Hol vót, hol nem vót, én se tudom hol vót, nem es láttam őköt, nem es ismertem, de azért hallottam róluk, s én es elmondom amit hallottam. Egy asszonnak vót két leánya, az egyik idősebb vót, a másik fiatalabb, de az idősebb leány, rossz szándékú vót, rosszindulatú. Ezt az anyja jól tudta, felnevelte őket, s aszongya: - Na, leánykáim, most menjetek el tük is valamerre, szerezzetek magatoknak valamit, mer én már megöregedtem, nem tudlak tovább tartani. Idáig felneveltelek, immá lássátok magatok után. Felpakolta őköt, mindenfele élelemmel, eleresztette, de tudta, hogy a nagyobb rosszindulatú, s aszt mondta: - Egyik a más tarisnyájából ne egyetek. Midegyik az övéből. Jó. Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer azt mondja a küssebb: - Le kéne telepedjünk, s együnk, megéheztem. Aszongya a nagyobb: - Hadd el ne egyél! Majd asztán amikor lesz időnk, hosszú az út, ki tudja meddig kell még menjünk, meddig kell még élelmünket spóroljuk, hogy legyen. Nem engedte, hogy egyék. Mentek, mentek, mentek, s egyszer aszongya, hogy: - Hát ha úgy akarod, hogy együnk, együnk a te tarisnyádból - mondja a nagyobb. S aszongya: - De tudod-e édesanyám mit mondott? Egyik, a más tarisnyájából ne… - Ó, édesanyám, édesanyám, ő otthon maradott, mi testvérek vagyunk - aszongya -, mi ejsze, csak megtudunk egyezni. Ettek a küssebbnek a tarisnyájából. Addig ettek a küssebbnek a tarisnyájából, amíg a küssebbnek az élelme mind elfogyott. A nagyobbé megmaradt. Egyszer aszongya a küssebb: - Úgy megéheztem - aszongya -, adj egy falat kenyeret. Aszongya, hogy: - De hogy adok - aszongya-, nem adok én neked egy falást se. - De hát az, az enyémet megettük - aszongya-, együtt ettük meg, s, azt mondtad, hogy testvérek vagyunk, s együtt megegyezünk. Na, jól testvérek vagyunk így, jól megegyezünk így – aszongya. Adj egy falat kenyeret - aszongya -, éppen halok meg étlen. - Én igen - aszongya -, ha megengeded, hogy az egyik szemedet kivegyem. Kivette az egyik szemit, s adott csak egy falat kenyeret. Továbbmentek, mentek megint, aszongya: - Adj egy kicsi kenyeret, úgy megéheztem, halok meg! - Én igen - aszongya -, de csak úgy ha megengeded, hogy a másik szemedet es kivegyem. Kivette a másik szemit, s aszongya: - Nem bánom ha kiveszed es, akkor adj annyit, hogy lakjam jól. Kivette a másik szemit es, adott egy falat kenyeret, s abban a helyben hagyta vakon. Hát ez ment, szegényke amerre tudott, tapogatott, de a vót a helyzet, hogy se nem látott, se semmi, s egyszer elért odáig, hogy megérezte, hogy egy hely egy kerítés van. A kerítésen, a kerítés mellett ment, keresgélt, hogy ő bé kéne a kerítésbe jusson, háha valakit ő ott vagy meglátna, vagy megkapna, vagy segítene rajta, vagy valami. Amint bément oda, hát megérezte, azt, hogy ő egy szőlősbe van. Az a szőlős egy királyfié vót, s vót egy csősz, s a csőszre reá vót bízva, hogy ügyeljen a szőlőre, de úgy hogyha, valaki megeszen belőle, s ő meglássa, hogy hiányzik, a csősz meg kell fizesse a szőlőt. Hát ez a leány, leszakasztott vagy négy gerezdet, s megette. A csősz arrafelé ment, s meglátta. meglátta, hogy gyönyörű szép fehérnép, de tiszta világtalan, s megette a szőlőt. Elbámult, a szőlőnek a csuháját otthagyta ez es… A királyfi, megyen sétál, meglássa a szőlőnek a csuháját. Ő elvitte a vak leányt, s a kicsi kunyhócskájába lefektette. Amikor a királyfi meglássa, hogy a szőlők hiányoznak, meg is kapja a szőlőt, meg a csuháját, megyen a csőszhöz, s aszongya, hogy: - Megfogtad-e aszongya - aki megette a szőlőt?  