• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Szép Miklós

Részletek

Látogatás
5608
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt, de még az Óperenciás-tengeren is túl, túlonnan túl, volt egy szegény ember, annak egy fia, úgy hívták, hogy Miklós. Ez a legény olyan szép volt, hogy szépségének híre ment messze földre, lepingálták a képét, s úgy árulták ország-világszerte. Nem is hítták másként: Szép Miklós. Egyszer Szép Miklós kimegy a rétre kaszálni, s amikor éppen fenné a kaszáját, leszáll elébe egy pelikánmadár, hozott a csőrében aranyos levelet, s szépen letette a földre. Fölveszi Miklós a levelet, nézi, nézi, hát igazán neki van írva. Az volt kívül a levélen: Ajánlom a levelemet világhíres Szép Miklósnak. Nézi belül, hát oda vajon mi van írva? Hallod-e, te világhíres Szép Miklós, láttam én is a te képedet, szeretném látni, hogy igazán olyan szép vagy-e! Gyere hát el szép Tündérországba, menj mindenütt a pelikán után. Aki neked e levelet írja, nem más, mint Tündér Ilona, Tündérországnak a királynéja. Vállára vetette Miklós a kaszát, bement a faluba, elbúcsúzott apjától-anyjától, minden atyafiától, elindult Tündérországba, ment szépen a pelikánmadár után. Ment, mendegélt árkon-bokron át, erdőn-mezőn keresztül, leszakadt a testéről a gúnya, nem volt a csizmájának se sarka, se talpa, olyan rongyos volt, mint egy koldus. De szép Miklós csak ment, mendegélt a pelikán után. No, megérkezik nagy rongyosan Tündérországba, s azon rongyosan beállít a Tündér Ilona udvarába. Meglátja Miklóst egy szobaleány, szalad be Tündér Ilonához, s jelenti: - Felséges királyné, megjött már Szép Miklós. - Már hogy jött volna meg, ne beszélj olyan bolondot! - pattant fel Tündér Ilona, s jól pofon ütötte a szobaleányt. Beszalad a másik szobaleány, s jelenti az is: - Felséges királyném, itt van Szép Miklós. Tündér Ilona ezt is jól pofon üti. Szalad be a harmadik szobaleány, jelenti az is, hogy itt van Szép Miklós, de Tündér Ilona úgy pofon veri a szobalányt, hogy a szeme is szikrát hányt belé. - Kitakarodj, még nem lehet itt Szép Miklós! Ahogy kiszalad a harmadik szobaleány, be is lépett az ajtón Szép Miklós. Mondja Miklós: - Írtad leveledben, felséges királyné, hogy jöjjek el szép Tündérországba. Eljöttem, itt vagyok. Megnézi Tündér Ilona a legényt. - Jól van, Miklós, ha eljöttél, itt vagy. Eredj, menj ki az istállóba, van ott három ló, mind a három nyakig van a ganajban. Még ma takarítsd ki az istállót, etesd meg, itasd meg, keféld meg a lovakat, mától fogva ennél a három lónál egyéb gondod ne legyen. De bezzeg elszontyolodott Szép Miklós. Na, ez ugyan szép dolog, hogy ő ezért jött Tündérországba. Most már mit csináljon, nem is mehet vissza a hazájába. Ide csak eljött a pelikán után, de hazafelé? Míg a világ s még két nap, haza nem érne magától. Isten neki, fakereszt; kiment az istállóba, vette a lapátot, s nekikeseredett a ganéjhányásnak. Szedte, vitte, hányta, de mennél jobban hányta, annál jobban szaporodott. Csurgott róla a verejték, s leült nagy fáradtan az ajtóküszöbre, a tenyerébe temette a fejét, s akkorákat sóhajtott, hogy majd összedúvadott az istálló. Egyszerre csak megszólal az egyik ló, mert táltos volt mind a három, s kérdi tőle: - Hát te, mit búsulsz, Szép Miklós? - Hogyne búsulnék - mondja Miklós -, mikor Tündér Ilona azt parancsolta, hogy takarítsam ki az istállót. Lássátok, hogy ha megfeszülök, sem vagyok képes. - No, hallod-e - mondja a táltos -, ezen ugyan ne búsulj, feküdj le s aludj, reggelre olyan tiszta lesz az istálló, mint a tükör. De reggel kelj fel jókor, mert Tündér Ilona holnap idegen országba megy, hat hattyúval, ottan van egy világhíres