Szélike királykisasszony
Részletek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta
farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia, János volt a neve. Azt mondja egyszer a király
a fiának, aki serdülő legényecske volt:
- Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál! Úgy lesz belőled derék ember.
Kétszer sem mondotta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe,
elbúcsúzott apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik
az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja.
Nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy, erős
csodálkozástól, mert ő még ilyen hosszú embert nem látott. Kérdezte:
- Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged? Felelte a hosszú, vékony ember:
- Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen tudok futni, mint a villámlás, még annál is
sebesebben.
- No, azt szeretném látni - mondja a királyfi. Még jóformán ki sem mondja, elé ugrik a bokrok
közül egy szarvas. Uccu! utána Villámgyors, egyet szökik, kettőt ugrik, s utoléri a szarvast.
Mondja a királyfi:
- Már most csakugyan elhiszem, hogy oly sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem,
legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg. Kezet csapnak, barátságot fogadnak,
mennek ketten tovább. Amint mennek, mendegélnek, látják, hogy egy rettentő széles vállú
ember feküdt egy nagy hegynek, s azt emelgeti. Odamennek, köszönti a királyfi, s kérdi a
széles vállú embert:
- Hát te ki vagy s mi vagy, atyafi? Feleli a széles vállú ember:
- Én Hegyhordó vagyok. Nincs az a nagy hegy, hogy a vállamon el ne vigyem.
Mindjárt fel is kapta azt a hegyet, s vitte a vállán, mintha csak egy zsák búza lett volna.
- Ejnye, atyafi - mondja a királyfi -, nem csapnál fel közénk kenyeres pajtásnak?
- Jó szívvel - mondotta Hegyhordó. Azzal kezet csaptak, s mentek tovább hárman. Mentek,
mendegéltek, s beértek egy rengeteg erdőbe. Hát ott egy rengeteg széles mellű ember csak
ráfúj a fákra, rettentő szél kerekedik, s a fák szörnyű nagy recsegéssel-ropogással dőlnek ki
tőből. Megállanak a kenyeres pajtások, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól, még
ilyet sem láttak világéletükben. Kérdi a királyfi:
- Hát te ki vagy s mi vagy? Mi a mesterséged?
Mondja a széles mellű ember:
- Én Fúvó vagyok, s egy fuvintásomra a legnagyobb ház is összedől, s a legnagyobb fákat is
pozdorjává töröm.
- Ejnye - mondja a királyfi -, éppen nekünk való ember vagy, állj közénk kenyeres pajtásnak.
Mindjárt kezet csapnak, nagy barátságot fogadnak s mentek tovább. Most már voltak négyen.
Mennek, mendegélnek, s találkoznak az úton egy nyilas emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi
tőle:
- Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged? Mondja a nyilas ember:
- Én Jóltaláló vagyok, a borsószemet úgy ellövöm akárkinek a tenyeréről, hogy a tenyerének
semmi baja nem lesz.
- Próbáljuk meg! - mondja a királyfi. Volt a nyilas embernél egy szem borsó, azt a királyfi a
tenyerén kitartotta, s a nyilas ember csakugyan úgy ellőtte, hogy a királyfi tenyerét a nyíl még
csak nem is súrolta. Na, kezet csap a királyfi Jóltalálóval is, s mentek tovább öten. Amint
mennek, mendegélnek, találkoznak egy kicsi, zömök emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi:
- Hová, merre, földi? Ki s mi vagy, mi a mesterséged? Felelt a kicsi, zömök ember:
- Az én nevem Péter, s ha a fejemet a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek
gondolnak s cselekszenek, akármilyen messzire vagyok tőlük. Megörvend a királyfi Péternek,
erősen megbarátkoznak, s ment Péter is velük. Most már voltak hatan, mind kenyeres
pajtások. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s addig mentek, mendegéltek, amíg
éppen Tündérországba nem értek. Volt Tündérország királyának egy gyönyörűséges szép
leánya, akinél szebbet a világ nem látott, s aki olyan sebesen tudott szaladni, mint a szél. Nem
is volt más az ő neve: Szélike királykisasszony. Egyszer kihirdetteti a király az országában,
még azon is túl, hogy annak adja a leányát, aki a futásban elhagyja, de úgy próbáljon
szerencsét akárki, hogyha leányát el nem tudja hagyni, karóba kerül a feje. Hiszen próbáltak
szerencsét királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények, de karóba is került
a feje valamennyinek. Hallják ezt a kenyeres pajtások, fölmennek mind a királyhoz, s ott
előretaszigálják Villámgyorsat, hogy hát ez a pajtásuk szerencsét próbálna.
- Jól van - mondja a király -, csak próbálj, kilencvenkilenc legénynek karóban a feje, a
századik lesz a tied. Tenger nép gyűlt a király udvarába, hadd lássák, melyik tud jobban futni,
Szélike-e, vagy az a hosszú, langaléta ember? Megfutamodik Szélike, utána Villámgyors,
egyet ugrik, kettőt szökik, s úgy elhagyta Szélikét, hogy az nagy, erős szégyenében
keservesen sírni kezdett. Azt mondja a király Villámgyorsnak:
- Hiszen sebesebben futottál, az igaz, de bizonyosan valami baja van a leányomnak. Tegyünk
holnap még egy próbát. Futnak másodszor is, de Villámgyors most is úgy elhagyta Szélikét,
hogy Szélike még nyomába sem ért. Hej, istenem, szégyellette magát a királykisasszony
erősen, sírva szaladt a palotába.
- No, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy most is jobban futottál, mint a
leányom, de harmadik az isten igaza, fussatok harmadszor is. Ezalatt Szélike királykisasszony
egyet gondolt, s Villámgyorsnak egy gyönyörű szép gyémántgyűrűt küldött ajándékba. Örült
Villámgyors az ajándéknak, mert nem tudta, hogy miféle gyűrű az. Afféle gyűrű volt az, hogy
aki az ujjára húzta, mikor menni akart, a földbe gyökeredzett a lába. No de ha Villámgyors
nem tudta ezt, bezzeg tudta Péter, mert ő a földhöz nyomta a fejét, s megtudta, hogy min jár a
Szélike esze. Mindjárt szólott Jóltalálónak, hogy mikor Villámgyors kiáll futásra, lője el a
gyűrű fejét, mert abban van a varázs. Na, elkövetkezik a harmadik nap. Kiáll Szélike s
Villámgyors egymás mellé. Megfutamodik Szélike, futna Villámgyors is, de nem tud. Állott
egy helyben, mintha odacövekelték volna. Abban a szempillantásban Jóltaláló megcélozza a
gyűrű fejét, ellövi, s hát indul Villámgyors, szalad, mint a villámlás, s harmadszor is elhagyta
a királykisasszonyt. Sírt a királykisasszony, majd fölvetette a méreg s a bosszúság. Hogy az a
hosszú, vékony ember így csúffá tegye! Most már akár akar, akár nem, hozzá kell menni
feleségül. Pedig úgy láttam, mint ma, a királykisasszonynak János királyfin akadt meg a
szeme. Bizony nem bánta volna, ha ez hagyja el a futásban. Bezzeg megörült, mikor a
kenyeres pajtások fölmentek a királyhoz, s azt mondotta Villámgyors, hogy nem kell neki a
királykisasszony, csak annyi aranyat s ezüstöt adjon neki, amennyit Hegyhordó el bír vinni.
- Adok én jó szívvel - mondotta a király -, nem annyit, de többet, mint amennyit egy ember
elbír. Megtöltetett hat szekeret arannyal-ezüsttel színig.
- Itt van, vigyed, ha bírod! Fölkapja Hegyhordó a hat szekér aranyat s ezüstöt, de annyi volt
neki, mint másnak hat zacskó arany. Hozatott a király még hat szekér aranyat s ezüstöt: meg
se kottyant Hegyhordónak. No, már ennél több aranya s ezüstje a királynak sem volt. Akkor
összeszedték, ami drágaság csak volt a palotában. Aranytálakat, tányérokat, késeket, villákat,
kanalakat s mindent. Mikor mind felszedte. Hegyhordó, mondta:
- No, most elég! Elmentek a kenyeres pajtások, de alig mentek el, a király erősen megbánta,
hogy ezeknek a jöttment embereknek azt a rengeteg sok kincset odaadta. Gondolkozott,
okoskodott, törte a fejét, hogy tudná valamiként visszaszerezni. Egyet gondol, s utánuk
szalasztja Szélikét, hadd menjen velük, mintha elrabolták volna, akkor aztán utánuk küld egy
regiment katonát, s Szélikét meg a tenger kincset is visszahozatja. Hiszen Szélikének sem
kellett egyéb. Bezzeg szaladott örömmel utánuk. Hipp-hopp! egy szempillantásra utolérte
őket, s mindjárt János királyhoz szegődött, mellőle el sem maradott. Mennek, mendegélnek,
egyszer Péter lehajtja fejét a földre, s azt mondja a pajtásainak:
- No, most mindjárt csúf dolgunk lesz. A király egy regiment katonát indított utánunk, minket
elpusztítnak, s Szélikét meg a kincset visszaviszik.
- Úgy-e - mondja Fúvó -, hát csak jöjjenek. A többit bízzátok rám. Jött is a regiment. Mikor
egy puskalövésnyire volt, visszafordult Fúvó, megfújja magát, kerekedik rettentő nagy
forgószél, s elfújta a katonákat lovastul, mindenestül, talán még a világ végén is túl.
Most már mehettek békességben. Szépen hazaértek a János királyfi udvarába. Ott a termérdek
kincset öten elosztották egymás között, János királyfinak maradt Szélike királykisasszony.
Mindjárt papot hívtak, lakodalmat laktak, üstre főztek, teknőre tálaltak. Csak lé volt
kilencféle. Én is ott voltam ebédre. Ettem-ittam, jól mulattam, s aztán szépen elkullogtam.
Itt a vége, fuss el véle!