Aszongya, hogy: - Megfogtam uram, de ne büntesd meg, inkább hadd el – aszongya - én megfizetem a szőlődet, csak annak hagyj békét! - Miért - aszongya - hogyha tudod, miért akarod, hogy te fizesd meg? Azért - aszongya, hogy - az egy szerencséden világtalan fehérnép, aki megette a szőlődet. - De meg akarom látni - aszongya. Meglátta. S amikor meglátta, hogy be szép fehérnép, csak világtalan, belészeretett. Aszongya, hogy, elmegyen, s aszongya az édesanyjának, hogy: - Én meg akarok nősülni. - Nem bánom fiam, az a te dolgod. Jól van. Elmegyen, elment, e leányt elhozta, a szemit elkötték, s aszonta: - Olyan szép fehérnép, de az van neki megjósolva, hogy nem szabad a szemeit megnézni, mert abban a helybe világtalan lesz. Ezt hazudta az anyjának. Az anyja belé volt egyezve, látta, hogy szép, de mégis aztán a kíváncsiság annyira vitte, hogy aszongya: - Ógyátok ki a szemeit, lássam meg a szemeit! És aszongya a királyfi: - Nem, mert akkor világtalan lesz. Addig mondta az anyja, míg kiódták. Mikor meglátta, hogy tényleg világtalan lett, szinte gutaütést kapott, hogy miatta lett világtalan. Nem tett semmit. A királyfi erőst szerette, jól vótak. A másik, a nénje pedig, elment beállott a szabadszeműek közé a városba. Egyszer osztán kitört a háború, a királyfinak a háborúba kellett menjen, ott kellett hagynia a feleségét. Másállapotba vót, otthagyta, ő elment. Osztán közbe, levelet irt haza, hazulról írtak. De mit csinált az a... Az asztalinastól küldték a postára, s ez közel vót a postához, elment örökké, a leveleket kicserélte. Írták hazulról, hogy, hogy vannak, minden, de az a fordított felét írta. Hát amikor a gyermekek megszülettek, született két szép aranyhajú fiúgyermeke. Megírták a királyfinak, hogy olyan két szép fiúgyermeket szült a felesége, hogy gyönyörű szépek. A levelet kicserélte, s aszongya, hogy, s azt írta a nénje a királyfinak, hogy: " - No, jöhetsz haza akármikor, megszülettek a fiaid, de két kutyakölyköt szült." Azt mondta, ezt írta vissza: " - Akármit szült, az én feleségem szülte, hagyjatok békit neki." Kicserélte a levelet, s azt írta a nénje neki, hogy azt, az vót reáírva a levélre, hogy " - Takarítsátok el a háztól, nem bánom akárhova teszitek, de hagyjatok békit." Ezek írták: " - Hát miért, olyan szépek s miért kell eltakarítani hazulról. Az akkor megint írta, hogy: " - Akármilyenek, takarítsátok el." Cserélte ki a leveleket. ", - Megírtam, hogy takarítsátok el." Aszongya fehérnép: - Nem baj, ha mán így van - aszongya - én elmegyek. Már a gyermekek asztán nagyobbacskák lettek, az anyjukat vezérelték, vezették amerre menni akartak, s elindultak, s azt mondta: - Na, most innet elindultunk, elmenyünk, de többet errefelé vissza nem jövünk. Mentek, mentek, mendegéltek, s egyszer elértek - ő nem tudta azt se, hogy éjszaka van, nappal van, csak arról tudta, hogy mikor nappal vót, akkor olyan melegebb vót, mikor éccaka vót, akkor hűvösebb vót, de nem látott semmit, nem tudott semmit annál többet, ahogy a gyermekek vezették -, hát egy keresztúthoz érte estére, s oda letelepedtek. Másnap reggel későcskén keltek fel, már a nap is feljövőbe vót, három fehérnép ment ott el. Az egyik vót Szent Vasárnap, a másik Szent Péntek, és Szűz Mária. Hárman vótak, megálltak, ott néztek. - Jaj - aszongya Szent Péntek -, be szép fehérnép, be kár, hogy világtalan. Aszongya Szűz Mária: - Ennek meg vóna az orvossága - aszongya, ha megcsinálnák. Szent Vasárnap ezt kérdi: - Mi vóna annak az orvossága? - Há ennek az - aszongya -, hogy ezen a völgyön fölmennek, van hét kút. Mind a hét kútban megmosdanának. Mikor a hetediknél megmosdanának, a szeme világát visszakapná. A gyermekek már okoskák vótak, hallották ezt, s indultak azon a völgyön fel, aszongya: - Édesanyánk, menjünk ezen a völgyön fel. - Menjünk fiaim - aszongya - ahova tük vezettek én ott megyek, mer én nem látok. Mennek ott fel, s mikor az első kúthoz elérnek, aszongyák a gyermekek: - Édesanyánk, meg kéne mosakodjunk itt. Az anyjik el vót aluva, nem hallotta meg, hogy mit mondott Szűz Mária. - Jó - aszongya -, mosdjunk meg. Belé vót egyezve. Megmosakodnak, mennek a másik kúthoz, ott es megmosakodnak, igen a harmadiknál ott es megmosakodnak. A nap feljött, meleg lett. Egyszer, amikor a hatodiknál megmosdottak, az ötödiknél megmosdottak, aszongya, hogy: - Úgy tetszik – aszongya -, mintha én látnék valamit, valamit a messzeségbe, valami feltűnt – aszongya. Kérdik, hogy: - Mit? Úgy tetszik – aszongya -, hogy ott a messzeségbe fákat látok. Igaz-e?  