• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Doja, a cigány tündér

Részletek

Látogatás
13392
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Gyűjtötte
Szécsi Magda
Könyv címe
Az aranyhalas lószem tükre
Kiadó
HungáriaSport
Kiadás helye
Budapest-Dabas
Kiadás éve
1988
Élt egyszer valamikor régen, amikor még azt hitték az emberek, hogy az eső a szomorkodó napocska könnye, egy szép cigány tündér, akit Dojának hívtak. Doja egy hatalmas felhőpalotában élt, és onnan figyelte népe vándorlását. Furcsa egy tündér volt, mert még soha senki nem látta az arcát, de érezték simogató kezét, hajának selymét, ha letörölte könnyeiket. Ő borította rájuk a feledés fátyolát is, ha szerelmi bánatuk volt, vagy ha megdobálták őket kővel, rossz szóval, mérges átkokkal az idegenek. Így aztán elfelejtették a rosszat, és újból meg újból hittek abban, hogy egyszer örökre letelepedhetnek valahol. Doja volt az is, aki mély, titokzatos álmot hozott rájuk, ha egy hosszú nap után megpihentek. Álmukban olyan szép volt a világ, hogy csak nehezen ébredtek fel. Doja egy szép napon elhatározta, hogy otthagyja felhőpalotáját és lemegy népe közé. A nap sugarából ruhát szőtt magának, és elindult a földre. A cigányok épp lovaikat itatták a folyónál," amikor észrevették a szivárványon sétáló csodaszép nőalakot. - Csoda! - kiáltotta Zurkoja, a százéves cigányasszony, és barna kezeit a szívéhez szorította. - Biztosan káprázik a szemünk - sóhajtotta Vutár, a nagy bajuszú, és megdörzsölte a szemét. - Dehogy káprázik a szemünk, hiszen mindenki látja - mondta Dzsílla és le nem Vette volna szemét az égről. - Na, cigányok, mától jó dolgunk lesz, ezt súgja nekem valami! - rikkantotta Mutó és csodálkozva nézett körül. - Jesszusom! Hallottátok? Mutó megszólalt! - ámuldozott Vutár. - Nahát, mik nem történnek - motyogta Zurkoja, és jól megnézte a félnótásnak tartott Mutót. - Nézzétek, mindjárt ideér hozzánk - súgta Mutó, és megbabonázva figyelte a földig érő hajú lányt. - Ki lehet ez? - kérdezte Dzsilla. - Talán egy istennő - válaszolta Csádi, a szép cigányfiú elábrándozva, akinek már öt asszony leste minden kívánságát fekete sátrában. - Mit keresne a földön egy istennő? Olyan inkább, mint egy gyönyörű cigánylány - sóhajtotta Mutó. - Az már igaz, hogy csodaszép - bólogatott Vutár. - Hű, de gyönyörű! - ámuldozott Csádi nagyokat nyelve. - Hé! Zukka, Runó, Zoldikó! Gyertek ide gyorsan! - kiáltotta Dzsílla a sátrak felé. Jöttek is az emberek, futottak, ahogy csak a lábuk bírta, és körülállták nagy szemekkel a mosolygó cigány tündért. - Az ég lakói tegyék könnyűvé napjaitokat. Bor, hús, kenyér ki ne fogyjon ezüst edényeitekből - köszöntötte őket Doja kedvesen, ahogy illett. - Neked is szintúgy kívánjuk! - válaszolták a cigányok egyszerre, és érezték, hogy megtelik szívük szeretettel. - Gyere, ülj le szerény sátrunkban, és mesélj arról, honnan jöttél - kérte Dzsilla. Doja megérintette az embereket, megsimogatta széltől cserzett arcukat, és várta, hogy ráismerjenek. - Tudom ki vagy! - kiáltotta könnyes szemmel Dzsilla. - Ez a puha kéz - sóhajtotta Zurkoja. - Igen, nem lehet ő más… - suttogta Csádi. - … mint a cigányok tündére - tette hozzá Dzsilla. - Doja! Doja! Doja! - kiabálták a cigányok felszabadult örömmel. - A mi tündérünk! - szólt Runo. - A mi jótevőnk! - sírta Zoldikó. - Maradj velünk örökre! - kérték a tündért. - Láttam palotámból minden rosszat, amit Veletek tettek. Azért