Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Azoknak nem volt gyermekük, s erősen szegények voltak.  Mindennap elmentek az erdőbe gombát szedni, s azzal éldegéltek.  Nyáron gyűjtöttek annyit, hogy télire is maradjon. Megaszalták, eltették. El is adogattak belőle, s abból éldegéltek. Hát egyszer egy reggel, ahogy kimennek, szedegetik a gombát ebből a bokorból is, abból a bokorból is, megpillantanak egy récét. - Jaj, te! - kiáltott föl az öregasszony. - Nézd csak, apjuk, itt egy réce! Vigyük haza. - Vigyük! - helyeselt az ember. Megfogta az asszony a récét, s beletette egy kosárba, amibe a gombát szedték, s hazavitte. Sajnálta levágni. Nézegette a récét, hát az egyik lába s a szárnya el volt törve. Biztosan meglőtték. Csinált egy fészket neki, s oda beletette, hadd gyógyuljon meg. Este elbeszélgettek az öregemberrel a régi dolgokról, aztán lefeküdtek. Mikor megvirradt, megint elmentek az erdőbe gombát szedni. A récécskét otthon hagyták. Azt persze nem tudhatták, hogy a réce egy elvarázsolt leány volt. Alig várta, hogy az öregek elmenjenek hazulról, leszállott a kosárból, egyet kecskebukázott, s olyan szép leány lett belőle, hogy csupa csoda. Igen, de az egyik karja sebes volt, s az egyik lábára sántított. Az öregek, mikor elmentek hazulról, bizony nem mosogattak, az ágyakat se vetették meg, nem sepregettek. Hát a leány kimászott az ablakon, vizet vitt be, odatette főzni a vacsorát. Megvetette az ágyat, kisepregetett, elmosogatott, s utána egyet bukfencezett, s megint lett belőle réce, visszaült a kosárba. Este, mikor hazajön az öregember s az öregasszony, kinyitják az ajtót, hát a szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Ki járhatott itt? Ki csinált ilyen szép rendet? Ki főzhette meg a vacsorát? Se ismerősük nincsen, se rokonuk. Az ajtó is be volt zárva, hogy tudott ide bejönni valaki? Eleget gondolkoztak ők. Megvacsoráztak, lefeküdtek, de egész éjjel azon törték a fejüket, ugyan ki járhatott ott. De semmit se tudtak kitalálni. Másnap még nagyobb rendetlenséget hagytak. Kicsit hamarabbacska hazajöttek a gombaszedésből, hátha rajtakapják, aki ott jár náluk. De a réce, mikor elmentek az öregek, megint leszállott a fészekről, egy kecskebukát vetett, s lett belőle egy szép leány. Kimászott az ablakon, vitt be egy vödör vizet, s odatett egy kicsi babot levesnek. Rendbe szedte a konyhát s a szobát. Megvetette az ágyat, kitakarított, aztán egyet kecskebukázott, s lett belőle réce. Visszaült a fészekre, mintha semmi se történt volna. Hazajöttek az öregek megint egy kicsit hamarabb, s hát látják, hogy megint szépen ki van takarítva, s a tűzhely szélén ott a vacsora. Ki járhatott itt? El nem tudták képzelni. Megegyeztek, hogy másnap nem mennek el gombát szedni, hanem bezárják az ajtót, a szín alá elbújnak, s meglesik, hogy ki járhat a házban. Úgy is csináltak. Felkeltek, elővették a kosarat, amibe a gombát szokták szedni, kimentek, bezárták az ajtót, s a szín alá elbújtak. Hát egyszer látják, hogy az ablak kinyílik, s egy nagyon-nagyon szép leány csak kimászott az ablakon, s elment vízért a vödörrel. Hamar az öregek odafutottak, s az ajtót kinyitották, nézik a fészket, hát nincs ott a réce. Megfogták gyorsan a kosarat, amiben a fészek volt, s bedobták a tűzbe. A leány, mikor megfordult, s hozza a vizet, hát látja, hogy az ajtó tárva-nyitva, s az öregek otthon vannak. Fut a fészekhez, de annak már hűlt helye. Bevetették a tűzbe. Elkezdett a leány sírni keservesen. - Jaj - szepegte -, miért tették ezt velem? Én egy elátkozott leány vagyok. Tizenegy bátyámat is vadrécékké varázsolta egy gonosz boszorkány. Én, ha meggyógyult volna a szárnyam s a lábam, akkor elrepültem volna velük. Most én örök életemben itt kell, hogy üljek. Vigasztalták az öregek: - Ezért, édes leánykám, te ne búsulj. Nekünk úgy sincs gyermekünk, úgy fogunk téged nevelni, mintha a sajátunk volnál. Mindenfélét veszünk neked. Egy könnyet se hullass ezért, a testvéreid is eljönnek majd ide, s meglátogatnak. De a leány csak sírt keservesen. Egy idő múlva megvigasztalódott egy kicsit, mindennap telt az idő, de örökké nézte, figyelte, mikor hall récevákkogást. Hát egyszer éppen elővette a guzsalyát, kiült az eresz alá, hogy fonogasson. Ahogy fonogatott, fonogatott, hát látja, hogy vadrécék repülnek a levegőben, s nagyon vákkogtak. Integettek a szárnyukkal feléje. A leány visszaszólt nekik: - Nem tudok elrepülni veletek, mert nincsen tollruhám, se szárnyam, elégett a kosárral. Hanem hajítsatok le nekem tollat. Hamar a tizenegy réce mindegyik lehajított egy tollacskát, s a leány a hajába s a ruhájába szerteszét szurkálta, s abban a szent helyben kinőtt a szárnya s a tolla, s úgy elrepült a többi récével, a testvéreivel, mintha ott sem lett volna. A nagy vákkogásra, szárnycsattogtatásra futnak ki az öregek. De már csak a guzsalyt találták ott, letéve az eresz alá. - Jaj, jaj - búsultak, sírtak -, elment a mi kedves leányunk! A leány meg boldogan szállt a testvéreivel, lehet, még ma is repülnek, ha ugyan meg nem álltak. S a két öreg, szegények, még ma is élnek, ha meg nem haltak.