Valamikor, réges-régen, éldegélt a vén Duna partján egy öreg vízi molnár. Szegény ember vót, nem vót semmije, csak az ütött-kopott malma, s nem vót senkije, csak egy gyönyörűséges szép leánya. De az a leány olyan szépséges szép volt, mint egy harmatos vadrózsa. Hát, legyeskedtek is körülötte a legények, hízelegtek neki mézes-mázos szavakkal, de bizony a széplány meg se hallotta. A szíve már régen a másé volt. Dolgozott a malomban egy daliás molnárlegény, azt szerette a szép lány.Az öreg molnár hallani se akart arról, hogy a fiatalok egybekeljenek.Valami gazdag, módos, rangos embert szánt a leányának. Történt egyszer, hogy Mátyás király a társaival a Duna partján vadászott. Mentek erre-arra, valahogy a király elkeveredett a társaitól. Megszomjazott, meglátta a vízimalmot, s gondolta, bemegy oda, s kér egy ital vizet. Beköszönt a malomba: - Jó napot, adjon Isten, bátyám! Kaphatnék-e egy ital vizet? Mikor az öreg molnár meglátta a jó öltözetű ifjút, felcsillant a szeme, s azt mondta: - Hogyne, hogyne, jöjjön ifiúr, majd a lányom megkínálja! Menjen be a malomházba. Mátyás király belépett a malomházba, hát, amit ott látott, attól még a szeme is felakadt. Látott már ő életében mindenféle, incom-fincom kisasszonyokat, de ilyen szépet, mint a molnár lánya, még soha. - Szép hugám! Adnál-e egy itai vizet? - mondta nyájasan a király. - Adok én, szívesen! - S már hozta is a leány a csanakot. Míg a király ivott, a szemét addig se tudta levenni a leányról. A lány állta a pillantását, a király szíve meg, abban a helyben tüzet fogott. A király megitta a vizet, s azt mondja a szép leánynak: - Szép hugám, vadrózsa, eljönnél-e az én kertembe virítani? - A vadrózsának a mezőn a lakása - mondta a leány. - Na, talán már másnak adtad a szíved? Ki az a szerencsés? A szép leány az ablak felé intett a fejével. Éppen akkor ott haladt el a molnárlegény, széles vállán két zsák búzát cipelt egyszerre. - Ő lenne az? A leány intett ismét, s az arcán kövér könnycseppek hullottak alá. - Hát, mi a baj? Talán a legény nem szeret? Végre megszólalt a szép molnárlány: - De szeret, csak édesapám nem ad hozzá, mert nincs semmije. - Csak ez a baj? - mondta a király. Összeütötte parancsoláshoz szokott tenyerét, hívatta a molnárt s a legényt, s aztán megkérdezte a legénytől: - Fiam, szereted te ezt a leányt? A molnárlegény bátran a király szemébe nézett, s azt mondta: - Szeretem! Akkor a király leoldott az övéről egy zacskó aranyat, s azt mondta neki: - Tessék, fiam, itt van, vegyetek magatoknak malmot, s éljetek boldogan! Az öreg molnár meglepetésiben csak tátogtatni bírt. A fiatalok egymás nyakába ugrottak, összevissza csókolták egymást örömükben. A király kifordult a malomházból. Gyors léptekkel elindult, hogy megkeresse a társait.Amikor már vagy száz lépésre lehetett, visszafordult, s akkor látta, hogy a szép molnárlány hálásan integet utána szép, fehér zsebkendőjével.