templom, oda jár misére; majd elmegyünk mi is. Te csak nyúlj be a fülembe, ottan van egy dió, a dióban egy rézköntös, azt vesd magadra, királyfi sem mutat különbet majd, mint te. Mikor a templomba bemégy, mindenki terád néz, különösen Tündér Ilona. Ő majd rád mosolyog, kelleti magát, de te ne nézz senkire, föl se vesd a szemedet, s ahogy a pap áment mondott, siess ki a templomból, ülj fel rám, hogy Tündér Ilonánál hamarább hazaérhessünk. Úgy tett Miklós, ahogy a táltos ló tanácsolta. Amint Tündér Ilona beszállott a kocsijába, s a hat hattyúval kiröppent az udvarról, Miklós is felült a táltosra, kiugratott az istálló tetején, hogy senki se lássa, aztán hipp-hopp! köd előttem, köd utánam, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s letette Miklóst a templom előtt. Bemegy Miklós a templomba, ottan egy padba leül, nem néz sem jobbra, sem balra. De bezzeg nézték őt, hogy majd felfalták. Nézte különösen Tündér Ilona, mosolygott rá; de mindhiába, Miklós rá sem nézett, s mikor a pap áment mondott, kifordult az ajtón, nagy hirtelen fölpattant a táltosra, s hipp-hopp! köd előttem, köd utánam, úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész. De ment utána Tündér Ilona is, űzte, zargatta a hat hattyút, ha utolérhetnék a világszép legényt, de bizony nem érték utol. Ahogy Tündér Ilona hazaért, ment tüstént az istállóba, hadd lássa, ott van-e Miklós. Ott volt bizony, csakhogy abban a rongyos ruhában, amelyikben Tündérországba jött. Kérdi Tündér Ilona: - No, Miklós, hol, merre jártál ma? - Nem jártam én sehol, felséges királyné, egész nap a lovakat takarítottam, etettem-itattam. - Hát ebben s ebben a templomban nem voltál? - Nem voltam én, felséges királyné, hogy is lettem volna? Hát ez így eltelt, elmúlt. Tündér Ilona nem tudta meg az igaz valóságot. Elkövetkezik a másik vasárnap. Ment Tündér Ilona a templomba hathattyús kocsiján, de bizony ment Szép Miklós is a táltosnak az egyik csikaján. Hanem elébb felöltözött szépen ezüstszín ruhába. Ez is a táltosnak a fülében volt, egy kicsi dióban. Éppen úgy volt minden, mint első vasárnap. Mindenki nézte, csodálta Miklóst, legkiváltképpen Tündér Ilona, de nézhették, csudálhatták, Miklós föl sem vetette a szemét, s mikor a pap áment mondott, kifordult az ajtón, s hipp-hopp! haza, mint a szél! Repült a hat hattyú, biztatta, űzte, zargatta Tündér Ilona, de mire hazaért, Szép Miklós már vakarta a táltosokat rongyos ruhájában. Ment Tündér Ilona egyenest az istállóba, s kérdezte Miklóst. - Hallod-e, Miklós, nem voltál ebben s ebben a templomban? - Nem én, felséges királyné. - Na, az igazán csuda. Éppen olyan legényt láttam, mint te, csakhogy más ruhában. - Nem én voltam, felséges királyné. Harmadik vasárnap is elment Miklós a templomba, Tündér Ilona után, de most már színarany gúnyában. De hiába mosolygott Tündér Ilona, rá sem nézett Szép Miklós. Ahogy a pap áment mondott, vágtatott haza, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Hej, istenem, szörnyű haragra lobbant Tündér Ilona, hogy most sem tudta utolérni azt a dali szép legényt. Ahogy hazament, lefeküdt az ágyába, s úgy kirázta a hideg, hogy azt hitték, mindjárt szörnyű halált hal. Mikor aztán egy kicsit lecsendesedett, hívatja Miklóst, s ez jő is, de abban a rongyos ruhában, hogy aki látta rongyosságát, megesett rajta a szíve. - Hallod-e, Miklós, mondd meg nekem a tiszta igazságot, voltál-e ebben s ebben a templomban? - Nem voltam én, felséges királyné, hogy is lettem volna, nincs vasárnapja a szolgának. - Na, ez igazán világ csodája - mondotta Tündér Ilona. - Szakasztott olyan legényt láttam, mint te, csakhogy színarany ruhában, nem ilyen rongyosban. Többet nem szólt Tündér Ilona, s Szép Miklós kiment az istállóba. Mondja az öreg táltos Miklósnak: - Na, fiam, csak öltözz fel ismét a rézgúnyába, kimegyünk a Tündér Ilona kertjébe, éppen az ablak alá, ott te táncoltatsz engem, de járok is én olyan táncot, hogy tudom, istenem, elmúlik a betegsége Tündér Ilonának, kiszökik az ágyából, az ablakhoz szalad, szeme-szája tátva marad a csudálkozástól. Felöltözik Miklós a rézgúnyába, felpattan az öregebb táltosra, kiugratnak a Tündér Ilona kertjébe, ottan táncra kerekedik a táltos, forog egy helyben, mint a forgószél, rúgja a port az égig, s nyerít akkorákat, hogy megcsendült belé a világ. Hallja ezt Tündér Ilona, szalad az ablakhoz, nézi, mi van a kertben, s hát az a dali szép legény, éppen az, akit a templomban látott, az táncoltatja lovát az ő ablaka alatt. Lekiált Tündér Ilona: - Gyere fel, gyere fel, te világszép legény! Miklós rá sem nézett. Lekiált másodszor. Miklós rá sem nézett. Lekiált harmadszor: - Gyere fel, gyere fel, tudom, meg nem bánod! Rá sem nézett Miklós, tovább táncoltatta lovát. Hej, megmérgelődött Tündér Ilona, küldte az inasokat, szaladjanak a kertbe, s hozzák fel tüstént azt a rézgúnyás legényt. De mire az inasok leszaladtak, a táltos keresztülugratott a kerítésen, be az istállóba, de úgy, hogy senki lélek nem látta. Jelentik Tündér Ilonának, hogy volt rézgúnyás világszép legény, nincs rézgúnyás világszép legény. Küld le egy szobalányt az istállóba, szaladjon, mint a szél, nézze, mit csinál Miklós. Szalad a szobalány, benéz az istállóba, hát Miklós a lovakat vakarja a rongyos ruhájában. Jelenti a szobaleány: - Felséges királyné, Miklós a lovakat vakarja. Olyan a ruhája, hogy szakad a rongy le róla. De még betegebb lett erre Tündér Ilona, hétszer rázta ki a hideg egymás után. Másnap mondja megint az öreg táltos: - No, édes gazdám, nyúlj be a fülembe, vedd ki onnét az ezüstdiót. Abban van az ezüstgúnya. Vedd fel, s menj az egyik csikómon Tündér Ilona kertjébe. Majd meglátod, hogy meggyógyul a királyné, csak elkezdjen táncolni az ablak alatt. Mikor kihajlik az ablakon, te ugrass fel hozzá, csókold meg háromszor, de akárhogy hívjon, csalogasson, be ne menj a szobájába. Te csak ugorj le a csikóm hátáról, mintha leesnél, egy kicsit majd betörik a homlokod, de sebaj, ebcsont hamar forr. Amikor te leesel, Tündér Ilona lehajítja hozzád a selyemkendejét, hogy kösd be a fejedet. Aztán ismét hív: "Gyere be, gyere be! Vetek neked puha selyemágyat, meggyógyítlak!" De te csak azt mondjad neki: "Mindjárt jövök, felséges királyné, csak elébb megfogom a paripámat, mert különben nagy kárt tesz a kertedben." Eszedben se legyen, hogy bemenj hozzá. Szökjél föl a csikód hátára, ugrass át a kerítésen, s be az istállóba. Felöltözik Miklós az ezüstgúnyába, beugrat a táltos csikón Tündér Ilona kertjébe, ott az ablak alatt volt egy réztányér, arra ráugrott a csikó, elkezd rajta táncolni körbe-karikába, fel-felugrott, visszaugrott, hogy nagyokat csendült belé a kert, a palota. De bezzeg szaladott is az ablakhoz Tündér Ilona. Egyéb sem kellett Miklósnak, felugratott az ablakba, háromszor megcsókolta Tündér Ilonát, de azzal le is fordult a csikó hátáról, puff, leesett a kertbe, elborította a vér a homlokát, nagyot sikoltott Tündér Ilona, leoldotta fejéről selyemkendejét, ledobta. - Kösd fel a homlokodra - kiáltott Miklósnak -, s gyere fel énhozzám! Vetek neked puha selyemágyat, éjjel-nappal ágyad mellett leszek, s meggyógyítlak téged. Mondta Miklós: - Megyek mindjárt, felséges királyné, csak elébb megfogom vágtató lovamat, ne tapossa össze sok szép virágodat. No, a csikót megfogta Miklós, fel is pattant rája, keresztül is ugratott a kerítésen, de