Mátyás király nagyon szerette az Alföldet. Sokszor nekiiramodott a tágas pusztáknak, hogy lássa, hogy élnek az odavaló emberek. Egyszer egy falun ment keresztül, látta, hogy egy kapu előtt öregember sírdogál. - Adjisten öregapám! Hát kendnek mi baja? - szólította meg Mátyás az apót. - Megvert édesapám, azért sírok - mondta az öreg. Hát ilyent ki hallott? Kíváncsi lett Mátyás az öregember apjára, bement az udvarra. Látta ám, hogy egy galambősz aggastyán csutkával tüzel a kemencébe. Azt mondta neki Mátyás: - Bácsikám, odakinn egy öreg azt mondta, hogy kend megverte. Igaz ez? - Hogyne lenne igaz?! - válaszolt az aggastyán. - Mondtam neki, hogy vigyen vizet a nagyapjának, de hiába beszéltem. Azt gondolja uraságod, hogy vitt neki, esziben se volt. - Hogy, hát még él a kelmed édesapja is? - Hogyne élne?! - Hány éves? - kérdezte Mátyás. - Arra már nem emlékszem, de menjen el a plébániára, ott a pap megmondja, hogy hány éves, mert ő keresztelte. - No, még a pap is él, aki keresztelte. - Él bizony! - mondta az öreg. Elment Mátyás király a plébániára. Megtalálta a papot, s megkérdezte. Ez meg ez az apó hány esztendős? - ]aj, fiam, én azt már elfelejtettem, de gyere, nézzük meg a matrikulában! Gondolta Mátyás király, már végére jár a dolognak. Mennének a sekrestyébe, hogy megnézzék a matrikulát. Hát! Nem zárva volt? - Hijnye a ragyogóját, de sajnálom! - mondta a pap. - Sajnos nem tudom kinyitni az ajtót. Édesanyám reggel, amikor elindult szőlőt kapálni véletlenül magával vitte a kulcsot. - Ugyan, ne mondja! Még a kelmed édesanyja is él? - Él bizony! - mondta a pap. Mátyás király nem várta meg, hogy hazajöjjön a pap édesanyja a kapálásból. Így aztán sohase tudta meg, hogy hány esztendős volt az öregember öregapja.