• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

A talléros kalap

Részletek

Látogatás
7155
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Gyűjtötte
Benedek Elek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Három diákról meg egy parasztemberről mondok mesét. A diákok nagy, szakállas legények voltak már mind a hárman, s egyszer, mit gondoltak, mit nem, elindultak országot-világot látni, szerencsét próbálni. Amint mennek, mendegélnek, egy faluba érnek. Szembejő velük egy parasztember. Az egyik diák nagy hetykén megszólítja: - Hány hét a világ, bácsi? - Mával is kevesebb, uram - mondotta a paraszt, s tisztességtudással megemelintette a kalapját. - Hát a jó erkölcs hol terem? - kérdi a diák. - Megterem a virág a gazban is. - No, ez ügyes felelet volt - mondja a diák -, még egyet kérdek kendtől: Mi van a paraszt kalapja alatt? Azt mondja a paraszt: - Jöjjenek be az urak a korcsmába, ott majd megmondom. A diákok összenéznek, egy rézgaras sem volt a zsebükben, de azért bementek. Hanem a paraszt előrement, s megsúgta a korcsmárosnak, hogy csak mérje a bort, ameddig öt forint árát kimér. Letelepednek az asztal mellé, a korcsmáros hordja a bort, isznak, jó kedvük kerekedik. Hanem mikor öt forint árát megittak, a korcsmáros nem hozott több bort, azt mondta: - Most már fizessenek az urak! Az ám, fizettek volna, ha lett volna miből. Kotorásztak a zsebükben, kifordították, befordították: fordíthatták, egy krajcár nem sok, annyi sem fordult ki. - Hát majd megfizet ez a kalap - mondja a paraszt. Azzal lekapja fejéről a kalapot, megrázintja, s egy fényes tallér esett ki belőle. - No, lássák az urak, ez van a paraszt kalapja alatt. Tyű, nagyot néztek a diákok, szerették volna megszerezni a kalapot! Milyen nagy urak lennének, ha övék lenne az a kalap. Csak megrázintanák, s hullana ki belőle a csengő tallér. Közrefogják a parasztot, adja el nekik a kalapot, amit kér, azt kér, a föld alól is előteremtik az árát. - Jól van - mondja a paraszt -, én már úgyis öregember vagyok, ötszáz forint elég halálom napjáig, ennyiért az uraknak adom. Elmennek a diákok a földesúrhoz, kérnek írásra ötszáz forintot, az uraság adott is, s a parasztnak lefizették az ötszáz forintot. Továbbmentek nagy örömmel a diákok, s ahogy az első faluba értek, betértek a korcsmába, rendeltek ételt-italt, ettek-ittak, vígan voltak. - Bort ide, korcsmáros, bort! Mikor aztán fizetésre került a sor, megrázintották a kalapot, s hát csakugyan kihullott belőle egy tallér. Erre még nagyobb kedvük kerekedett, s még több bort rendeltek. De mikor másodszor is megrázintották a kalapot, csak egy tallér hullott ki a kalapból, pedig ötre volt szükség. Hát most mit csináljanak? Nem tudtak fizetni, ott maradtak a korcsmárosnál, míg ledolgozzák az adósságot. Mikor aztán a korcsmárostól megszabadultak, indultak egyenest abba a faluba, ahol a parasztembertől a kalapot vették. Mennek, mendegélnek, egy nagy erdőbe érnek, s hát éppen ott dolgozott a paraszt. Ez már jó messziről meglátta a diákokat, s hirtelen, mi jutott eszébe, mi nem, egy fűrész volt nála, s azzal egy nagy tölgyfát elkezdett fűrészelni. Aztán elkezdett kiabálni: - Hamar ide, hamar, segítsenek, mert reám dől ez a fa! - s a vállát jó erősen a fának vetette, mintha csakugyan tartaná, nehogy ledőljön. Odaszaladnak a diákok, s mondja a paraszt: - No, az Isten hozta az urakat ide, mert úgy tudják meg, hogy e fa alatt kincs van. Hogy könnyebben kiáshassam, előbb le akartam fűrészelni, de mélyebben találtam befűrészelni, s ha elállok innét, reám dől a fa. Álljanak ide az urak, tartsák a fát! Majd kötelet hozok ki a faluból, felmászok a fára, a felső ágára rákötöm a kötelet, s annál fogvást nyugat felé döntöm, mert hát a kincs kelet felé van. A diákok meg sem ismerték a parasztot, mert jóformán meg sem nézték, nekidőltek a fának, a paraszt meg szaladott be a faluba kötélért. Az ám, kötélért, esze ágában sem volt, hogy kötelet hozzon. A szegény diákok vártak ebédig, vártak ozsonnáig, vártak vacsoráig, majd megszakadtak, úgy kínlódtak, nehogy a fa rájok essen. Hát nem várhattak ítélet napjáig, nagy hirtelen elugrottak a fa mellől, s ím, a fa ott állott szépen, bizony