Aszongyák a gyermekek: - Igaz. Mennek tovább megmosdanak a hatodikba es, akkor már jobban látott. Aszongya: - Na most még, még jobban látok - aszongya- kezdem látni. Mikor a hetedikben. megmosdottak, akkor mán tiszta jól látott. Helyre jött a szeme világa, de akkor is azt mondta: - Nem baj, csak előre menjünk, vissza nem térünk, addig ameddig ennek az útnak a végére érünk.  Mentek, mentek, egyszer elértek az útnak a végét. De ott egy nagy tó s annak a tónak a szélin végződött eI az út.  - Na most - aszongya -, tovább nem tudunk menni, itt most már vége, elértük a végit az útnak. Akkor lett a tón keresztül egy nagy híd, reá mentek a hídra, bémentek a hídon. S odabé vót egy kicsi sziget.  A kicsi szigeten egy kicsi templomocska, kicsi házacska, s oda megtelepedtek. Elfáradtak, bémentek a templomba. Ott az anyjuk imádkozott, tanította a gyermekeket imádkozni. Egy kis idő múlva megszólalt egy hang, ott van az ágy megverve, az asztal megterítve, egyetek, igyatok, az ágy megvetve, feküdjetek le, aludjatok, mert messziről jöttetek, s elfáradtatok. Lefeküdtek, aludtak. Aztán közben a királyfi hazakerült, kérdi: - Hol van az én világtalan feleségem? Senki se tudta megmondani hóvá lettek el, nem látta senki, csak annyit tudtak megmondani, merrefelé indultak el. Amikor ő elérkeztek, ő es elérte a kocsijával, mert kocsival ment, lovakkal. Mikor elértek oda a keresztúthoz, ismét összetalálkoztak a három fehérnéppel. Megkérdezték tőle, hogy nem látták. - Igen - azt mondta, azt mondták - itt mentek el. Megmondták mikor, mennyi üdeje. Két szép aranyhajú gyermek, s egy világtalan fehérnép. Ment ő es azon az úton, azon a völgyön felment, ment mindenütt, elment az útnak a végéig a elért ő is pontosan a tó partjáig. Amikor a tó partjához ért meg lett neki is híd, a hídon bément, s amikor a hídon bément oda, hát látta, hogy ott van egy fehérnép két gyermekkel. De akkor amikor látta, világtalan vót, most már látott, s a gyermekeket egyáltalán nem látta vót, ő azokat nem ismerte, bément oda, s akkor es megszólalt az a hang, aszongya, hogy: -  Egyél, s igyál, feküdjél le, mert messziről jöttél, s tudom elfáradtál. Lefeküdt s elaludt, s a kezit, s a lábát az ágyról levette. A kocsis aki vele vót, az hallotta a hangokat. S akkor egyszer megszólal a hang a gyermekeknek: - Menjetek bé, a nemző édesapátok a kezét, lábát levette az ágyról, elzsibbadott, tegyétek vissza, had pihenjen. A gyermekek elmentek, visszatették, a kocsis ezt hallotta, s akkor amikor a királyfi felébredett akkor elmondta neki, hogy ő mit hallott. Visszament, s visszafeküdt az ágyra, s akarattal vette le a kezit s a lábát. Akkor a hang megint megszólalt. Akkor ő is hallotta, akkor magához ölelte a két kicsikét, reá ismert a feleségének a szép orcájára. Felőltöztek, s a hang azt mondta: - Na gyertek, s igyatok, s innet induljatok, mert egy pillanat múlva a sziget el fog pusztulni, elsüllyed. Ettek, ittak, béfogatott, s azzal indultak, s amikor a híd végéhez értek, egy nagy csattanást hallottak, s visszatekintettek, s akkora már a kicsi szigetnek semmi jelit nem látták. így aztán szépen hazaértek, mikor hazaértek, Iefogadta a nénjit, hét lónak a farkához köttette, a városnak a hét sarkára kiszegeztette, elpusztította. Ő pediglen, nyugodtan tovább éltek, s még talán most is élnek ha meg nem hótak.