Egyszer volt egy szegény asszony, s annak egy kakaskája. Egyszer a kakas, amint a szemétdombon kapirgált, kikapar egy gyémántkrajcárt, fölkapja nagy örömmel, s szalad elé az udvaron, hadd adja az asszonyának. De történetesen éppen arra járt a török császár, megállította a kakast. - Állj meg, kakas, add nekem azt a gyémántkrajcárt! - Dehogy adom - mondta a kakas -, úgyis elég szegény az asszonyom, jó lesz annak. No bizony, ha nem adta, a török császár megfogta, elvette tőle a gyémántkrajcárt, hazavitte, s betette a kincseskamrájába. Pedig ott annyi volt az arany, ezüst, a gyémánt, hogy elég lett volna az egész világnak. Hej, istenem, megharagudott a kakaska, szaladott mindenütt a török császár után, török császár udvarában felszállott a kerítésre, s elkezdett kukorikolni nagy hangosan: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcáromat! A török császár elhessegette a kakast a kerítésről, de a kerítésről a kapura szállt, s onnét is azt kiabálta: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat! Mikor a kapuról elhessegették, megint a kerítésre, kerítésről kútágasra szállott, s mind csak azt kiabálta: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat! Mit volt mit tenni a török császárnak, nagy mérgesen bement a palotájának legbelső szobájába, hogy ne hallja a kakas kukurikolását. De hiába ment be, mert akkor meg a kis kakas az ablak párkányára szállott, onnét kiabálta: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat! Nem volt nyugta a török császárnak, kikiáltott nagy mérgesen a szolgálónak, hogy fogja meg a kakast, s dobja bele a kútba. Szaladt a szolgáló, megfogta a kakaskát, beledobta a kútba. De a kis kakas nem halt belé, mert csak azt mondta: - Szídd fel, begyem, a vizet, szídd fel, begyem, a vizet! - s mind egy cseppig felszívta, ami víz a kútban volt. Azzal kirepült a kútból, szállott ismét a török császár ablakába, s kukurikolt nagy begyesen: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat! - Ejnye, ilyen-olyan teremtette - káromkodott a török császár -, hát mégis él az a hitvány kakas?! Hej, szolgáló, fogd meg, s vesd az égő kemencébe! Szalad a szolgáló, megfogja a kakaskát, s bedobja az égő kemencébe. Hanem a kakaskát a tűz sem égette meg, mert amikor a kemencébe vetették, elkezdett kotyogni: - Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! S hát csakugyan kifolyt a begyéből a sok víz, s egyszeriben elaludt a tűz. Bezzeg hogy repült ismét a török császár ablakába, s kukurikolt, ahogy csak a torkán kifért: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkarjcárkámat! Hej, uramteremtőm, mérgelődött a török császár, dúlt-fúlt szörnyű nagy haragjában, kiabált, káromkodott, hogy egy ilyen hitvány kakaskát sem tudnak elpusztítani. Volt a kertjében egy nagy darázsfészek, s parancsolta a szolgálónak: - Hé, szolgáló, dobd a kakast a darázsfészekbe, hadd csípjék agyon a darazsak! Szalad a szolgáló, megfogja a kakast, viszi a kertbe, beledobja a darázsfészekbe. De a kakaskát a darazsak sem csípték agyon, mert csak szólt a begyének: - Szídd fel, begyem, a darázst! - s amennyi darázs volt, mind felszítta. Uccu, szállott egyszeriben a török császár ablakába, s kukurikolt, hogy zengett belé a palota: - Kukurikú, török császár, add vissza a gyémántkrajcárkámat! - No, megállj, kakas - mondotta a török császár -, mindjárt nem kukurikolsz te! Parancsolta a szolgálónak, hogy hozza be a kakaskát tüstént. Szalad a szolgáló, hozza a kakaskát, megfogja a török császár, s bedugja a bugyogójába. Olyan bő volt ez a bugyogó, hogy kilenc kutyakölyök jól elfért volna benne, meg sem kottyant a kakaska. - No - mondta a török császár -, itt most kukurikolhatsz. Hiszen a kakaska nem kukurikolt, csak kotyogott magában: - Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a császárt! Kiszállnak a darazsak, csípik, marják a császárt. Táncol, ordít a császár, nem tudta, mit csináljon nagy kínjában. Mit volt mit tenni, kieresztette a kakaskát, s mondta a szolgálónak: - Eredj, vidd a kincseskamrámba, hadd vegye vissza a gyémántkrajcárkáját, mert különben ő pusztít el engem. Vitték a kakast a kincseskamrába, s hát ott kádaslag állott a tenger sok ezüst, arany s gyémánt. Ott ragyogott, tündökölt a gyémántkrajcárka is. No hiszen, jó helyre kerekedett a kakaska. Mondta egyszeriben: - Szídd fel, begyem, a sok pénzt, szídd fel begyem, a sok pénzt! Felszítt egy kád ezüstöt, meg se kottyant neki; felszítt egy kád aranyat, no, most volt valami a begyében; felszítt egy kád gyémántot, no, ez éppen elég volt. Uccu, szaladt a kakaska nagy örömmel, hazáig megsem állott. Ott azt a sok pénzt az asszonyának mind kieresztette. Bezzeg azután az asszonynak jól volt dolga, sóra, fára nem volt gondja. Még ma is élne, ha meg nem halt volna.