bizony várhatta Tündér Ilona, nem ment föl a palotába. Visszavágtatott az istállójába. Várja, várja Tündér Ilona, de hiába várja. Küldi a szobaleányt, menjen az istállóba, nézze meg, hogy Miklós mit csinál? Megy a szobaleány, vissza is jő mindjárt, s jelenti, hogy Miklós a lovakat vakarja. - Milyen ruha van rajta? - kérdi a királyné. - Csupa ringy-rongy, felséges királyné. - No, ha ringy-rongy, nesze! - s jól pofon ütötte a szobaleányt. Azzal lefeküdött az ágyába keserves sírással, kirázta a hideg hétszer egymás után. Mikor egy kicsit lecsöndesedett, fölkelt az ágyából, s maga ment ki az istállóba. Gondolta, ha Miklós volt az a dali szép legény, hiába van rongyos ruhában, mégis megismeri, mert a homlokán lesz az ő selyemkendője. Azám! De amint Miklós az istállóba ért, leoldotta fejéről a selyemkendőt, az öreg táltos háromszor ráfújt a homlokára, s híre-nyoma sem volt a sebnek. Kérdi a királyné: - No, Miklós, hol voltál ma, nem voltál a kertben? - Nem én, felséges királyné. Hajnal óta a lovakat takarítom. - Ne tagadd, Miklós, mondd meg az igaz valóságot, s te lész ez órában Tündérország királya! - Nem voltam a kertben, felséges királyné. - Mutasd a homlokod. Nézi, nézi Tündér Ilona, nem volt azon seb, de még csak karmolás sem. Kimegy az istállóból a királyné nagy búsan, ahogy kiment, megszólal az öreg táltos: - Na, édes gazdám, holnap a másik csikóval menj a kertbe, táncoltasd meg azt is. Holnap majd neveden szólít Tündér Ilona, de akkor csakugyan ugrass be a szobájába. A többi a te dolgod. Felöltözik másnap Szép Miklós a színarany gúnyába, beugrat a táltos csikón a királyné kertjébe, ugratja, táncoltatja az ablak alatt a réztányér közepén, de csengett-bongott az, hogy ég-föld megcsendült belé. Megnyílik az ablak, kiszól Tündér Ilona: - Jere fel, jere fel, világhíres Szép Miklós, tiéd a palotám, tiéd az országom, tiéd vagyok én is! Egyet ugrott a táltos csikó, s hopp, bent volt a szobában Szép Miklós, ott egymás nyakába borultak. - Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. Mindjárt csaptak nagy lakodalmat, volt nagy dínomdánom, hejehuja, cimbalomszó; járták a kállai kettőst, hogy csak úgy döngött a palota földje. Aztán telt-múlt az idő, éltek nagy vigasságban. Eltelik egy hét, eltelik két hét, eltelt bizony több is, s mondja egyszer Tündér Ilona: - No, édes uram, énnekem most nagy útra kell mennem, de te csak maradj itthon, hogy gazda nélkül ne legyen a ház, hanem hallgass jól reám. Van a palotámban háromszázhetvenhét szoba, háromszázhetvenhatban járhatsz-kelhetsz, de a háromszázhetvenhetedikbe be se nézz, mert bizony mondom neked, holtod napjáig megsiratod. Elbúcsúztak egymástól. Felült Tündér Ilona hathattyús kocsijába, de még ki sem szállott az udvarból, nem volt maradása Miklósnak, s megy a háromszázhetvenhetedik szobába a boldogtalan. Hát, uramteremtőm, mi volt ott! A falra volt szegezve egy tizenkét fejű sárkány, rettentő nagy vasszegekkel le volt szegezve a jobb szárnya, a bal szárnya, s le a lába. Megszólal a sárkány, mondja Miklósnak: - Hallod-e, te világhíres Szép Miklós, adj nekem egy pohár vizet, s bizony mondom, egy világot adok érette. Ad neki Miklós egy pohár vizet, már hogyne adott volna, s ím, abban a szempillantásban kiszabadult a sárkánynak a jobb szárnya. - Köszönöm, Szép Miklós, adj még egy pohár vizet, egy világot adok azért is. Ad neki Miklós még egy pohár vizet. Erre kiszabadult a sárkánynak a bal szárnya. - Hej, világhíres Szép Miklós, ha még egy pohár vizet adnál, azért is adnék neked egy világot. - Hát én hogyne adnék - mondja Miklós -, adok én jó szívvel. Adott neki még egy pohár vizet, s azzal hopp! talpra szökött a sárkány, egy szó nem sok, annyit sem szólt Miklósnak, még isten áldjont sem mondott, kiszaladt a palotából, utána Tündér Ilonának, mint a sebes szélvész. Amerre szaladt, kerekedett mindenütt rettentő nagy fergeteg, levitte Tündér Ilonát a levegőégből a földre, hattyústul, kocsistul, mindenestül, akkor aztán megragadta a tizenkét fejű sárkány, és sebes szélnél sebesebben vitte nagy Sárkány országba. Szaladnak fel a palotába a tündérek szörnyű nagy jajgatással, jelentik Miklósnak, hogy a tizenkét fejű sárkány elvitte a királynét. De még csak most esett le az álla Miklósnak. Hogy is lehetett olyan boldogtalan, hogy azt a cudar sárkányt megszabadította! Hát most mit csináljon, merre menjen, merre van nagy Sárkány ország, napkeletre-e vagy napnyugatra, északra vagy délre? Nem volt maradása a palotában, kiszaladt az udvarra, hátra az istállóba, ott nyakába borult az öreg táltosnak, s úgy sírt, mint egy gyermek. Kérdi az öreg táltos: - Mért sírsz, édes gazdám? - Hej, hogyne sírnék-rínék, édes lovam, mikor elrabolta a feleségemet a tizenkét fejű sárkány, nagy Sárkány országba. - No bizony, ha sírsz, nem is ok nélkül sírsz, mert van ám a tizenkét fejű sárkánynak egy vasderes, háromlábú táltos paripája, többet tud az egyedül, mint mi hárman. De hát, édes gazdám, ülj fel a hátamra, ahogy lesz, úgy lesz. Próbáljunk szerencsét! Nem kellett, hogy kétszer mondja, felpattan Miklós az öreg táltosra, vágtattak, mint a sebes szél, hegyen túl, völgyön túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, aztán csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott voltak nagy Sárkány országban, ottan is a sárkánykirály udvarában. Nem volt honn a tizenkét fejű sárkány, de honn volt Tündér Ilona, s ahogy meglátta Szép Miklóst, kiszalad elébe, megölelik, megcsókolják egymást, s hopp! föl is kapja Miklós a nyeregbe. Azzal nekiiramodik a táltos, s repült, hogy csak úgy zúgott a levegőég. Jő haza a tizenkét fejű sárkány, s hallja, hogy a vasderes paripa nyerít, dobrokol szörnyen, szalad az istállóba, s rákiált nagy mérgesen: - Nye, te, nye, hogy a kutyák egyék meg a húsodat, talán bizony sem szénát, sem zabot nem kaptál eleget, hogy olyan erősen dobrokolsz! - Szénám is van, zabom is van - mondja a vasderes -, de neked nincsen Tündér Ilonád. - Hát, ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e? - kérdi a sárkány. - Ehetsz is, ihatsz is, alhatsz is, még két véka mogyorót is megtörhetsz, meg is eheted, akkor is utolérem Szép Miklóst. Fölment a sárkány a palotába, evett-ivott, amennyi belefért, aztán aludott, mint a bunda. Mikor fölkelt, megtört két véka mogyorót, azt mind egy szemig megette, akkor kiment az istállóba, felült a vasderesre, s halljatok csudát, az csak egyet ugrott, kettőt szökött, s utolérte Szép Miklóst. Megfogja Miklóst a sárkány, s azt mondja neki: - No, világhíres Szép Miklós, emlékszel-e, hogy három világot ígértem neked? Egyet már akkor adtam, amikor megszabadultam, mert megölhettelek volna. Most adom a második világot, mert most is megölhetnélek, de nem öllek meg, meghagyom az életedet. De úgy kerülj vissza még egyszer az én országomba, hogy szörnyű halálnak halálával halsz meg! Azzal csak általkapta a nyergébe Tündér Ilonát, és vitte vissza nagy Sárkány országba. Hazamegy Szép Miklós nagy búsan, de nem volt otthon maradása, indult vissza az öreg táltos egyik csikaján. Szerencséjére a sárkányt másodszor sem találta honn, de ahogy fölkapta nyergébe Tündér Ilonát, elkezdett nyeríteni, dobrokolni a háromlábú vasderes, s mindjárt otthon termett a tizenkét fejű sárkány. Szalad az istállóba, rákiált a deresre: - Hogy a farkasok egyenek meg, minek dobrokolsz, talán bizony megint nincsen szénád, zabod? - Szénám is van, zabom is van, de neked nincsen Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós. - Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e? - Ehetsz is, ihatsz is, alhatsz is, még egy véka diót meg is törhetsz, úgy is utolérjük Szép Miklóst. Evett-ivott, aludott a sárkány, megtört egy véka diót, aztán utána Szép Miklósnak. Még a határáig sem ért nagy Sárkány országnak Szép Miklós, utolérte a sárkány. - Na, Szép Miklós, három világot ígértem neked, kettőt már adtam, most adom a harmadikat. De jól megjegyezd, hogy többet igazán nem adok. Azzal csak kikapta az öléből Tündér Ilonát, s visszavágtatott vele a palotájába. Búsult Szép Miklós, olyan szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. Otthon elegyezik az öreg táltossal, hogy még egyszer próbáljon szerencsét, ámbátor hiába, mert a tizenkét fejű sárkány most csakugyan irgalom nélkül megöli. - Hanem, ha már így van, hát legyen így - mondja az öreg táltos. - Eredj, édes gazdám, a kisebb csikómon, az valamivel sebesebb. Vigy magaddal egy zsákot, hogyha ízzé-porrá törne a sárkány, legyen, amibe felszedje a csontodat az én fiam. Visszamegy Szép Miklós nagy Sárkányországba, s ím, Tündér Ilonát éppen a kapuban találja. Szót se szól, csak felkapja nyergébe, s azzal neki, repült a csikó, mint a sebes szélvész. De bezzeg a vasderes is elkezdett nyeríteni, dobrokolni, rúgta széjjel a gyémántpadlást. Szaladt haza a tizenkét fejű sárkány. - No, te kutyának való, hogy a hollók vájják ki a szemedet, mit nyerítesz, mit dobrokolsz olyan cudarul! Szénád, zabod nincs tán elegendő? - Szénám is van, zabom is van, de neked nincsen Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós. - Hát most ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e? - Ehetel is, ihatol is, alhatol is, diót is törhetsz, de csak egy fél vékát. Eszik-iszik, alszik a sárkány, aztán megtör nagy sebesen egy fél véka diót, azt is megeszi, azzal utána Szép Miklósnak. Egyet ugrott, kettőt szökött a vasderes, mindjárt utolérte Szép Miklóst. - No, világhíres Szép Miklós - kiáltott a sárkány -, három világot ígértem neked, meg is adtam mind a hármat, most már többel nem tartozom neked! Azzal megfogta Szép Miklóst, s úgy levágta a rettentő magasságból a földre, hogy ízzé-porrá törött minden porcikája. Tündér Ilonát pedig szépen a nyergébe vette, s visszavitte a palotájába. Leszállott a táltos csikó a földre, ottan összeszedte Szép Miklósnak minden csontját-bontját, porcikáját, belevarrta a zsákba, hazavitte. Otthon az öreg táltos háromszor ráfújt, s ím, halljatok csudát, Szép Miklós egyszerre megelevenedett, s hétszerte szebb volt, s erősebb, mint annak előtte. Hát most már mit csináljon? Háromszor próbált szerencsét, s hiába. Volt szép Tündér Ilona, nincs szép Tündér Ilona. - Hallod-e, édes gazdám - mondja az öreg táltos -, még ne add búnak árva fejedet. Menj el ide meg ide, nagy Meseországba, ottan lakik egy vén boszorkány, annak van három táltos paripája, azok között van egy négylábú vasderes csikó, az édes testvére annak a háromlábú vasderesnek, amelyik a tizenkét fejű sárkánynál van. Ezt a három lovat még senki ezen a világon meg nem tudta őrizni. Próbálj te szerencsét! Menj el a vén boszorkányhoz, ha ki tudod szolgálni nála az esztendőt, akármit ígér neked, egyebet ne fogadj el, csak azt a négylábú vasderes csikót. Három napig kell őrizned a három táltost, s mindig eltűnnek a szemed elől; de ne félj, ott leszünk mind a hárman. Egyszer három farkas, másszor három agár s harmadszor három róka képében. A vén boszorkány országának a határán két gyilkos sárkány áll, be csak beeresztenek, de mikor ki akarsz jönni, össze akarnak szaggatni. Kérj a vén boszorkánytól a szolgálatodért még három bárányt, egyet dobj az egyik sárkánynak, egyet a másiknak, a harmadikat mind a kettőnek, azon összemarakodnak, s te szépen megszabadulsz. Elmegy Szép Miklós, megy, mendegél hetedhét ország ellen, a hetedik nap megérkezik nagy Meseországba, nagy Meseországban a vén boszorkány udvarába. Bemegy a boszorkányhoz, köszön illendőképpen. - Adjon isten, jó napot, öreganyám! - Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben élve ki nem mégy innét! Mi jóban jársz, fiam? Mondja Szép Miklós, hogy hallotta a hírét a lovainak, hogy azt senki meg nem tudja őrizni, ő szerencsét próbál. - Jól van, fiam, de látod-e, kilencvenkilenc legénynek már karóban a feje. A tied is oda kerül, hogyha meg nem őrzöd. - Nem bánom én, öreganyám, csak adja a kezemre. Na, kezére adja a vén boszorkány Szép Miklósnak a három lovat. De milyen lovak voltak azok! Sánta, bogos mind a három. Meg lehetett számlálni az oldalbordájukat. Jól van, kihajtja a három lovat a selyemrétre, s ahogy kihajtja, csak megcsapja az arcát valami álomszellő, s ott, abban a helyben elalszik. Egyszer fölébred, dörzsöli a szemét, néz mindenfelé, s hát a lovakat nem látja. Elindul a selyemréten, ment nagy búsan elébb, elébb, kereste a lovakat, de nem találta. Hát, uramisten, csak elejébe toppan három farkas. Megszólal az öregebbik: - Ne búsulj, Miklós, mindjárt előkerítjük mi a lovaidat! Látod-e amott azt a három bárányt? Azok a te lovaid. Mi majd ide tereljük, te meg a legnagyobbik bárányra ülj fel. Abban a pillanatban mind a három visszaváltozik lónak, s te menj haza velük szépen. Éppen úgy tett, ahogy az öreg farkas mondta, s Miklós estére hazavitte a három lovat. Hej, uramisten, mérgelődött a boszorkány, de nem szólt Miklósnak semmit, hanem egy vasrudat megtüzesített, azzal kiment az istállóba, megverte mind a három lovat, hogy csak úgy nyögtek, nyerítettek szegények, s azt mondta nekik: - Megálljatok, kutyák! Ha még egyszer elfog az a legény, lenyúzom a bőrötöket! Pedig elfogta Miklós másnap is. Akkor nyulakká változtak a lovak. De jöttek a Miklós táltosai agár képében, s elfogták a nyulakat. Még a föld is sírt belé, úgy megverte a boszorkány a három táltost. De verhette, harmadnap is elfogta Miklós. Akkor csirkévé változtak a vén boszorkány lovai, de eljöttek a Miklós táltosai is, három róka képében, közrevették a csirkéket, Miklós egyre rápattant, mindjárt lovakká változtak, s vitte haza őket. - Na, Miklós - mondta a vén boszorkány -, kiszolgálád az esztendőt. Ilyen szolgát még nem láttam napom csillagjában, kívánj, amit akarsz, akármit adok. - Nem kívánok én sokat, öreganyám, csak adja nekem ezt a sánta, bogos csikót, ezt a vasderes szőrűt, ni. Aztán adjon még három bárányt, öreganyám, hadd legyen, amit egyem az úton. Nagyot kacagott a vén boszorkány. - Ó, te világ bolondja, te, mit akarsz avval a sánta csikóval? Hisz a városból sem tud az kimenni. - Nem bánom én, öreganyám, csak adja nekem. - Te bolond, te, gyere az istállómba, nézd, ott van egy sereg aranyszőrű paripa, válaszd, amelyik neked tetszik. - Nem kell nekem, öreganyám, adja nekem ezt a sánta csikót. Ígért a vén boszorkány ezüstöt, aranyat, gyémántot annyit, amennyit elbír, de hiába. Miklósnak a sánta csikó kellett. Mit volt mit tenni, a vén boszorkány odaadta a sánta csikót, s adott még neki három bárányt. Aztán mikor Miklós elment, felment a háza tetejére, vitt magával egy vékát, arra ráült, s úgy nézte Miklóst, amint nagy kínlódással cipelte a három bárányt, s húzta a kötőféknél fogva a sánta csikót. Mikor kiértek a város végire, megszólal a csikó: - Nézz vissza, édes