nem dőlt el. - Fiúk - mondja az egyik diák -, nekem úgy tetszik, hogy megint megcsúfoltak, mégpedig az a paraszt csúfolt meg, akitől a talléros kalapot kaptuk. Gyerünk csak be a faluba, majd így meg úgy, megemlegeti a paraszt, hogy diákokat csúfolt meg! Eközben a paraszt nem találta otthon a helyét, ide bújt, oda bújt, aztán kerestette magát a feleségével, vajon megtalálja-e. De akárhova bújt, a felesége mindenütt megtalálta. Azt mondja az asszony: - Hallja-e, ne bujkáljon kend, jobb, ha úgy tesz, mintha meghalt volna. Feküdjék le szépen, én szemfedővel beborítom, akkor aztán jöhetnek a diákok, holt emberrel semmit sem csinálhatnak. - Ez igaz, feleség - mondja a paraszt. Mindjárt el is készítik a nyújtópadot,* a paraszt ráfekszik, s a felesége sírni kezdett keservesen: - Jaj, lelkem, uram, jámbor uram, miért halál meg, miért halál meg?! Éppen abban a pillanatban jönnek a diákok, kérdik az asszonyt: - Hát kend miért sír, néne? - Jaj, hogyne sírnék, lelkem, uraim, nem látják-e, nyújtópadon fekszik az uram. Egyedül maradtam ezen a világon, szomorú özvegységben. - Egyet se sirassa kend - mondja az öregebb diák -, nagy huncut volt, az Isten nyugtassa meg! Hanem hogy, hogy nem, volt az ajtó sarkában egy pálca, s az öregebb diák nem állhatta meg, hogy azzal egy kicsit rá ne legyintsen a paraszt hasára. - Nesze, huncut, vidd el ezt útravalónak! Felugrik a paraszt, letérdel a diákok előtt, s mondja nagy hálálkodással: - Ó, hogy az Isten áldja meg kigyelmeteket, nagy jó uraim, no lám, most már csakugyan hiszem, hogy ennek a pálcának csudaereje van. Csak hallgassanak ide! Tegnap, amint a kertek alatt mentem, látom, hogy egy döglött kutya hever ottan. Egy kicsit meglegyintem a pálcámmal, s a döglött kutya abban a pillanatban felugrik, elszalad. "Hm gondoltam magamban -, talán nem is volt ez döglött kutya." Megyek az udvarba, a földesúrhoz, s hát éppen akkor döglött meg a legszebb paripája. Ezt is meglegyintem, s mit gondolnak az urak, mi történt? Felugrott a paripa, körültáncolt az udvaron, kutya baja sem volt. No, már most látom, hogy csakugyan csudaereje van a botomnak. Feleség, amennyi kincs van a háznál, mind add a diák uraknak, nekem már nem kell. Megélek én ebből az egy szál botból. Ahol valami nagy úr meghal, megyek oda, s ezzel a bottal feltámasztom, majd lesz pénzem. - Nem oda Buda! - mondották a diákok, - nem kell a pénz, visszük a botodat. Könyörgött a paraszt: - Ne vigyék el, drága jó uraim, van itt pénz elég (pedig dehogy volt), adok, amennyit elbírnak, csak a botomat hagyják meg! - Nem, nem - mondották a diákok -, kétszer megcsúfoltál, harmadszor nem csúfolsz meg, visszük a botot! El is vitték. A paraszt nagyot kacagott, mikor a diákok elmentek. Hiszen csak vigyétek! Mennek a diákok hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, s beérnek egyszer egy rengeteg nagy városba. Amint bemennek a város kapuján, éppen akkor jött kifelé egy hatlovas kocsi, utána tenger gyászoló nép. Kérdik a diákok, kit temetnek? Mondják az emberek: - A grófkisasszonyt. Ahol ül, ni, a hintóban az édesanyja meg a mátkája, egy herceg. A diákoknak sem kellett több, mentek az öreg grófnéhoz, s mondták, hogy csak nyittassa fel a koporsót, ők feltámasztják a grófkisasszonyt. Hát az öreg grófné hogyne nyittatta volna fel! Ígért a diákoknak tenger sok kincset, annyit, hogy egész életükben urak lehetnek, csak támasszák föl a leányát. Fölnyitják a koporsó födelét, az öregebb diák a bottal meglegyinti a grófkisasszony torkát, s halljatok csudát, a grófkisasszony mindjárt felült a koporsóban, mert úgy volt az, hogy a grófkisasszony torokfájásban halt meg, s az ütéstől kifakadt a kelés. Hej, Istenem, volt nagy öröm, temetés helyett egy lakodalom, megvendégelték a diákokat is, ehettek-ihattak, amennyi csak beléjük fért, s kaptak hárman három szekér aranyat. Mentek vissza a faluba, kifizették a földesúrnak az ötszáz forintot, aztán mentek a paraszthoz; annak is adtak egy zsák aranyat. Hanem több szerencsét nem próbáltak a bottal, mert mégis megtudták, hogy nincs annak csudaereje. Szépen visszamentek a kollégiumba, végigtanulták az iskolát. Így volt, vége volt, igaz volt.
Értékelés
★★★★½
4 szavazat