jöttem, hogy segítsek rajtatok. Lesz országotok, ahol nyugodtan élhettek, ahol biztonságban és jólétben nevelhetitek gyerekeiteket. Házakat építünk kőből, téglából, ahogy más népek teszik. Törvényeket hozunk, mert rend nélkül élni nem lehet. Teljesítem minden kívánságotokat, de dolgoznotok kell, és nem szabad vagyont gyűjtenetek. A kenyér mindenkié lesz és egyformán kell elosztanunk - mondta Doja kipirult arccal. - Úgy lesz! Így legyen! - helyeseltek a cigányok. - Akkor szedjétek fel a sátorfákat, mert hosszú útra indulunk. Országot keresünk magunknak - jelentette be Doja az elképedt cigányoknak. - Nem maradhatnánk itt? Van fű elég, nagy erdő, folyó…- mondta a Vén Vutár. - Ez az ország nem a tiétek! Nagy bűn kisajátítani a másét! Befogadni nem fogadnak be, úgyhogy nincs más választásotok, mint saját országot alapítani! - mondta a cigányok tündére határozottan. - Cigányország? Nem is hangzik rosszul! - állapította meg Csádi és nekiállt pakolni. Nem volt sok pakolnivalójuk, így hát kis idő után útra készen várakoztak. - Merre megyünk? - kérdezte Mutó. - Jaj, csak északra ne, mert ott mindig hideg van! - ijedt meg Dzsilla, aki már annyit fázott életében, hogy nyáron is vacogott. Doja kifésülte földig érő haját és így szólt: - Kapaszkodjatok a hajamba! Ne féljetek! Ne féljetek! - bátorította az elgyávult cigányokat. Belekapaszkodtak hát Doja szép erős hajába és várták, hogy mi fog történni. Egyszer csak érezték, hogy felemelkednek és repülnek, mint az irigyelt madarak. Szálltak az emberek, a sátrak, a sovány lovak. Hosszú-hosszú időn át kergették így az időt, mire megérkeztek. - Nézzetek körül! - bíztatta Doja a félelmükben vacogó cigányokat. Félénken elindultak. - Mennyi víz! - kiáltotta Dzsilla. - Mekkora erdő! - csodálkozott Vutár. - Milyen szép madarak! - ámult el Zurkoja. - Hogy süt a nap! - örült Dzsilla. - Ez a mi országunk? - kérdezte Csádi megilletődve. - Ez bizony! Ez a cigányok földje. Olyan hatalmas, hogy ötven év is kevés lenne ahhoz, hogy körbejárjátok. Ez a sós illatú víz nem tó, hanem a Rom-tenger, ami körülveszi ezt a nagy-nagy szigetet. De van itt ezer meg ezer édesvizű forrás, meg egy kristályvizű folyó is, ami a Rom-tengerbe ömlik. Az állatok szelídek, a fák gyümölcsöt adnak - mondta Doja tündér az ámuldozó cigányoknak. - Száz évet megéltem, de nem hittem volna, hogy egyszer saját országunkban élhetünk. Hej, cigányok, ez aztán csoda a javából - és Zurkoja örömében zokogva borult az illatos földre. A többiek követték példáját és könnyeikkel köszöntötték ők is a földet. Doja velük együtt örült, de ő már a holnapra gondolt. Szemei előtt megjelent a benépesített sziget, az emberek elégedett, mosolygó arca. Ami ezután következett, azt hosszú lenne elmondani. De évek múltán meglett a nehéz munka eredménye, éppúgy, ahogy Doja elképzelte. Szép fehérre meszelt házak sorakoztak egymás mellett. Kertek pompáztak titokzatos színes virágokkal. A házak mögött hatalmas búzatáblákat ringatott a langyos szél. A folyónál és a tengerparton lovak ezrei száguldottak szabadon. De a libák, tyúkok, pulykák, birkák százai sem hiányoztak. A tenger finom húsú halakat adott, akik meg vadhúsra vágytak, azoknak ott volt a szarvasban, vaddisznóban gazdag erdő. - Mint a mesebeli paradicsomban, úgy élünk! - hitetlenkedtek a cigányok, és alig-alig akarták elhinni jódolgukat. Ám egy szép reggelen borzasztó dolog történt. Megnyílt a föld és