyükben. Titkolta, ameddig csak tudta, de ahogy én megszülettem, már nem bírt tovább szomorúságot mutatni. Bizony, várva várt ajándék volt az én születésem a könnyek királynőjének, akit százkilencvenkilenc évesen ajándékozott meg a harmatos leheletű életanya. A szomorúság országában vidám mulatsággal ünnepelték megérkezésemet. Dugru, a varázsló nem nézte jó szemmel a vigadozást. Egy este belopódzott anyám szobájába és kilopott a bölcsőből engem. Táltossá változott, de annyi engedményt tett, hogy néhanapján ember alakban is mutatkozhassak. - És az aranyhalak szép kék szemedben? - kérdezte Jasorkorig. - Így születtem, de nem mindenki látja, csak az, akinek a lelke olyan tiszta, mint a kristályfényű patakok vize - sóhajtotta Yük. - Mióta nem jártál Gubluyükben? - érdeklődött izgatottan a király. - Húsz éve, királyom. Talán már nem is élnek a szüleim - zokogta Yük. A király mélyen elgondolkodott: „Furcsa egy ország ez is. Azért sírnak, hogy máshol ne sírjanak, azért nem örülnek, hogy máshol örülhessenek. No, ezt látnom kell!” - Yük, készülődj! Elmegyünk Gubluyükbe, meglátogatjuk szüleidet, de a szívtelen Dugrut is, a varázslót - jelentette ki Jasorkorig. Yük visszaváltozott táltos paripává és mar repültek is szélnél sebesebben. Hét napig számolták az égi csillagokat, mire megérkeztek Yük birodalmába. Berepültek egyenesen a könnyek királynőjének szobájába, aki mint mindig, most is keservesen sírdogált. - Király anyám, én vagytok itt, egyetlen fiad, Yük. Elvarázsolt húsz évvel ezelőtt Dugru. Látod, táltos ló lett belőlem... - zokogta, és újra emberré változtatta magát. - Kicsi fiacskám! - sikoltotta a könnyes szentű királyné, és átölelte rég elsiratott fiat. Könnyei azonnal felszáradtak, és elfutott a sóhajokat gyűjtő királyért, hogy itt a fiuk, előkerült végre. Jött is az, viharos örömmel, meg Jasorkorig csontjait is megropogtatta a nagy ölelésben. Mikor megtudta, mit tett a varázsló. éktelen haragra gerjedt. Maga elé hívatta azon minutumban. Jött is remegő lábakkal, lógó orral. - Mit tettél a fiammal, te ördögfajzat! - bömbölte a király. - Változtasd vissza újra emberré, de örökre! Ezt parancsoljuk! - kiáltotta mérgesen a királyné! - Nem tehetem fenségeim... nem tehetem - szipákolta Dugru félve. - Ahogy elvarázsoltad, úgy vissza is varázsolhatod. Na rajta! - Fenség, a mi országunkban nem nő szakálla a férfiaknak - jelentette ki fehér arccal Dugru. - Mit merészelsz? Azt hiszed tán, hogy én ezt nem tudom? És egyáltalán! Hogy jön ez most ide? Azonnal magyarázatot követelek! - vörösödött el mérgében a sóhajok királya. - Az a... az a... helyzet, hogy csak akkor tudom visszaváltoztatni Yüköt örökre embernek, ha találunk egy olyan jólelkű embert, aki levágatja a szakállát, és aki vállalkozik arra, hogy Yükkel együtt beugrik egy izzó varázskemencébe - dadogta el nehezen a varázsló. - Hű a mindenit! Ebben az országban nincs egyetlen szakállas férfi se! - mérgelődött a király. de megakadt a szeme Jasorkorigon. Mindenki követte a király tekintetét. A királynő szólni akart, de Jasorkorig megelőzte. - Vállalom! - jelentette ki egyszerűen. Nagy Iett az öröm, rögtön pompás vacsorát rendeztek, és hosszú bánat után jól kimulatták magukat. Aztán Jasorkorig levágatta szép fekete szakállát, ami úgyis csak eltakarta gyönyörű barna arcát, majd beugrott Yükkel az izzó kemencébe. Mi volt az nekik, hiszen átrepültek ők már a Napon is! Yük végre végleg megszabadult a rossz varázslattól, Dugru meg sündisznóvá változtatta magát szégyenében, és elbujdosott Gubluyük erdejébe. - Mi lesz most, kedves barátom? - kérdezte Yüköt a király. - Természetesen visszamegyek veled az országodba, és segítek feleséget keresni neked is, magamnak is - nevetett Yük. - Jasorkorig haja kivirágzott az örömtől, ezt látta meg a könnyek királynője, aki hahotázni kezdett a tömött virágfürtök láttán. - Yük elbúcsúzott szüleitől, de megígérte, hogy hamarosan visszatér, feleséget is hozva magával. Elindultak Jasorkorig országába. Visszafelé nehezebb volt az útjuk, mivel csak igazi lovakkal poroszkálhattak. De így is megérkeztek egy év alatt. A két barát két hétig aludt egyfolytában, aztán újból elindultak feleséget keresni. Alig lovagoltak egy órányit, amikor furcsa dolog történt. Fekete varjú szállt Jasorkorig vállára és megszólalt. - Kedves uralkodóm! Hallottam hírét, hogy feleséget keresel magadnak. Kérlek, ne menj tovább. Az, akit keresel, itt lakik az erdőben. Szíve olyan jó, hogy a kígyók is megszelídülnek, ha hangját hallják. Szépsége a virágok szirmával vetekszik, de még a Hold is elsárgul irigységében, ha látja Dordorina harmatos arcát - fejezte be a varjú, és okos szemével a királyra nézett, választ várva. - Én kíváncsi vagyok erre a lányra. Nézzük meg. Tudni akarom, hogy valóban olyan szép-e, jó-e, ahogy ez a varjú mondja - lelkesedett Yük és ránevetett a még mindig csodálkozó királyra. - Éppenséggel megnézhetjük - hagyta rá Jasorkorig, de szíve mélyén nem bízott már a szerencsében. A varjú felrepült, a két lovas meg elgondolkozva követte. Egy erdőn mentek keresztül, ami telis-tele volt gyümölcsfákkal. Volt ott szilva, körte, alma, de még dinnye is lógott a fákon, nem beszélve a rengeteg szőlőről, banánról, datolyáról. - Furcsa - jegyezte meg Yük. - Csilingelnek a gyümölcsök - csodálkozott Jasorkorig. - Nem ehető! - károgta a varjú ijedten, amikor látta, hogy Yük le akar venni egy körtét. - Milyen gyümölcsök ezek, ha nem ehetők? - kérdezte Yük rémülten. Csak úgy néznek ki, mintha gyümölcsök lennének. Ezek elvarázsolt, gonosz emberek, olyanok, akik irigyek, pletykásak és hazugok voltak. Arra várnak, hogy egy gyanútlan vándor beléjük harapjon, mert csak így nyerhetik vissza életüket - mondta a varjú és magasabbra repült, mert a hamis gyümölcsök olyan éktelen csilingelésbe kezdtek mérgükben, hogy majd megsüketült tőle. - Válogassunk, mert jaj, lesz nekünk! – kiáltotta Jasorkorig. Át is jutottak szerencsésen a bűvös erdőn, és kiértek egy gyönyörű tisztásra, ahol ezüsttel díszített fekete sátrak sorakoztak. - Megérkeztünk - jelentette be a varjú. - Kik élnek itt? - nézett körül Jasorkorig. - A cigányok - válaszolta a varjú. - Kik azok a cigányok? - csodálkozott Yük, aki még soha életében nem hallott róluk. - Pontosan nem tudja senki, honnan jöttek, és miért hagyták ott régi országukat. Vándorolni kezdtek, és hogy rátaláltak erre a kövér füvű rétre, hát letelepedtek. Jó emberek, csak szépen kell velük beszélni. Dordorina népe érzékeny, mint a sebzett paradicsommadár - károgta a varjú és berepült a legdíszesebb sátorba. Hamarosan egy földig érő fekete hajú lány lépett ki a titokzatos fekete sátorból. Rájuk nézett nagy barna szemével, majd letérdelt Yük előtt. - Te vagy az a király, akit álmomban már sokszor láttam. Birbókka, a selyemhajú álomtündér is megjósolta, hogy egyszer eljössz értem - mondta a lány, aki nem volt más, mint Dordorina. - Yük szívdobogva nézte a kimondhatatlanul szép cigánylányt. Tudta, hogy vagy ő lesz a felesége, vagy senki a világon. - Honnan tudod, hogy ő az a király, aki érted jön? - kérdezte szerelmes szemekkel Jasorkorig, aki szintén úgy döntött, hogy vagy Dordorina lesz a Felesége, vagy senki más a világon. - Onnan, jó uram, hogy álmomban megjelent nekem az aranyhalas lószem tükre, és itt, melletted ennek az ifjú királynak pont ilyen szeme van. Csak úgy csillognak kék szemében a rubin testű aranyhalacskák - válaszolta Dordorina. Jasorkorig szíve belefájdult ebbe a válaszba. Haragosan, zokogva fordult a sátor tetején gubbasztó varjúhoz. - Úgy! Szóval rám várt a szépséges Dordorina?! - Felség! A szerelem titok. Irányítani nem lehet - bölcselkedett a varjú. - Igazad van - bólintott szomorúan Jasorkorig és elvágtatott lobogó sörényű lován. Meg sem állt palotája legeldugottabb szobájáig. Bezárkózott és ki sem jött onnan soha többé. - Magányra születtél Jasorkorig, mint a ritka hegyek csúcsán nyíló virágok - vigasztalta Zilla, ha néhanapján meglátogatta a bús királyt. Yük átérezte Jasorkorig bánatát és elsiratta barátságukat. De a szerelem érzése erősebb volt a szívében. Feleségül is vette a szépséges, tiszta álmú Dordorinát, és azóta is boldog boldogtalanságban élnek, az aranyhalas lószem tükrének nevezett palotájukban, valahol Gubluyükben, a sóhajok és a könnyek országában.
Értékelés
★★★★
7 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák