• Népmesék

    Népmesék

    Válogatások a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekből, melyeket olyan ismert gyűjtők állítottak össze, mint Benedek Elek, Illyés Gyula, Arany László vagy a Grimm fivérek. Read More
  • 1

Pistuka meg Kató

Részletek

Látogatás
7269
Értékelés
Star10Star10Star10Star10Star10
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ki dőlt kemencének bedőlt oldala mellett, hoI a verebek térden imádkoztak, s a bolhának fontját petákon vágták, nagy messze, Szentegyházasfaluban volt egy Pistuka nevezetű kevély legény és egy Kató nevezetű kevély leány. Pistuka gondolta: „Az Isten is nekem teremtette ezt a Katót, elválasztom magamnak szeretőül." Elment Katóékhoz, hogy kérje el az apjától és az anyjától a táncba. Azt mondja Pistuka: - Annók né, Estók bá, eresszék el kientek a leányukat a mi lőtyönfüttyünkbe. Azt feleli Annók né: - Hogyne eresztenők el, édes Pistukám, mit meg nem cselekednénk mi éretted! Eleresztik a leányukat a lőtyönfüttyönbe, s azt kiáltja Annók né utánuk: - Leány, hó! Ügyelj a becsületedre, ne hozz szégyent a mi házunkra! Elmentek a táncba, s Pistuka mind csak Katót táncoltatta, ketten szerel­ meskedtek. Mikor vége lett a táncnak, hazakísérte a leányt, s számba adta Annók nénak és Estók bának azzal a kijelentéssel: - Holnap eljövök kiendtekhez, kikérem a leányukat, s elveszem feleségül. Elment oda más este Pistuka kérőbe, hát a házban nincs senki, csak a tűz lobog amúgy istenigazában, mintha valami nagy dolog történnék ma Estók bánál. Volt őkemiknek egy Csendes nevű tehenük, Kató fejte mindig. Elment hátra, hogy fejje meg, s amíg fejte, elporcintotta magát. A Csendes erre visszanézett, s Kató azt gondolta: a Csendes tehén meghallotta, hogy ő elporcintotta magát, s azért nézett vissza. Elkezdett sírni, hogy elárulja a Csendes, s nem viszik férjhez. Az anyja nem várhatta Katót, hogy a tejet bévigye, elment hátra, hogy nézze meg, mit csinál. Hát sír a leánya keservesen. Kérdi: - Mi lelt, leányom? Elpanaszolta Kató az anyjának, hogy járt: elporcintotta magát, s a Csendes meghallotta. Az apja sem győzte eleget várni, ő is elment hátra a pajtába, s kérdezte: - Hát mi lelt titeket? - Elég lelt - mondták. Elpanaszolták, hogy jártak, s erre az apjuk is elkezdett sírni. Mind a hárman ríttak keservesen. Nem állhatta ezt Pistuka, hogy már ott van ő a két kérővel s sehol senki a házban, elment hátra ő is. - Mit sírtok, három dille, mikor én leánykérőbe jöttem hozzátok? kérdezte. Elpanaszolják, mi történt, s Annók né azt mondja: - Csak te meg ne haragudjál, Pistukám, majd odaadom én a leányomat, ha elveszed. Addig s addig, hogy mégis megjöttek magukban, s vége lett a sírásrívásnak. Akkor azt mondta Pistuka: - Kiendtek hárman vannak, s mind a hárman bolondok. El nem veszem kiendtek leányát, amíg olyan három bolondra nem akadok, mint kiendtek. Én most elmegyek messze földre, s ha találok még három másik bolondot, akkor elveszem a leányukat. Úgy is történt, odahaza hagyta az öregeket és a leányt. Elment hetedhét ország ellen, hadd lássa, tudja meg, hogy van-e még több bolond széles e világon, vagy csak az ő Katója meg az anyja és az apja. Ament megyen Konstantinápolyon keresztül, hát látja, hogy egy ember, aki új házat épített, de ajtó, ablak nélkül, kiállott egy zsákkal a napsütés irányába, s tartja a zsákot szájával szemben a napnak, aztán gyorsan összeszorítja a zsák száját, azt gondolva, hogy világossággal tele van. De a világosságos emmiletteképpen be nem tudta vinni a házba, pedig három esztendeje mind hordta. Pistuka ezt nem nézhette tovább, s kérdé: - Hát kend mit csinál, bátyámuram? - Hordom a világosságot a házba - felelte az ember. - Mit ad kend, ha meghozom a házába a világosságot? - Mit adhatnék egyebet, mint háromszáz forintot, az is az építésből maradt meg. - Hát van-e kendnek fejszéje, fűrésze meg fúrója? - Van minden. - Adja kend ide, hozzam meg a világosságot. Elkapta Pistuka a fejszét, fúrót meg a fűrészt, megnézte, hol lehetne jó ablakhelyet vágni. Megvágta az ablakot, bebújt azon, megvágta a másik ablakhelyet, aztán az ajtóhelyet is. Ezzel meg is adta a háznak a világosságot, még a nap is besütött az ajtón, ablakon. Örült a házigazda, hogy még a nap is besüt, nemcsak világosság van. Megadta Pistukának a háromszáz pengő forintot. Megköszönte Pistuka a pénzt, elbúcsúzott, s gondolá magában: már egy bolondra akadtam, most még addig megyek. még két másikat találok. Megindult, s elért Párizs városába. Hát az egész város fekete gyásszal van béhúzva. Bémegyen a kocsmába, igyék egy porció páIinkát, s kérdi a kocsmárosnétól: - Mi újság van a városban? - Jaj, fiam, van itt újság: három asszony nyomorék lett, nem tudnak dolgozni, azért van a nagy gyász. A három nyomorék asszony kifeküdt a piacra, tették magukat, hogy a dologra tehetetlenek, s a város népe megsajnálta őket, kalibát épített fejük fölé, hogy az eső ne verje meg. Odahordottak nekik enni, inni sorra, s mindenki abban járt, minél jobb ételt vigyen. A sok ételtől-italtól annyira elhíztak, hogy alig tudtak már mozogni. Amint ott feküdtek, a lábukat úgy összekalácsolták, hogy senki se tudta elválasztani, melyik láb melyiké. Történetesen azon a helyen járt Pistuka, nézte, nézte azt a három aszszonyt, s gondolta magában: „Amint látom, nem is két, hanem három bolondra találtam most." A körülálló uraktól kérdezte: - Uraim, mi baja van ennek a három asszonynak? - Nem látja-e, olyan baj van, amin mi nem tudunk segíteni. - Mit fizetnek nekem, ha én segítek a bajon? Ígérének hatszáz pengő forintot, de ő avval nem elégedett meg, kére kilencszázat s egy jó mogyorófapálcát. Megadták neki. A mogyorópálcával kezdi supákolni az egyik asszonyt. Az ugyancsak nézett széjjel, de Pistuka csak ütötte. Erre felugrik az asszony, kivonja a lábát a többi közül, s megfutamodik. Pistuka mondá: - Nézzék meg, uraim, milyen jó lába van az asszonynak, hogy tud ám szaladni! No, egy elfutott. Szabni kezdte a másikat, s az is elszaladt. Kapa a harmadikat, arra is jókat szabott, s az is felugrott, elszaladt. Ejszem, még ma is futnak mind a hárman, ha meg nem haltak. Örültek az urak és a városiak, hogy megszabadultak a három asszony- tól kilencszáz pengő forintért. Mert ha ez az