repedéseiből zöld pikkelyes, kígyónyakú, póktestű, emberfejű, piros patás lények bújtak elő, cincogó hangot adva. Megszámlálhatatlanul sokan voltak és úgy ugráltak, mint a bolhák. Patáik alatt dübörgött a föld, újabb repedések nyíltak, és házak dőltek össze, betemetve a bent lévőket. Akik nem a házakból figyelték a szörnyetegeket, még rosszabbul jártak. Akiket elkaptak a kígyónyakúak, darabokra marcangolták és megették. A cigányok halálra rémültek. A nagy riadalomban ki a fára mászott, ki a tengerbe vetette magát, de sokan már a kígyónyakúak látásától szörnyethaltak. Doja sírva nézte, hogy megy veszendőbe sokévi munkája. - Kik ezek, Doja? - kérdezte remegő hangon Dzsilla, aki egy perc alatt megőszült rémületében. - Ok a föld alatti rémek, a szüllákok, akik csak akkor jönnek elő, ha elloptak tőlük valamit - válaszolta Doja. - Jaj, de mi nem loptunk el semmit tőlük - zokogta Dzsilla és haját tépte rémületében. - Az én kisfiam, Bojá, tegnap este kikotort a földből egy gyémántszemű, piros lábú állatkát. Épp így cincogott, mint ezek a szüllákok - sikította rémülten Zukka. - Ó, jaj! - sopánkodott Doja. - Ott… ott van a házunkban… adjuk vissza nekik. Mi nem bántottuk… még kecsketejjel is megitattuk - mentegetőzött Zukka. - Bizony, azonnal vissza kell adnunk nekik. Fuss és hozd ide - mondja Doja. - Nem, nem, én nem merem. Inkább te… - kérte Zukka elfehéredve. - Jól van, majd én visszaadom nekik - egyezett bele Doja, és elfutott. Igencsak ügyesnek kellett lennie, hogy el ne kapják a pattogó rémek. Már bent is volt Zukka házában, ahol Bojá, a kisfiú és a furcsa állatka játszott a szőnyegen békésen. Felvette ölébe a szüllák ivadékot, és kirohant a rémek közé. Azok rögtön megtorpantak, ahogy észrevették a csöpp szüllák gyereket, aztán hangos cincogásba kezdtek. Doja felemelte a kezét, jelezve, hogy szólni akar, de erre eszeveszett toporzékolást rendeztek a kígyónyakúak. Gondolkodott Doja, hogy most mit tegyen. És megvakarta a fejét. Ebben a pillanatban minden rém a földre vetette magát. Doja kíváncsian nézett körül és megint megvakargatta a fejét, mire a szüllákok még mélyebbre hajoltak. - No lám, szóval így lehet bánni Veletek! - gondolta elégedetten Doja, és elengedte a szüllák ivadékot, aki nagyokat pattanva ugrott egy szüllák anya nyakába. - Zübirki-ridikiki! Bukiki-zuki! - hajladoztak Doja előtt a kígyónyakúak, számára ismeretlen nyelven hálálkodva, aztán úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. A föld sebei begyógyultak, a halottakat eltemették, és újra fölépítették a házakat. De mégsem voltak olyan boldogok, mint korábban. A szél simogatása, a madarak éneke, a tenger vad hulláma mind-mind azt suttogta: „el innen, messzire". - De jó volt régen vándorolni, ott aludni, ahol az Éjszaka ért bennünket - mondta ki Dzsilla mindannyiuk gondolatát. - Hát olyan nagyon boldogtalanok vagytok itt? - kérdezte megdöbbenve Doja, és úgy érezte, mintha elmulasztott volna valami igen fontos dolgot. - Szép és jó itt, de hiányzik a Vándorlás - motyogta a vénségesen vén Zurkoja. - És te mit mondasz, Csádi? - kérdezte sápadtan Doja. - Mit mondana a paradicsommadár, ha selyemzsinórt kötnének kényes lábára, és nem mozdulhatna el onnan soha? - válaszolt kérdéssel a fekete szemű fiú. - Ha innen elmentek, én már nem tudok többet segíteni rajtatok. Hatalmamból többre nem futja. Gondoljátok jól meg. Itt nyugalomban, gondtalanul éltetek. A szüllákok soha többé nem fognak bántani bennünket. Mit akartok? - kérdezte szomorúan Doja. - Vigyél minket vissza oda, ahonnan elhoztál - kérték. - A kígyónyakúak visszajöhetnek - súgta félve Dzsilla. - Itt élnek a lábunk alatt - szólt Csádi viszolyogva. - Ez a büntetésünk, amiért olyan boldogok voltunk! - motyogta a vén Zurkoja. - Félünk itt, Doja - mondta Mutó. - Majd én megvedelek benneteket, hiszen már tudom, hogyan kell bánni velük - válaszolta Doja halkan. - Azok a rémek megölték az uramat - zokogta Zukka. - … És még hányat marcangoltak szét! - emlékezett a nagy bajuszú Vutár. - Jól van. Holnap hajnalban visszaviszlek benneteket oda, ahonnan elhoztalak, az idegenek földjére - egyezett bele Doja tündér és nem állhatta meg sírás nélkül. A cigányok nem szóltak, nem sírtak, de elgondolkozva mentek be kőházaikba aludni. Másnap hajnalban nagy sürgésre-forgásra ébredt Doja. Pakoltak a cigányok serényen. Mindent el akartak vinni, ami csak a kezük ügyébe került. A kocsiderék megtelt, de legszívesebben még a házaikat is elvitték volna. - Emberek, ez nem lesz így jó. Csak annyit: vihetünk el, amennyit idehoztunk. A hajam nem bírja el ezt a sok cókmókot - ijedt meg Doja. - Ó, dehogynem, hiszen te tündér vagy, még varázsolni is tudsz - nevetett Mutó. - Már hogy hagynám itt száz lovamat. – morgolódott Vutár. - Baj lesz ebből. - mondta a tündér rosszat sejtve. - Nem lesz semmi baj - erősködött Vutár. Doja látta, hogy nem hallgat rá senki, hát nem szólt többet. Lesz, ami lesz, gondolta szomorúan. - Útra készen állunk, jelentette be Dzsilla. - Kapaszkodjatok a hajamba az egyik kezetekkel, a másikkal meg el ne engedjétek a szekerek rúdját - kiáltotta Doja, és már fel is emelkedtek, mint sok-sok évvel ezelőtt. Repültek-repültek, messze maguk mögött hagyva Cigányországot, de a tündéren kívül nem sajnálta senki a zsíros termőföldet, a titokzatos, bódító illatú virágokat, a színes tollú szelíd madarakat, a tengert, a folyót, a forrásokat, a sós illatú levegőt, a nyugalmat árasztó erdő susogását. - Jaj, nem bírom már tartani magam! - kiabálta Csádi. - Engedd el a szekered rúdját! - parancsolta Doja. - Dehogy engedem! Mi lesz a lovaimmal akkor?! - dacoskodott Csádi, de abban a pillanatban már zuhanni kezdett. A cigányok átkozódtak rémületükben. Doja nyugodt volt, és hatalmas sárga pillangókat varázsolt a zuhanó Csádi segítségére, aki puhán, baj nélkül ért földet egy sosem látott vidéken. Repültek tovább. A barna kezek egyre fáradtabban kapaszkodtak Doja erős hajába, aztán kimerülten lehanyatlottak. Csádi után Vutár, később Dzsilla is lezuhant az ismeretlen földre, de Doja nekik is elküldte a sárga pillangókat segíteni. - Mi lesz velük? Mi lesz Velük? - gondolta mély fájdalommal Doja. Ám egyszer csak érezte, hogy egyedül repül, hajába már nem kapaszkodik senki. - Ó, a szerencsétlenek! Szétszóródtak a nagyvilágban. Most aztán vándorolhatnak, hogy egymásra találjanak - sopánkodott a tündér és sírni kezdett. - Én már nem tudok segíteni rajtuk! - zokogta a kíváncsi bárányfelhőknek, és a szivárványon visszasétált rég elhagyott palotájába. A cigányok azóta is vándorolnak egymást keresve, és visszavárják Doját, a cigányok tündérét, hogy segítse meg őket nagy bajukban. És mesélnek hideg éjszakákon a csodaszép Cigányországról, amelyre hitetlenkedve gondolnak még ők is, mert tán igaz se volt.
Értékelés
★★★★½
15 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák