Félsz
Részletek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Volt egyszer egy király, s annak a királynak egy olyan kedves kutyája, hogy azt a világ
minden kincséért másnak nem adta volna. A királynak egyetlen leánya volt, azt is eljegyezte a
szomszéd királyfi. Ennek a királyfinak erősen megtetszett a kutya, hanem a királytól nem is
merte kérni. Nem is kérte a királytól, hanem kérte a jegybéli mátkájától, addig kérte, addig
istenkedett neki, hogy egyszer sem a király, sem a királyné nem volt otthon, odaadta a kutyát
a királyfinak. Haza jő a király, s hát nincs kutya. Hej, lett nagy felfordulás a palotában,
keresték a kutyát mindenfelé, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a
városban s az egész országban, hogy aki a kutyát elékeríti, nagy jutalmát kapja, s aki elvitte,
karóba kerül a feje. Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elé. Hanem a királyfinak sem telt
nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdeni, s hiába szólott hozzá, még a
fülét sem mozdította. Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a
kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem találta
egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a
kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Ő bizony egyet gondolt, s azt
mondja:
- Azért küldött az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt. A királykisasszony mindjárt
átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezősködik az inas. Azt felelte neki:
- Amint te állasz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt.
Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a
fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének az értelme. Addig
gondolkozott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan - gondolta magában -, az inas is félt, amikor
meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan Félsz a neve.
Mindjárt szólította is a kutyát:
- Hopp ide, Félsz! Hát csakugyan, a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz, nyalta a kezét-
lábát, hízelkedett neki. Hiszen az így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment a
király palotájából, a király mindjárt vallatóra fogta a leányát, hogy mit beszéltek egymással.
De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval, a királykisasszony nem vallotta meg az
igazat. Úgy felháborodott ezen a király, hogy szörnyű haragjában kikergette a leányt a
házából, ki az országából.
- Fel is út, le is út, menj, amerre a szemed lát! Elbujdosott a szegény királykisasszony, ment
hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, s addig ment, mendegélt, míg a királyfi
városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért, a királyfi mindjárt papot hítt, összeesküdtek,
lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak.
Telt-múlt az idő, éltek nagy békességben, szerették egymást, mint két gilicemadár, s Isten
megáldotta szép gyermekekkel őket. Híre ment ennek az öreg királyhoz, lassan lecsillapodott
a haragja, befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a leányukat.
Elmennek az öregek, de lett nagy öröm, édes istenem, mikor a leányukat megtalálták!
Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a leánya
nem mondta meg az igazat.
- No most, édes leányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt.
- Meg is mondom én most, édesapám, de biz' akkor nem mondhattam volna meg, mert ha
megmondom, karóba kerül az uramnak a feje. Így tudta meg a király, hogy hová került a
kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a leányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy
örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa.
Így volt, vége volt, mese volt.