• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Akik ki akarták merni a tengert

Részletek

Látogatás
15680
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Szerkesztette
T. Aszódi Éva
Könyv címe
Mackó anyó dajkát keres
Kiadó
Móra könyvkiadó
Kiadás helye
Budapest
Kiadás éve
1973
Forrás helye
Kasmír
Volt egyszer két jó barát. Legénnyé cseperedtek, házasodni készültek. Mielőtt megházasodtak, szentül megfogadták egymásnak:   - Amelyikünknek jobban megy majd a sora, az segít a másikon.   Az egyik hamarosan feleségül vett egy szép, takaros, szorgalmas hajadont. Nem éltek bőségben, de békességben. Egy nap így szólt az ember a feleségéhez:   - Elég volt a szegénységből, asszony! Kitaláltam, hogyan gazdagodhatunk meg. Ha mindenben rám hallgatsz, meglásd, nem bánod meg.   - Úgy lesz, ahogy kívánod - felelte az asszony. - Mondd el hát, mit találtál ki!   - A tenger fenekén elsüllyedt kalmárhajók hevernek - kezdte az ember. - Kinccsel, arannyal vannak tele. Soha nem akadt nyomukra senki. Gyere, merjük ki a tengert az utolsó csöppig, megtaláljuk a sok aranyat-ezüstöt. Ha mégsem lelnénk meg, legalább halat fogunk, tömérdek halat. Besózzuk, megszárítjuk, eladjuk, abból gazdagszunk meg. Holnap jó reggel elindulunk. Főzzél rizst, készíts az útra bételdiót, rakd meg a kosarat elemózsiával. Amint megvirrad, elindulunk tengert merni.   Az asszony szót fogadott. Kora hajnalban fölkerekedtek. Elértek e tenger partjára. Lerakták a cókmókjukat, aztán mindketten egy-egy vékával nekiláttak kimerni a tengert. Merték - hordták-öntözték a tengervizet ki a partra. Addig dolgoztak, míg meg nem éheztek. Haraptak egy falást, és újból munkához láttak. Már leszállt a nap, de csak meregették a tengert, egy nyújtózásnyi időre sem hagyták abba. Késő éjszakáig hajladoztak, akkor hazabotorkáltak. Másnap virradatkor folytatták. Ötödik napja dolgoztak már egyfolytában. Akkor az ember fölegyenesedett, szemére ernyőzte a tenyerét, és végignézett a tengeren.   - Asszony! - kiáltotta. - Már sokkal kisebb a tenger!   - Akkor csak gyürkőzzünk - biztatta a felesége. - Ha még egy hónapig merjük, foghatunk halat eleget. Megtisztítjuk, besózzuk, megszárítjuk, eladjuk, jó pénzt kapunk érte. Aztán ha még az elsüllyedt hajókat is megtaláljuk, győzzük csak hazahordani a sok drágaságot!   Hanem a halak meghallották a beszédüket. Összesereglett a széles tenger halnépe, apraja-nagyja, egy iramodással királyuk előtt termettek.   - Nagy veszedelem fenyeget bennünket, utunk király! Egy ember meg egy asszony meri, meregeti a tengert, ki akarják merni az utolsó cseppig. Mind egy szálig elpusztulunk!    Látta a halak királya, hogy ennek fele se tréfa.  Megparancsolta halszolgáinak:   - Kerítsetek öt szép aranykancsót, öt fényes ezüsttálat, hordjatok össze nagy halom drágakincset, vigyétek el annak az embernek meg asszonynak, és kérjétek meg őket szép szóval, hogy kegyelmezzenek meg a halak népének!   Lódultak a halszolgák. Szájukba fogták a sok aranyat – ezüstöt, drágaságot, kiúsztak vele a patthoz. Lerakták a két ember lába elé a fövenyre. Csak úgy szikrázott a sok kincs a napfényben. Meghajoltak a halak, és rimánkodtak: ne merjék tovább a tengert, kegyelmezzenek életüknek.   Örvendezett az ember meg a felesége, megígérték, hogy egy csepp vizet sem mernek ki eztán a tengerből. Hazacipelték a kincseket, alig bírták. Nem főtt többé a fejük a szegénységük miatt, messze környék leggazdagabbjai lettek. De a nagy vagyon nem tette felfuvalkodottá őket, békességben éltek, elégedetten.   Hát a másik cimborával meg mi történt közben? Megházasodott ő is, de nem sok szerencsével: lusta, perlekedő, ostoba asszonyt kapott.   Eszébe jutott egyszer régi kenyeres társa, fölkerekedett látására a feleségével együtt. Nem hitt a szemének a nagy bőség láttán. Törte a fejét: hogyan szerezhetett ez ekkora vagyont? Hiszen éppen olyan ágrólszakadt szegény volt valamikor, mint ő. El is kezdett siránkozni, panaszkodni:   - Milyen szép vagyonod van! Milyen gazdagságban élsz! Én meg nyomorúságban tengődöm. Betevő falatom is alig akad.   Megsajnálta régi pajtását a gazdag, elmondta neki sorra-rendre, hogyan pártolt hozzá a szerencse. Pénzel is megrakta a zsebét, úgy bocsátotta útjára. Alighogy hazaért a szegény, megparancsolta a feleségének:   - Holnap virradatra főzzél rizst, készíts elemózsiát az útra. Korán elindulunk, kimerjük a tengert: nekünk is lesz aranyunk-ezüstünk, akárcsak a cimborámnak!   Föltápászkodott az asszony jókor reggel, tüzet gyújtott. Rizst dobott a fazékba, de több hullt a földre, mint bele. Megmosta, de megint elszórt belőle. Mikor a tálba öntötte volna, ugyanígy járt. Így pazarolta a lusta, ügyetlen asszony a rizst. Az elemózsiás kosárba csak fele jutott. Alig hogy kelt a nap, indultak a tengerpartra.   Merték nagy hűhóval a vizet, merték, hordták ki a partra. Közben meg veszekedtek, pörlekedtek. Neszét vették a halak, hogy megint a tengert meri valaki. Megszeppentek, ott lapultak a part közelében, füleltek, hallgatóztak. A lusta asszony hamarosan megelégelte a sűrű hajladozást. Földhöz csapta a vékát, mérgesen azt kiáltotta:   - Nem vagyok bolond, hogy megszakasszam magamat! Mióta merem már a vizet, mégse látom, hogy apadna a tenger! Ráripakodott az ura, de hiába. Összenyelveltek, még egymásnak is ugrottak. Addig szaggatták egymás ruháját, hogy egy-két rongy maradt rajtuk. Akkor kifújták magukat, és csüggedten ennyit mondtak:   - Koldusok voltunk, azok is maradtunk. Ne törjük magunkat tovább! Meghallották a halak, örvendeztek nagyon, hogy most már nincs mitől tartaniuk. Kilestek a vízből, és megpillantották a két szerencsétlent, ringyben - rongyban, kék-zöld foltokkal tele. Nem győztek bukfencezni, karikázni széles jókedvükben. Az egyik hal akkorát nevetett, hogy fülig repedt a szája. Azóta is kapuszájú halnak hívják ezt a halat, és azóta sem próbálkozott meg senki, hogy kimerje a vizet a tengerből.
Értékelés
★★★★
46 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák