Mezőszárnyasi
Részletek
Könyv címe
Magyar mese- és mondavilág 2. kötet
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, akinek az
országában sem nap, sem hold nem volt, de még csillag sem. Ennek a királynak három lánya
volt, fia egy sem, s azt a három leányát is elrabolták a sárkányok. Kihirdettette az egész
országban, hogy aki visszahozza a napot, a holdat, a csillagokat s a három leányát, annak adja
három leánya közül azt, amelyik jobban tetszik, s holta után egész királyságát.
Hallja ezt egy szegény özvegyasszony, elmegy a királyhoz, s mondja:
- Felséges királyom, van nekem három nagy legényfiam, adjon ezeknek lovat, kardot s pénzt,
majd visszakerítenek ezek mindent.
- Jól van, szegény asszony - mondja a király -, küldd hozzám a fiaidat. A szegény asszony el
is küldi a fiait, de a legkisebb legénynek, mikor a királyhoz indult, megsuttintotta a nénje, aki
boszorkány volt, nehogy az aranyszőrű paripák közül válasszon, hanem van a király
udvarában a szemétdombon egy bolyhos sánta csikó, azon próbáljon szerencsét. Elmennek a
legények a királyhoz, ád az nekik mindjárt pénzt elegendőt, kardot, puskát. Kimennek az
istállóba, s ott a két idősebb legény kiválasztja a két legszebb aranyszőrű paripát, de a
legkisebb legény nem választott ezek közül, azt mondta, jó lesz neki az a bolyhos csikó is.
De, hogy szavamat össze ne keverjem, még kardot sem olyant választott, mint a bátyjai,
hanem olyan gyönge, hajlós kardot, mert azt mondta a nénje, hogy ez ám az igazi kard, még a
követ is kettévágja, s nem esik csorbája. Hát, jól van, a két idősebb legény előrevágtat az
aranyszőrű paripákon, a legkisebb legény pedig nagy kínnal-bajjal kivezeti a városból a
bolyhos csikót. Ott aztán megrázkódik a csikó, ragyogó szép aranyszőrű paripa lesz belőle, s
mondja a legénynek:
- Ülj fel a hátamra, édes gazdám! Hogy menjek? Úgy-e, mint a madár? Úgy-e, mint a
villámlás? Úgy, mint a gondolat? Mert úgy tudd meg, hogy most egyenesen az ég kovácsához
viszlek.
- Nem bánom én, édes lovam, akárhogy vigy, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.
Hej, nekirugaszkodik a csikó, fel a levegőégbe, s mire a legény a szemét behunyta, hogy le ne
szédüljön, már fenn is volt az ég kovácsánál. Köszön a legény illendőképpen, a kovács
fogadja:
- Hát te mi jóban jársz itt, fiam? Mondja a legény:
- Azért jöttem, hogy tüzesítsen meg kigyelmed egy százmázsás golyóbist, s csak hagyja a
tűzben, amíg visszajövök érte.
- Jól van, fiam, de hát hogy hínak téged? Mondja a legény:
- Kereszteljen meg kigyelmed engem, az lesz a nevem, aminek keresztel.
- Hát jól van, legyen a te neved Mezőszárnyasi. Azzal a legény elbúcsúzik a kovácstól,
felpattan a csikajára, levágtat az égből, s éppen az ólomhídnál szállott le a földre. Hát ott
vannak a bátyjai is, szemük-szájuk elállott ezeknek a csodálkozástól, amikor meglátták, hogy
az öccsük is aranyszőrű csikón jár. Ott az ólomhíd mellett volt a selyemrét. A lovakat
kieresztették, hadd legeljenek. Ők maguk leheveredtek s megegyeztek, hogy ma éjjel, a
legidősebb legény álljon istrázsát, nehogy valaki megcsúfolja őket. De bizony a legidősebb
legénynek hamar lekoppant a szeme, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ott hagyta a
bátyjait, elment az ólomhíd alá, s a kardja hegyét a hídon egy kicsit kidugta. Hát jön a hétfejű
sárkány a lován nagy dobrokolással, s a ló megbotlik a kard hegyében.
- Nye, te, nye - rikkantott a hétfejű sárkány -, hogy a farkasok egyenek meg! Már te is félsz
Mezőszárnyasitól, attól a híres vitéztől?! Kiszól a híd alól Mezőszárnyasi:
- Hát mért nem hagysz aludni, én nem bántottalak téged! Visszafelel a hétfejű sárkány:
- Gyere csak ki a híd alól, küzdjünk meg! Kiugrik a híd alól Mezőszárnyasi, kezébe veszi a
kardját, s egy csapásra levágja a hétfejű sárkánynak hat fejét. Éppen abban a szempillantásban
repült el a fejük felett két holló. Felkiált a sárkány:
- Eresszetek rám egy csepp vizet, aztán két dögöt adok nektek! Mondja Mezőszárnyasi:
- Reám eresszétek a vizet, mert én hét dögöt adok nektek! Gondolták a hollók, jobb hét dög,
mint kettő, s Mezőszárnyasira eresztették a vizet. Attól mindjárt nekielevenedett, s levágta a
sárkánynak a hetedik fejét is. Azzal szépen, mintha semmi sem történt volna, visszament a
bátyjaihoz, lefeküdt, s aludott reggelig. Másnap estére a rézhídhoz értek. Errefelé lakott a
tizenkét fejű sárkány, pulykalábon forgó rézpalotában. Most a második fiú volt a soros, annak
kellett volna istrázsálni. De ez is elaludott, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ment a rézhíd
alá, kidugta a kardja hegyét a hídon. Hát jő a tizenkét fejű sárkány, s annak is a lova
megbotlik a kardnak a hegyében.
- Nye, te, nye - rikkantott a tizenkét fejű sárkány -, hát te is megijedsz Mezőszárnyasitól, attól
a híres vitéztől?! Aztán lekiáltott a híd alá:
- Gyere ki, Mezőszárnyasi, hadd lám, mit tudsz?! No hiszen, megmutatta ennek is
Mezőszárnyasi, hogy mit tud. Tizenegy fejét vágta le egy csapásra. Akkor repült el fejük felett
hét holló. Felszólott a sárkány:
- Hé, adjatok egy csepp vizet, s két dögöt adok! Amellett a rézerdőmben szabadon lakhattok,
költhettek. Felszólt Mezőszárnyasi:
- Nekem adjátok a vizet, mert én tizenkét dögöt adok, s lakhattok, költhettek a rézerdőben
ezután is. A hollók Mezőszárnyasira cseppentettek vizet. Attól egyszeriben nekielevenedett, s
levágta a sárkánynak a tizenkettedik fejét is. Harmadnap este az aranyhíd mellett háltak a
legények. Az aranyhídon a huszonnégy fejű sárkányt ölte meg Mezőszárnyasi azon módúlag,
mint a másik kettőt. Mondja Mezőszárnyasi a bátyjainak:
- No, most menjünk, nézzük meg a sárkányok várát. Van ide nem messze három vár. Első a
hétfejű, a második a tizenkét fejű, a harmadik a huszonnégy fejű sárkányé.
Azt felelik az idősebb legények:
- De bizony nem megyünk mi, mert megölnek azok minket.
- Hiszen van kardotok - mondja Mezőszárnyasi -, ne féljetek. De így, de úgy, ők nem mennek.
- No, ne féljetek - mondja Mezőszárnyasi -, megöltem én mind a hármat. Menjünk el, s
nézzük meg, mi van a várukban. Elmennek előbb a hétfejű sárkány várához. Hát az úgy forog
egy kacsalábon, mint a forgószél. Kiált Mezőszárnyasi:
- Forgó vár, állj meg!
- Nem az uram parancsolja! - felelt vissza a vár.
- De bizony az urad parancsolja, állj meg! Ebben a pillanatban megáll a forgó vár, bemennek
a legények, s hát ott ül az ablakban egy gyönyörű szép leány, az ő királyuknak a legidősebb
lánya, s ím - halljatok csudát! - abban a pillanatban egy kicsit felsütött a nap az öreg király
országában. Hej, megörül a királykisasszony, mikor hallja, hogy kik s mik ők, hogy utána
jöttek. Hogy a hétfejű sárkányt megölték. Ne féljen semmit, csak maradjon itt egy keveset,
míg a másik két királykisasszonyt elhozzák. Elmennek a legények a tizenkét fejű sárkány
várába. Ott megtalálják a középső királykisasszonyt. Onnét mennek a huszonnégy fejű
sárkány várába, ott megtalálják a kicsi királykisasszonyt. De volt szép a másik kettő vagy
nem, ez olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Meg sem állottak, vitték a
kicsi királykisasszonyt, azután a középsőt, középső után a legnagyobbat, s mikor elindultak,
akkor a sötét ország nem volt sötét többet. Feljött a nap szép ragyogva. Feljött este a hold is, s
felragyogtak a csillagok is. No de volt a sárkányoknak egy vén boszorkány nénjük, akinek
akkora szája volt, mint egy ötvenvedres kád. Volt ennek két leánya, s amint észrevette, hogy
viszik a királykisasszonyokat, mondta a legidősebbnek, kerüljön a legények elébe, változzék
körtefává, legyen rajta piros körte annyi, hogy csak úgy húzza az ágait. Majd meglátják a
legények, s esznek belőle bizonyosan, de meg is halnak tőle. Úgy tesz a leány, amint az anyja
parancsolja, s hát amint mennek a legények, egy szép körtefát látnak az út mellett, földig
húzták az ágait a szép piros körték. Szomjas volt a két idősebb legény erősen. Mennek a
fához, hogy körtét szakasszanak róla, de Mezőszárnyasi elejükbe állott, s nem engedte.
Kirántotta a kardját, beledöfte a körtefába, s halljatok csudát! piros vér csorgott ki a fából.
Keserves jajgatás szakadt ki a tövéből: szörnyet halt a boszorkány leánya.
Jól tudta ezt a vén boszorkány, mintha előre tudta volna, s küldte a második leányát, kerüljön
a legények elé, változzék forrássá, majd isznak belőle a legények. De bizony nem ittak, pedig
majd elepedtek a szomjúságtól. Tudta jól Mezőszárnyasi, hogy miféle forrás az. Beledöfte a
kardját, s vér buggyant ki a forrás fenekéből, s hallották, hogy valaki keservesen jajgat.
Szörnyet halt a boszorkánynak a második leánya is. No, akkor jött az öreg boszorkány maga.
Kitátotta rettentő nagy száját, s olyan nagy hideget eresztett rájuk, hogy majd megfagytak.
Egyet gondolt Mezőszárnyasi, leteszi a kicsi királykisasszonyt a nyeregből, fölszáll az égbe a
kovácshoz, s mondja:
- No, bátyámuram, látja-e a földön azt a rettentő nagy szájat?
- Látom, fiam, látom.
- No, ha látja, dobja belé azt a százmázsás golyóbist. Fölkapja a kovács a tüzes golyóbist,
megcélozza a vén boszorkány száját, beledobja egyenesen. Elégett a boszorkány, s lett
melegség mindjárt. Azzal a legények útnak eredtek, s szép csendesen hazamentek a király
udvarába. Ott sétált a király föl s alá a palota tornácában, gyönyörködött a nap ragyogásában.
De még csak akkor örült igazán a szíve, amikor hozták a legények a három királykisasszonyt.
Mindjárt hívattak három papot. Összeadták a három királykisasszonyt a három szegény
legénnyel. Hanem az országot s egész királyságát Mezőszárnyasinak adta a király.
Így volt, vége volt, mese volt.