• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A papucsszaggató királykisasszonyok

Részletek

Látogatás
12733
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star00
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 3. kötet
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény juhászlegény. Nagy sereg juhot őrzött ez a juhászlegény, de abból a nagy sereg juhból még csak egy bárányfark sem volt az övé. Hej, sóhajtozott is eleget, amint terelgette a nyájat, hogy neki semmije sincs ezen a világon, de hiába sóhajtozott: a nagy semmivel maradott. Azám, mit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert egyszer amint billegett-ballagott a nyáj után, s nagyokat sóhajtott, csak előtte terem az öreg Szent Péter, s kérdi: - Mi bajod, fiam? Mért sóhajtozol olyan erősen? Mondja a legény, hogy a szegénység miatt sóhajtozik, mert, hogy mindenkinek van valamije, csak neki nincsen, még egy bárányfarka sincs. - Hát aztán mi kéne? - kérdezte Szent Péter. Gondolkozik a legény, vajon mi is kéne neki, s azt találja mondani: - Megelégedném én, öregapám, egy olyan tarisznyával, amely sohasem telik meg, s egy olyan bundával, hogy ha azt magamra kanyarítom, senki sem lát a jó Istenen kívül. - No, bizony, ha csak ez kell, azt adhatok - mondotta Szent Péter, s a nyakába akasztott mindjárt egy tarisznyát meg egy bundát. Mindjárt ki is próbálta a juhászlegény a bundát: hát az öreg juhász nem látta meg. No, ha nem, egy szempillantásig sem maradott többet a nyáj mellett, elment szerencsét próbálni, s meg sem állott, míg a király városába nem ért. A királynak tizenkét leánya volt, de csak egyben volt öröme, a legkisebbikben, a többi minden istenadta éjjel eltűnt a palotából, s egyik-egyik hat pár papucsot szaggatott el. Hiszen volt a királynak aranya, ezüstje annyi, hogy kádaslag állott a pincében, telt a papucsra, de nem is az szomorította a királyt, hanem hogy hol, merre tudnak járni, hol szaggatják el azt a tenger sok papucsot. Hiába faggatta szép szóval, csúf szóval a leányokat, azok mindig csak azt mondták, hogy ők maguk sem tudják, hogy s mint kerülnek el hazulról, s azt sem tudják, hol s merre járnak éjnek idején. Bizonyosan valami ördöngös lélek viszi el őket. Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság, és sem mondom, hogy láttam, amit nem láttam: a király hiába állított strázsákat, százat is egyszerre, a leányok szobája elé, soha egy sem látta őket sem elmenni, sem visszatérni, mert éjfélkor az álomszellő úgy fejbe csapta őket, hogy egyszeriben ledöndültek a földre, s föl sem keltek reggelig: aludtak, mint a fekete föld. Mit volt mit nem tenni, a király kihirdette ország-világ előtt, hogy annak adja a leányát, legyen akárki fia-borja, aki neki megmondja, hogy hol s merre jár éjnek éjszakáján a tizenegy királykisasszony. Hát, hiszen jöttek mindenfelől a szerencsepróbálók, de ahogy jöttek, szégyenkezve el is mehettek, mert éjfélkor mind elaludtak, s a királykisasszonyok mehettek bátran, amerre nekik tetszett. Meghallja ezt a juhászlegény, jelenti magát a királynál, s este, mikor a királykisasszonyok a szobájukba mentek, ő is velük ment a bundában, látatlanul. A leányok lefeküdtek, elaludtak, de éjfélkor csak besurrant a szobába valami ördöngös lélek vagy mi, felköltötte őket, csak a legkisebbiket nem, aztán Hirtelen felöltöztek a legszebb ruhájukba, egy nagy zsákba beletettek hat-hat pár papucsot. Így készülődtek, mit tudom én most még, hogy hová, merre. No de a juhászlegény mindent jól látott, s mit gondolt, mit nem, fölébresztette a kicsi királykisasszonyt. Hej, megijedtek a lányok, most már mit csináljanak? Ők bizony mézes-mázas szavakkal rávették a kicsi királykisasszonyt is, hogy menjen velük, nem bánja meg. Akkor az az ördöngös lélek valami zsírral megkente mind a tizenkét leány vállát, s hát mind a tizenkettőnek szárnya nőtt. Fogta magát a legény, ő is megkente a maga vállát, s neki is szárnya nőtt egyszeriben. Abban a pillantásban kinyílt az ablak, s huss! Kirepült az ördöngös lélek, utána a leányok, a leányok után meg a juhászlegény. Fölszálltak jó