Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, volt egy gazdag grófné, s annak egyetlen leánya. Szép volt a grófkisasszony, olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, hanem akadt is annyi kérője, hogy nem győzte a válaszadással. Különösképpen volt három testvér, grófúrfiak, azok minden istenadta nap meglátogatták a grófkisasszonyt. De ezek a grófúrfiak olyan fényes gúnyában jártak, hogy királyfiknak is beillettek volna, hanem hogy hol s merre az igazi hazájuk, azt senki lélek sem tudta, csak hírét hallották, hogy a várostól nem messze, az erdőben van egy kakassarkon forgó fehér márványpalotájok, az telides-tele van arannyal, ezüsttel, gyémánttal s mindenféle drágasággal. Dicsekedtek is sokat a gróf úrfiak, hogy mi mindenük van, s folyton kérték a grófkisasszonyt, hogy egyszer nézze meg a palotájukat, ha arrafelé lesz járása-kelése. Addig mondtak, addig beszéltek, hogy a grófkisasszonynak nagy kedve kerekedett a palota látására, s föltette magában, hogy egyszer, mikor a gróf úrfiak nem is gondolják, odamegy, hadd lássa: igaz-e, mit azok beszéltek. Egyszer aztán nem szólt sem anyjának, sem senkinek, kisétált az erdőbe, s addig járt-kelt ott, míg a palotára nem talált. Szeme-szája elállt a csudálkozástól. Mert sok szép palotát látott már, de ilyen szépet, ilyen ragyogót soha még világéletében. Gondolkozott egy kicsit, bemenjen-e, ne-e, de úgy elfogta a kíváncsiság, hogy nem tudott visszafordulni. Felindult a palotába. Tiszta fehér márványgarádicson ment föl, s amint ment, számolta a garádicsokat. Mikor a századikra lépett, hangosan is mondta: száz! Abban a pillanatban megszólal mellette egy madár, aki aranykalitkában ugrándozott. - Vigyázz magadra, te szép leány! A grófkisasszony megáll ijedten, néz a madárra, nem tudja, mire vélje a madár szavát, szinte vissza is fordul, de aközben látja, hogy odább még szebb garádicsok következnek, tiszta vörös márvány kőgarádicsok, s továbbmegy. Számolja azokat is, s mikor éppen százat számlált, mondja hangosan is: száz! Hát ott is megszólal egy madár: - Vigyázz magadra, te szép leány! A grófkisasszony úgy megijedt, hogy reszketett, mint a nyárfalevél, de éppen hogy egy arannyal, gyémánttal kirakott ajtó előtt állott, amilyent sohasem látott: nem fordult vissza, hanem benyitott az ajtón. Hej, édes Jézusom, volt, ami volt eddig, de most majd megvakult a szertelen ragyogástól. Aranyasztalok, -székek, -lócák, -almáriomok, minden színarany, gyémánttal kirakva, földig tükrök körös-körül, s ez így volt hetvenhét szobán keresztül. A hetvenhetedik szobában volt három ágy, ez a gróf úrfiaké lehetett, a falakon tenger sok puska, kard s mindenféle gyilkos szerszám. Haj, de szinte szörnyethalt ijedtében! Na, ezt ugyan senki se csudálja, mert mit látott még a hetvenhetedik szobában! Egy leányformát, mely csupa éles beretvából volt összerakva, s ez a beretvaleány egy rettentő nagy mélység fölé volt állítva. S éppen abban a pillanatban, ahogy ezt látja, szörnyű sikoltást hall a szomszéd szobából, s megismeri, hogy az egy jó leánypajtásának a sikoltása. Na, mit tegyen? Hirtelen bebújt egyik ágy alá, s úgy várta, hogy mi lesz. Hát, uramteremtőm, a gróf úrfiak bevonszolták az ő leánypajtását, lerángatták róla drága selyemruháját, ujjairól lehúzták a drága aranygyűrűket, füléből kitépték a gyémánt fülbevalókat, akkor aztán beleállították abba a beretvából rakott leányformába, s azzal a szegény leánynak vége volt. Hanem egy gyűrű valahogy a földre esett, s az ágy alá gurult, éppen az alá, ahol a grófkisasszony kuporgott. A legfiatalabb gróf mindjárt meg akarta keresni, de a másik kettő azt mondta: - Hagyjad, majd reggel előkerül, s ha nem kerül, az sem baj: van elég. Aztán lefeküdtek, elaludtak. Éjféltájban a grófkisasszony kimászott az ágy alól, s szörnyű félelmek közt visszament a hetvenhét szobán, szaladva szaladott az erdőn át, haza. Másnap a gróf úrfiak - na, mit mondok, gróf úrfiak, zsiványok voltak bizony - nagy cifrán megint beállítottak a grófkisasszonyhoz, s megint csak a palotájokra kerítették a beszéd sorát. - Ó, én már láttam álmomban - mondotta a grófkisasszony. - Elmondjam-e, hogy mit láttam? - Mondja, mondja - biztatták a zsiványok. - Hát úgy láttam álmomban, hogy a palotának száz fehér márványkő garádicsa van... igaz-e? - Száz, száz! - Azon a száz garádicson felmentem, s ott láttam egy szépen szóló aranytollú madarat, aranykalitkában. Van-e olyan madár? - Van bizony! - Onnét továbbmentem, s éppen száz vörös márványkő garádicsot számláltam. Ott is volt egy szépen szóló aranytollú madár, aranykalitkában. Igaz-e? - Igaz, igaz! - Akkor beléptem egy arannyal, gyémánttal kirakott aranyajtón, s végigmentem rengeteg sok szobán, s mindenikben színarany asztal, szék, lóca, almáriom. Igaz-e? - Igaz, igaz! - Éppen hetvenhét szobát számoltam meg. A hetvenhetedikben volt három ágy. Igaz-e? - Igaz, igaz - mondották a zsiványok, de akkor már égett a föld a talpuk alatt, mert sejtették, hogy a grófkisasszony valósággal járt ott, s nem álmában. - Volt abban a szobában egy beretvából összerakott leány is. Igaz-e? De már erre nem volt szava a zsiványoknak, megijedtek szörnyen. - Abba a beretva leányformába beledobtak magok egy leányt, az én pajtásomat. Igaz-e? Itt a gyűrűje is, ni! Na, mikor ezt mondta a grófkisasszony, a zsiványok eszök nélkül szaladtak ki a palotából. De szaladhattak, mert az ajtókat elállották a katonák, a zsiványokat megfogták, s a király még aznap kimondotta rájuk a halálos ítéletet. A tenger kincset, mi a palotában volt, mind a szegényeknek adatta a király. Jó király volt, az Isten nyugtassa meg!