idegen nem érkezik meg, még most is az átok a városon feküdne. Pistuka most gondolá magában: „Nemcsak az én három bolondom van a világon, vannak még másutt is, s nemcsak hármat, hanem négyet találtam." Visszatért hát honjába a kilencszáz pengő forinttal. Bement Annók néhoz, köszönt, és kérdezte: -Hát Estók bá, annók ne, hogy vannak? Hát te, Kató szívem, hogy vagy? Most már látom, nem vagy bolond, megjött az eszed, mert nem sírsz. Láttam bolondokat, különbeket, mint ti vagytok. Nohát mondja Pistuka -, hagyjuk el immár a sok bolondságot, forduljunk már Katónak a lakodalmához. Odaígérék neki Katót, oda is adták, meglett a nagy vendégség, s melléje a nagy szegénység. No már most ketten ők egy pár: Pistuka meg Kató. Telt-múlt az idő, éltek, éldegéltek boldogan. Egyszer Pistuka felkészült két ökrös szekérrel az erdőbe. A tarisznyába szalonnát, kenyeret tett, hogy meg ne ehüljön. Mikor elindult hazulról, kérdé a felesége? - Mit főzzek én neked? - Amit te akarsz főzni, nem bánom, ha lencsét főzöl is. Odatett Kató egy szem lencsét kétkupás fazékban, s főtt a lencse, jobban nem is főhetett volna. Kerekedik az idő, hazajön Pistuka az erdőről. - Mit főztél hát, édes feleségem? - kérdé. - Mit főztem volna neked egyebet, mint egy szem lencsét - mondá Kató. De abban az ételben semmi se vala, se só, se rántás, csak tiszta vízben főtt meg az a szem lencse. - Add hát elé, mert ugyan megehültem, olyan éhes vagyok, mint a farkas. Elévett egy nagy tálat Kató, kitöltötte az ételt. Az egy szem lencse előre kifutott, de még az sem volt jól megfőve. Kóstolja Pistuka, s kérdé: - Milyen étel ez, feleség? Sohasem ettem ilyent világi életemben. - Hát mit csinálja, ha nem tudom, hogy neked, hogy kell főzni`? - Tanuld meg a többi asszonytól. Így Pistuka nem evék az ételből, mert tiszta meleg víz volt, s egy szem lencse benne. Megint kenyeret meg szalonnát evett. Eljött a másik nap, Pistuka megint készült az erdőbe. - Mit főzzek édes férjem? - Mit kérdezed tőlem annyit, nem bánom, ha káposztát rántasz is. Pistuka elment az erdőbe, Kató otthon maradt, s nagy okosan rántja a káposztát. Volt neki egy kert káposztája, megolvasta, hány fő káposzta van a kertben. Fogott egy oldal szalonnát, elvágta annyi felé, ahány fő káposzta volt a kertben, s mindenik fő káposzta tetejére tett egy darabka szalonnát, hogy az ott rántódjék meg. Volt egy kiskutyájuk meg egy kisti­nójuk. A kutya nekiugrott a szalonnának, s mind elkapdosta a káposzták tetejéről. Meglátja Kató, mit csinál a kutya, megharagudott erősen reá. Kergette a kutyát, de a nagy gazdasszonyságban erősen megfáradt. Lement a pincébe, igyék egy pohár bort. A kiskutya is megfáradott a sok evésbe, leheveredett a pince elejébe. Meglátta Kató, utánadobta a hordó csapját, s amíg megkereste a csapot, a bor mind egy csordult cseppig elfolyt. Kezd szokotálódni magában: „Nem ittam belőle, s még sincs bor. Mit csináljak, hogy Pistuka ne tudja meg?" Úgy gondolkodott: „Van nyolc zsák tiszta búzalisztünk, azt elhintegetem, majd felissza a bort, s nem fog tudni róla semmit Pistuka." Úgy is tett, elhintette a nyolc zsák tiszta lisztet, fel is itta a bort. Kapott egy lapátot, összedürüszölte egy rakásba a lisztet és a bort. A kistinó éppen a pince előtt kérődzött, meglátta a fogait Kató, s azt hitte, hogy őt kacagja. - Hát ezen te még kacagni mersz, kutya ördögadta! - s kapta a fejszét, s mérgében úgy megütötte a tinót, hogy az rögtön szörnyethalt. No, már se tinó, se liszt, se bor nincs, ezek mind kárré mentek. Csakhamar hazaérkezett Pistuka egy nagy szekér fával, s kérdé: - Mit csináltál, feleség? - Mit csináltam: káposztát rántottam, de még a kertben van. Kárt is sokat okoztam a kiskutyád miatt. Elpanaszolta Pistukának, mennyi kárt vallott: elfolyt a hordó bor, kárré ment a nyolc zsák liszt, a tinó meg a szalonna, s mégis a káposzta rántatlan maradt. Mondja Pistuka neki: - Ó, te bódé, bódé, miért voltál olyan góbé, hiszen a káposztát kárvallás nélkül is meg lehetett volna rántani. Hadd el immár, ez elég kárnak, csak többet ne csinálj. Eljött a másnap, Pistuka ismét készült az erdőbe, s újonnan kérdé a felesége: - Mit főzzek én neked, édes férjem? - Hadd el, immár ne is gazdasszonykodj, mert úgysem tudsz semmit főzni! Volt Pistukának egy fazék húszas pénze, s mielőtt elment volna, gondolá, azt ő eldugja, nehogy a felesége abból is kiforgassa. Hogy a felesége meg ne kaphassa, felvette a ház pádimentumát, s az alá betette a fazék pénzt, s a tetejét egy összetett marék tökmaggal behintette. Gondolta, hogy ha mégis ráakadna Kató, a pénzt ne láthassa meg. Belép Kató a házba, meglátja, mivel bajlódik Pistuka, s kérdezte: - Mit csinálsz itt, Pistuka? - Tökmagot tettem ide be, hogy az egér el ne rágja. A tökmagot betakarta, s azzal elment Pistuka az erdőbe. Ott maradt Kató, a jó gazdasszony. Alig ment el Pistuka, egy fazekas ember haladt el a kapujuk eIőtt, azt kiabálva: - Fazekat vegyenek, fazekat, tálat, tányért s több más edényt. Kiszaladt Kató, s kérdezte: - Miért adja, bacsi? - Még tökmagért is adok. - Jöjjön be hát, bácsikám, van nekünk vetni való tökmagunk, egy vékát is adok. Bement a fazekas ember, megmutatta neki Kató a vetni való tökmagot. Belemarkolt a fazekas ember a tökmagos fazékba, hát mit markolt belőle? Semmi mást, mint szép ezüst húszas pénzeket. - Hallja-e, éfiasszony, én mind kendnek adom az egész szekér edényt ezért a tökmagért - mondá a fazekas. Megegyeznek, béhajtják a szekeret az udvarba, leürítették az edényt, s a vetni való tökmagot fazekastól felpakolták. Így lett meg a nagy vásár. Az ember megindult hazafelé, s mikor a réten haladna, azt gondolja: „Én itt etetek." Úgy is tett, etetett. De hagyjuk a fazekas embert egy kissé, térjünk vissza Katóhoz, mit mívelt az edénnyel. A füleseket mind felaggatta, a többit pedig a szobában egy rakásba rakta. Fújt be a téli hideg szél kegyetlenül a szobába ablakokon, s a felaggatott edények összekocogtak. A fogason történt zakatolásra felugrik Kató, elékap egy jó botot, s kérdi: - Hát még ti sem nyughattok, mit kocolódtok annyit? Ezzel mind leverte a fogasról az edényeket. Egytől egyig összetörtek, nem lehetett mást látni, csak cserépdarabokat. Hazajött az ura az erdőből, kérdi Katót: - Mit dolgoztál, mit míveltél idehaza feleség? - Edényt vettem, ne, mennyi cserépdarab van. - No, te jó gazdasszony vagy, minek az a sok cserépdarab? - Semmi, ha cserép is, mert tökmaggal vettem. - Melyik tökmaggal vetted? - Melyikkel vettem volna mással, mint a vetni valóval? Mondá Pistuka nagy elszontyolodott képpel: - Hej, Kató, hej, Kató, abban nem csak tökmag volt, hanem sok ezüst húszas. Így tehát mindenből kiforgattál. Hát legalább azt mondd meg: merre ment a fazekas ember? - Arra ne, azon a nagy réten ment lefelé. jere hát, szaladjunk utána, vegyük el a tökmagot tőle. Szaladlak ők a réten mind a ketten, de észrevette a fazekas ember, hogy futnak utána, rávágott a fakóra meg a sárgára, rájuk kiállott: - Csára Rózsi, Beke Mózsi! - s egy szempillantásra eltűnt. Pistuka meg Kató csak futott tovább a réten. Egyszer Kató hátramaradt, Pistuka még mindig szaladt. Elkiáltja magát Kató: - Pista, hó! Pista, hó! Mit akarsz te vele, gyere vissza, nézz csodát! Visszament Pistuka, s Kató mutatólag mondá: - Nézz fel arra a fűzfára, a tetején van egy ülü. Hogy az Isten csudájában tudott az oda feljutni? - Ó, te góbé Kató, takarodj a szemem elől, mert többet nem nézhetlek, nem kellesz nekem feleségül! Megindult Pistuka hazafelé, de a nagy búbánat úgy bélepte, majd felvetette. Kató ottmaradt, leült a fűzfa tövére. A fűzfa odvas volt, a szél erősen fújta, s elkezdett nyiforogni. Beszélni kezd Kató a fűzfanyiforgással: - Mit beszélsz vala, te fűzfa? De a fűzfa csak nyiforgott tovább. Ismét kérdés - Mit mondtál? A fűzfa még jobban nyiforgott az erős szélben. - Ejszem, pénz van alattad. Megint nyiforgott a fűzfa, s erre belenyúlt Kató a faodúba. Hát mit talált benne? Mit markolt ki belőle? Egy jó marék szép aranyat. Azt kiáltja Pistukának: - Pista, hó! Gyere vissza, mert jót mondok neked, csak fogadd meg szavamat! Gondolá Pistuka: „No jo, még most az egyszer visszamegyek, de ha bolondkodik, s nem mond jót, agyonütöm." Visszament Pistuka kezére akasztott fejszével, amivel a fazekast akarta agyonütni. Azt mondá: - No, most vagy általam, vagy a fejszével vége az életednek Kató, ha most is megcsalsz! - Ne üss meg, édes Pistukám, nézd meg, mi van a markomban. Megnézi Pistuka, hát egy marék arany. Nagyon megörüle neki, hogy az Isten kárpótlást rendelt a sok kárért. Vágni kezdette a fát, a sok arany kiömlött belőle. Felszedték egytől egyig. De a Pistuka zekéjének a zsebében s a Kató karincájában nem fért mind el. Gyorsan lerúgta Pistuka a gyatyáját, s annak is megtöltötték mind a két szárát. Úgy mentek haza nagy örömmel. Gondolta Pistuka magában: „Majd lesz eszem nekem!" Elpakolta a sok jó aranyt, s így szólt: -No, feleség, gyere menjünk iskolába hadd tanulj meg sütni, főzni, ha eddig nem tudtál. Elvitte feleségét iskolába, elsőbben megtanult írni, olvasni, mert addig nem tudott. Azután odaadta szolgálni egy szakács mellé.Ott megtanult sütni, főzni és szapulni. Olyan ügyes, jó gazdasszony lett belőle, hogy aki kiskorától fogva tanult, abból se lett különb. Azután még sokáig éltek együtt jó gazdagságban. Még máig is élnek, ha meg nem haltak.
Értékelés
★★★★★
1 szavazás