gazdám, mit látsz? Visszanéz Miklós, s azt mondja: - Nem látok én most semmit, a vén boszorkány már nem ül a házon. - Nem ül bizony - mondja a csikó -, mert az ott ül már az anyám hátán. Látod-e a fejed felett azt a nagy fekete felleget? Abban nyargal a boszorkány. De most imádkozzál, mert olyan jégeső szakad ránk, hogy isten csudája lesz, ha itt nem hagyod a fogadat. Hát abban a pillanatban megdördül az ég, s hallatszik a fekete fellegből éktelen kiabálás, szörnyű nyerítezés. A vén boszorkány volt, aki kiabált, s az öreg táltos, aki nyerített. A csikaja után nyerítgetett: csalogatta vissza. - Ne félj, édes gazdám, nem megyek én vissza többet. Tudom, majd utánam jön az anyám is, a testvérem is. Abban a szempillantásban keresztülvetette magát a fején, s lett belőle egy olyan gyönyörű szép paripa, hogy szép Miklósnak szeme-szája tátva maradt. - Ülj a hátamra, édes gazdám! Felül Miklós, de szakadni is kezd a jégeső abban a szempillantásban, mintha dézsával öntötték volna. Áldott szerencséje volt Miklósnak a hosszú aranyhaja; ezzel betakarta magát, betakarta lovát, szakadhatott a jégeső, semmi baja sem lett. Akkor aztán egyet ugrott, kettőt szökött a négylábú vasderes, s ott voltak nagy Meseország határán. Ott állott istrázsát két sárkánykígyó, s közrefogták Miklóst. Dob egy bárányt az egyiknek, az bekapja, dob egyet a másiknak, az is bekapja, akkor megint nekiestek Miklósnak; de Miklós most közéjük dobta a harmadik bárányt. Hagyták Miklóst, fogták a bárányt, húzták, rángatták, összeverekedtek rajta. Azalatt Miklós, hipp-hopp! túl volt nagy Meseország határán. - Na, édes gazdám - mondja a vasderes -, ha nem mondod, úgy is tudom, merre van a szíved kívánsága. Csak kapaszkodj jól belém, viszlek nagy Sárkány országba. Repült, mint a sárkány, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben. Egyszerre csak, topp! letoppintott a tizenkét fejű sárkány udvarán. Ablakban könyökölt Tündér Ilona, sírt akkor is keservesen, siratta Szép Miklóst. Azt hitte, hogy meghalt Miklós szörnyű halálnak halálával. Hej, istenem, ez volt csak az öröm! Ölelték, csókolták egymást, aztán fölkapta Miklós a nyergébe Tündér Ilonát, fölemelkedett a négylábú vasderes a levegőégbe, mint a nyíl, s repült, mint a madár, mint a gondolat, még a gondolatnál is sebesebben. Aludott a tizenkét fejű sárkány, egyszerre csak fölriad az álmából, hallja, hogy nyerít a háromlábú vasderes, kinéz az ablakon, s hát az istállót is széjjelrúgta már. Szalad le esze nélkül. - Mi bajod van, hogy a farkasok egyenek meg! Szénád, zabod nincsen elegendő? - Szénám is van, zabom is van, de nincs neked Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós. - Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e? - Ehetel is, ihatol is, alhatol is, úgysem érjük utol. Az én bátyám, a négylábú vasderes vitte el. - Hej, kutya egye meg a májad - ordított a tizenkét fejű sárkány -, utol kell érned, ha hetvenhét lába van is a bátyádnak! Fölszáll a háromlábú vasderes a levegőégbe, utána szép Miklósnak, de mikor egy hajításnyira közeledett hozzá, visszanyerít a négylábú vasderes az öccsének. Azt nyerítette, hogy: - Vesd le! De már azt a mondást senki más nem értette, csak ők ketten. Hej, nagyot ugrik a háromlábú vasderes, felugrott éppen a csillagos égig, ott a farát fölvetette, s úgy ledobta a tizenkét fejű sárkányt, hogy a hetvenhetedik porcikája is ízzé-porrá törött. Most már szépen hazamehettek, Szép Miklós és Tündér Ilona. Csaptak újra nagy lakodalmat, s éltek ezentúl nagy békességben, boldogságban. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Értékelés
★★★★
4 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák