Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy molnár, s annak egy fia, Molnár Ferkó volt a neve. Ez a Molnár Ferkó egyszer a pajtásaival kiment a tenger partjára, mert éppen arrafelé volt a malmuk, elkezdtek dobálódzni a tengerbe. Amint először beledobnak a tengerbe, nagy buggyot vet a víz, s kiugrik belőle egy macska. Molnár Ferkónak erősen megtetszett a macska, kérte a pajtásait, hogy adják neki. Azt mondották a gyerekek: - Dehogy adjuk, nem adjuk bizony, drága tengeri macska ez. Volt Ferkónak két pénze, s azt mondta: - Gyerekek, nektek adom ezt a két pénzt, csak adjátok ide ezt a macskát. Hát jól van, a gyerekek oda is adták a macskát két pénzért, Molnár Ferkó pedig hazaszaladt nagy örömmel, örültek a szülei is, mikor a macskát meglátták, s dicsérték Ferkót, hogy macskát vett, mert úgyis sok volt az egér a háznál, majd az elpusztítja. Másnap megint kimentek a gyermekek a tenger partjára, követ dobálnak a tengerbe, a tenger buggyot vet, s kiugrik belőle egy szép kutyácska. Ez is megtetszik Ferkónak, s kéri a gyermekeket, hogy adják neki. - Ó, a kutya drágább, mint a macska - mondták a gyermekek -, fizess négy pénzt, s akkor neked adjuk. Éppen négy pénze volt Ferkónak, azt is a kutyáért adta, azután szaladott haza nagy örömmel. De bezzeg örültek a szülei, azoknak is tetszett a kutyácska, s mondták: - No, Ferkó, ez igencsak jó vásár volt, legalább lesz, aki őrizze a házunkat. Harmadszor is kimennek a gyermekek a tenger partjára, kővel dobálnak a tengerbe, s egyszerre csak nagy buggyot vet a tenger, s kiugrik belőle... ugyan bizony mit gondoltok, mi? egy szép kicsi kígyó. Megtetszett ez is Ferkónak erősen, kérte a gyermekeket, hogy adják neki. - Hej - mondták a gyerekek -, drágább ez a macskánál is meg a kutyánál is, van-e hat pénzed, akkor néked adjuk. Volt Ferkónak hat pénze, mindjárt lefizette, s szaladott haza a kígyócskával. De bezzeg ennek nem örültek a szülei, szidták Ferkót, mint a bokrot: hol volt az esze, mikor ezért pénzt adott, nem csinál ez hasznot, csak kárt. Úgy megszidták szegény Ferkót, s úgy elkeserítették, hogy kebelébe dugta a kicsi kígyót, s elment világgá. Megy, mendegél Molnár Ferkó hetedhét ország ellen, s egyszer elér a király városába. Amint éppen a király palotája előtt menne el, az ablakban könyökölt a királykisasszony, megtetszett neki az ügyes legényke, s szólott az apjának: - Édesapám, ahol megy az úton egy ügyes legényecske, jó volna, ha felfogadná valami szolgálatba. Mindjárt fölhívatják Ferkót, megy a király elé, s kérdi a király: - No, fiam, beállanál-e hozzám szolgálatba? - Be én, felséges királyom, hogyne állanék. - Hát jól van, fiam, megteszlek kertészinasnak. - Nem értek én ahhoz, felséges királyom. - Nem baj, fiam, ha nem értesz, majd megtanulod. - De felséges királyom - mondja Ferkó -, van nekem egy kicsi kígyócskám is, hát azzal mi lesz? - Nem baj, fiam, csináltatunk neki egy hatakós hordót, azt megtöltetjük tejjel, beletesszük a kígyócskádat, majd megél az ottan. Hát jól van, Ferkó beáll a szolgálatba, ugyancsak jól viseli magát, megszerette a király is erősen, ott volt a kicsi kígyócska is a hatakós hordóban. De uramteremtőm, egyszerre csak úgy elkezdett nőni a kígyó, hogy már nem fért el a hordóban. Látja ezt Ferkó, fölmegy a királyhoz, s jelenti: - Felséges királyom, a kígyó kinőtt a hatakós hordóból. - Kinőtt-e, fiam? No, nem baj, csináltatunk neki tizenkét akósat. Csináltattak a kígyónak tizenkét akós hordót, azt is teletöltötték tejjel, s beletették a kígyót. Eltelik egy hét, eltelik kettő, hát a kígyó kinő a tizenkét akós hordóból is. Éppen fel akar menni Ferkó a királyhoz, hogy más hordót csináltasson, de a kígyó megszólítja: - Édes gazdám, ne csináltass nekem más hordót, csak menj a királyhoz, s mondjad neki, köszönöd a szívességét, de többet nem maradsz itt, menjünk tovább egy házzal. Fölmegy Ferkó a királyhoz, s mondja: - Felséges királyom, köszönöm a szívességét, de én továbbmegyek, eleget voltam már egy helyben. Hiába marasztotta a király, nem maradott Ferkó. Hát jól van, a király kifizette a bérét, s Ferkó továbbment a kígyóval. Mikor kimentek a városból, azt mondja neki a kígyó: - Édes gazdám, eddig te kínlódtál velem, most én kínlódok veled, ülj fel a hátamra, s egyéb gondod ne legyen. Felül Ferkó a kígyó hátára, az pedig nekiiramodik, s mint a villám, olyan sebesen csúszott keresztül erdőkön-mezőkön, azután egy nagy tengeren, tengeren túl bevitte egy kis erdőbe. Ottan azt mondta Ferkónak: - Most szállj le rólam, édes gazdám, ahol van egy odvas fa, ebbe állj bele. Nesze, adok néked egy sípot, ezt fuvintsd meg, s mindjárt itt lesz a tizenkét fejű sárkány, az én édesanyám. Ha majd kérdi az édesanyám, hogy mit kívánsz tőle, nézd meg jól, az ujján van egy aranygyűrű, egyebet ne kérj tőle. Belefújt Ferkó a sípba, s hát abban a pillanatban elkezdett zúgni-búgni az erdő, s leszáll a földre a tizenkét fejű sárkány. Ott mindjárt meglátja a fiát, s rákiált nagy mérgesen: - Hol voltál, ebadta kölyke?! Mondta a kígyó: - Édesanyám, ne haragudjon, de az udvarunkon felkapott egy sas, s repült velem erdőkön- mezőkön át, s azután beleejtett a tengerbe, onnét vett ki egy fiú. - Hol van az a fiú? Álljon elém! Kibúvik a fa odvából Molnár Ferkó, s mondja: - Itt vagyok, tizenkét fejű sárkány. De bezzeg most nem haragudott a sárkány, mondta szép csöndes szóval: - No, te fiú, megmentetted a fiam életét, mit kívánsz tőlem? - Nem kívánok én semmi egyebet - mondta Ferkó -, csak az ujjáról azt az aranygyűrűt. - Kívánj akármit - mondotta a sárkány -, csak ezt a gyűrűt ne, adok neked aranyat-ezüstöt, amennyit elbírsz, még annál is többet. - Nem, nem - mondotta Ferkó -, azt a gyűrűt add nekem, inkább semmit se adj. - Hát jól van, nesze, neked adom a fiamért. Azt mondta akkor a kígyó: - No, édes gazdám, mi most egymástól elválunk, Isten vezéreljen a te utadon. Ha ezt a gyűrűt háromszor megforgatod az ujjadon, három óriás ugrik elő, s azok, amit parancsolsz, mindent megtesznek. Azzal a kígyó is, a sárkány is elbúcsúzott Ferkótól, mentek azok hazafelé, Ferkó is indult hazafelé. Amint megy hazafelé, eszébe jut, hogy megpróbálja, vajon igazat mondott- e neki a kígyó. Háromszor megfordítja a gyűrűt az ujján, s hát abban a pillanatban elé ugrik három óriás, s kérdi tőle: - Mit parancsolsz, felséges királyom? Ferkónak a szeme-szája elállott a nagy csudálkozástól, s azt mondta nagy rökönyödve: - Nem parancsolok én semmit, csak menjetek, amerre tetszik. Azzal az óriások elmentek, ő is ment tovább a maga útján, de megint meggondolta a dolgot, ő bizony mégis parancsol valamit az óriásoknak, ha csakugyan az ő szolgái. Fordít hármat a gyűrűn, s ím, csakugyan ott termettek az óriások, s kérdezték másodszor is: - Mit parancsolsz, felséges királyom? - Azt parancsolom - mondotta Ferkó -, hogy az apám háza helyére építsetek egy olyan gyémántpalotát, hogy különb legyen a királyénál is. A három óriás közül kettő mindjárt előrement, a harmadik pedig fölvette Ferkót az ölébe, s úgy cammogott a másik kettő után s mire a faluba értek, már ott ragyogott, ott tündökölt a gyémántpalota. Bemegy Ferkó a palotába, köszönti az öregeket. - Adjon isten jó napot, édes szüleim! - Adj isten, édes fiam, hát te hol s merre jártál? - Jártam, ahol jártam, elég az, hogy gyémántpalotát szolgáltam, mert úgy tudják meg kigyelmetek, hogy ezt a palotát az én szavamra építették. No, jól van, hitték is, nem is az öregek a Ferkó beszédjét, elég az, hogy azt mondja egyszer Ferkó az apjának: - Édesapám, menjen el a királyhoz, s mondja meg, hogy adja nekem a leányát, mert most én is éppen olyan király vagyok, mint őkegyelme. Eleget mondja a szegény ember, hogy így meg úgy, ne tréfáljon, mert a király karóba húzatja a fejét, de Ferkó csak biztatta: - Menjen, apámuram, ne féljen semmit, amíg engem lát, azután pedig úgy se. Hát jól van, elmegy a szegény ember, fölkerül a király színe elé, s elmondja, hogy mit üzen a fia. Nagyot kacag a király, akkorát, hogy megcsendült belé az egész palota. Azt mondta a szegény embernek: - Hát jó, te szegény ember, én a fiadnak adom a leányomat, ha két próbát kiáll. De ha ki nem állja, karóba kerül a feje. - Mi legyen a próba, felséges királyom? - kérdezte a szegény ember. - Az lesz az első próba - mondja a király -, hogy az ő palotájától az én palotámig holnap reggelre tizenkét regiment katona álljon glédába, s mind a tizenkét regimentben szóljon a muzsika, de úgy, hogy még a föld is sírjon belé. Hazamegy nagy búval-bánattal a szegény ember, s mondja a fiának, hogy mit akar a király. - Egyet se búsuljon, apámuram - mondotta Ferkó -, kisebb búja is nagyobb legyen annál. Ahogy beesteledett, kimegy az udvarra, háromszor az ujján megcsavarintja a gyűrűt, jönnek az óriások, s kérdik: - Mit parancsolsz, felséges királyom? - Én azt parancsolom, hogy holnap reggelre a palotámtól a király palotájáig tizenkét regiment katonát állítsatok glédába, s mind a tizenkettőben szóljon a muzsika, de úgy, hogy még a föld is sírjon belé. - Jól van, felséges királyom, csak feküdjék le s aludjék. Lefekszik Ferkó, elalszik, s hát uramteremtőm, már pitymallatkor felébredett, mert zúgott-zengett a helység a katonamuzsikától. De bezzeg felébredett a király is a nagy muzsikaszóra, kinézett az ablakon, a szeme is káprázott a szertelen nagy fényességtől, ragyogástól. Aranyos, gyémántos csákója volt minden katonának. Mondja Ferkó az apjának: - No, édesapám, most menjen a királyhoz, hadd tudjam, mit akar még, mert sokáig nem akarok legény sorban maradni. Fölmegy a szegény ember a királyhoz, szerencsés jó reggelt kíván, s kérdi: - Meg van-e elégedve, felséged az első próbával? - Meg vagyok, szegény ember, s ha a másik próbát is kiállja, még a holnapi áldott szent napon fiadnak adom a leányomat. - Mi légyen az a második próba, felséges királyom? Mondja a király: - Nézz ki az ablakon, te szegény ember, látod-e azt a rengeteg nagy puszta hegyet? Csupa szikla, fű-fa nincsen rajta. Holnap reggelre szőlőhegy legyen ez, s annak a szőlőnek a termésiből még holnap reggel bort akarok inni. De vagy búsult, vagy nem a szegény ember azelőtt, búsult most szörnyen. Lekonyult a feje, mintha az orra vére folyt volna, s mondta nagy búsan a fiának, hogy mit üzen a király. - Jól van, édesapám, kigyelmed csak egyék-igyék, egyéb gondja ne legyen, majd lesz, ahogy lesz. S ahogy besetétedett, megfordította háromszor a gyűrűt, jöttek az óriások, várták a parancsolatját. Hej, uramteremtőm, mi volt akkor éjjel! A három óriás felkapálta a sziklahegyet, szőlővel teliültette, reggelre már volt bor is, de annyi, hogy a hordók nem fértek a pincébe. S még a nap fel sem sütött az égre, ment a szegény ember a királyhoz, vitt neki két pint bort. - Igyék, felséges királyom, ilyen bort még nem ivott világon való életében. - No, te szegény ember, ez igazán jó bor -, mondotta a király. Eredj, küldd el a fiadat, én is szólok a leányomnak, megtartjuk a lakodalmat. No, jött is Molnár Ferkó mindjárt, aranyos gúnyában, hatlovas hintón. Bezzeg hogy megtetszett a királykisasszonynak, igaz, királyfiban sem látott ilyen szép legényt. Ott helyben összeeskették, akkor aztán megszólalt a tizenkét regement bandája, s szólott a muzsika, hogy zengett belé a helység. Hét nap s hét éjjel folyton fújták, aztán abbahagyták. Én is ott voltam, egyet jót táncoltam. Ettem is volna, de enni nem kaptam, ittam is volna, de inni sem kaptam. Egyet gondoltam, s azzal hazaszaladtam. Így volt, vége volt, mese volt.