magasra, a levegőégbe, s repültek, mint a madár, hegyek-völgyek, folyók s tengerek fölött, aztán egyszerre csak leszállottak egy rézerdőben, rézerdőnek is a közepében, ahol volt egy rézköblös kút, rézköblös kúton tizenkét rézpohár. A leányok vizet merítettek a rézkútból, ittak, aztán a poharakat visszatették a helyökre. A legénynek sem kellett egyéb, mind a tizenkét poharat a tarisznyájába dugta, amellett még egy rézfáról le is tört egy ágat, s azt is a tarisznyájába tette. Hej de hogy a rézágat letörte, nagyot csendült-bondult az erdő, hogy csak úgy zúgott véges-végig! Megijedt a kicsi királykisasszony szörnyen, s mondta a testvéreinek: - Jaj, Istenem, Istenem, miért jövék el veletek! Valaki itt van az erdőben s meglátott! A nénjei nagyot kacagtak. - Ugyan ne félj, te bolond, nem jár itt senki rajtunk kívül! Azzal továbbrepültek, s meg sem állottak, míg az ezüsterdőbe nem értek. Ennek a közepén ezüstköblös kút volt, a kút köblén tizenkét ezüstpohár, itt is ittak, de a juhászlegény az ezüstpoharakat is a tarisznyájába rakta, s hogy egyéb bizonysága is legyen, letört egy ezüstágat. Rettentő nagyot csendült az ezüsterdő is, a kicsi királykisasszony majd kétségbeesett az ijedségtől, de a többiek csak kacagtak rajta, s továbbrepültek. Ezüsterdő után az aranyerdőbe értek, ott is leszállottak, ittak az aranykutakból, s a juhászlegény tarisznyába dugta az aranypoharakat is. Aztán letört egy aranyágat, de csendült is akkorát az aranyerdő, hogy szinte meghasadt belé. A kicsi királykisasszony most is mondta a testvéreinek, hogy bizonyosan kíséri valaki, forduljanak vissza, de a leányok csak kacagtak az ijedségén, s továbbrepültek. Az aranyerdőn túl egy rengeteg magas hegy elé repültek, ott az ördöngös lélek arany vesszővel megsuhintott egy ajtóforma sziklát, az egyszeriben fölpattant, a leányok be az ajtón, a juhászlegény is utánok. Hej, édes Jézusom, ne hagyj el! Hát oly szertelen fényes szobába került a szegény juhászlegény, hogy majd megvakult a csillogástól, ragyogástól, de csak ment a leányok után, fényesnél fényesebb szobákon keresztül, ahol minden, de minden színarany volt, még az ablaküveg is, s mikor úgy a hetvenhetedik szobába értek, hát csak jő a leányok elé tizenkét úrfi, csillogó-villogó gúnyában, kedvesen, édesen pisolyogva, mosolyogva, mézesmázos szavakkal fogadják a leányokat, aztán kézre kapják, sétáltatják körös-körül, egyszerre meg csak megszólal a muzsika valahol fent, mintha éppen a mennyországban szólt volna, hipp-hopp! Táncra kerekednek, forognak, mint a forgószél; repült, suhogott a drága selyemruha, szakadt, foszlott a csupaselyem papucs, de ha foszlott, azért ugyan senki sem búsult: mást a helyébe, van, aki fizesse! Hajnali kakasszóig abba sem hagyták a táncot, mikor aztán minden papucs miszlikbe szakadott, elbúcsúztak az úrfiaktól, s huss! Szárnyra kerekedtek, elrepültek, s hazáig meg sem állottak. Otthon szépen lefeküdtek, s aludtak, mintha sehol sem jártak volna. Na, elkövetkezik a reggel, s a juhászlegény fölmegy a királyhoz. - Hát, fiam, tudsz-e valamit? - Tudok biz én, felséges királyom, csak meg ne szomorodnék erősen. - Mondjad, fiam, mondjad! A juhászlegény töviről hegyire elmondott mindent, akkor aztán a király behívatta mind a tizenkét leányát, s vallatóra fogta. Bezzeg hogy tagadtak azok mindent, csak a kicsi királykisasszony nem. De hiába tagadtak, a juhászlegény előhúzta szép sorjában, a réz-, az ezüst- s az aranypoharakat, elé a réz-, ezüst- s aranyágakat is, a kicsi királykisasszony is bizonyította, hogy úgy volt, ahogy a juhászlegény mondta: mit volt mit nem tenni, megadták magukat a leányok. Hiszen jöhetett ezután érettük az ördöngös lélek, az sem tudta elvinni többet, mert a király a hétágú vastoronyba záratta a leányokat, a legkisebbiket meg feleségül adta a juhászlegénynek, melléje még fele királyságát is. Bezzeg ment a királykisasszony jó szívvel a juhászlegényhez, mert szép szál legény volt az: hét puszta faluban nem akadott párja. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Értékelés
★★★★
17 szavazat

Mesekeresés

Mesék, mondák