Élt hetedhét országon túl egy igen-igen lusta fiú. Míg az édesanyja, édesapja élt, csak volt neki mit aprítani a tejbe, de mikor meghalt az édesanyja, édesapja, nem akart dolgoznyi, csak nekitámaszkodott a kapufélfának. A szomszédjába lakott egy özvegyasszony. Azt mondja neki: - Hallod-e, Jankó, keresztű szalmát nem csinálsz, ez így nem lesz jó! Fogjá munkáho! - Nem fogok én, majd ád az Isten. - Ád az Isten? Hisz amit ád az Isten, azt el is veszi. Elmegy az özvegasszony, Jankó meg továbbra is támasztja a kapufélfát. Egyszer csak huss, egy sereg vadliba beszáll az udvarára. Megörül Jankó, szalad a szomszédasszonyáho. - Gyöjjön csak, gyöjjön csak, adott az Isten! - Mit, te Jankó? - Gyöjjön, nem tudom én! Megyen az özvegyasszony, nézi, csudálkozásába összecsapja a kezit: - Jankó, hiszen ezek vadlibák! A vadlibák megijedtek, huss, egyszerre elrepültek. - No, látod-e, látod-e, Jankó, hogy amit adott az Isten, azt könnyen el is vette. Láss csak munkáho! - Nem dógozok én. - Nem? Hát mit csinálsz? - Lopok. - Lopsz? - Lopok. - De hisz elcsípnek, tömlöcbe visznek. - Majdcsak nem talán. - De bizony, János. Majd a lopott jószág maga rád kiabálja, hogy te loptad. - Nem bánom, nem dolgozok, lopok. Az öregasszony csak a fejit csóválta, elment. János még aznap este elment a szomszédjukba, lopott egy csirkét. Hazavitte, betette az ólba. Másnap megint, hogy milyen jó lesz, lop egy libát. Hozza a libát a sötétbe, de az meg se mukkan. - No, egy se kiabálja rám, hogy loptam. Nem is igaz az özvegyasszony beszédji. No, majd lopok még valamit. Gondolkozik. Nagy gazdag bíró lakott a falujokba, annak a hambitjára ki vót téve egy falióra. Azon törte a fejit, hogy lophassa el. Mikor aztán leótották a petróleumlámpát, odahúzódott, leakasztotta. Át a kerten keresztű elmenekült vele. Vitte haza nagy örömvel. - No, ez se kiabálja rám, hogy loptam. Má nagyobb értékűt kellene kerítenem ennél is. A bírónak van sok disznaja, majd abbó lopok - így tanakodott magába. Másnap gondolkozik még sötétedés előtt, hogy hozza el azt a disznót. Visz egy zsákot, a szomszédasszonynak meg van egy talicskája, majd azon eltolja. El is lopta sötétedéskor a talicskát. Tolta a kertek aljának fel végig. Várta, hogy elaludjonak a nagy gazdag bíróék. Aztán odasettenkedett a disznóólho. Nézegette, nézegette. Jó sűdők vótak. - No, ez jó lesz. Éppen aludtak, mer jóllaktak má. Ügyesen benyomott egyet a zsákba, fel a talicskára. Gyorsan tolja a talicskát. A talicskának a kereke, hogy nem vót használva régen, nagyon nyikorgott. János úgy vette ki - mer mindég azt figyelte, kiabálja-e rá, hogy lopta -, hogy azt mondja: - Úgy is csak el-csípnek, úgy is csak el-csípnek! Hű, nagyon megijedt. - Gyorsabban kell tolnom! Nagyon gyorsan tolta, a talicska hangosan sivított: - Úgy is csak el-csípnek, úgy is csak el-csíp-nek! Nagyon megijedt. Lekapta a zsákot a sűdővel együtt, fel a vállára, szaladás vele. A malac meg felérzett a zsákba, hozzáfogott visítanyi: - Ére vűűsz! Ére vűűsz! - Hű - az mondja János - , nem lehet ezt vinnyi tovább! Eldobta a zsákval együtt a malacot, oszt szaladt haza eszeveszetten. Bújt a szekrény hátáho, ahova az órát gyugta, nagy csendbe ott lapult. A nagyóra meg - ahogy mozgalódott Jankó - megindult. Elkezgyi a ketyegőji: - Lop-tak, lop-tak! - Hű, gyerünk innen gyorsan, mer rámkiabálta, hogy loptam! Fel a tyúkólra. A tyúk is: - Kotkodács, te loptá, kotkodács, te loptá! - Hű, ez is rámkiáltotta! Le a libáho, bebújik a libaólba. A liba megijedt, csapdosott a szárnyával, azt gágogta: - Gí-gá-gá, te lop-tá, gí-gá-gá, te lop-tá! Húj, Jánost kiverte a hideg verejték. - Jobb lesz, János, lusta János, ha menekülsz! Futott lusta János ki az erdőnek, szedte a lábát. A tetőn megállott, de még a mejji is azt pihegte, hogy: - Fusss, tolvaj, fussss, tolvaj! Még most is fut, ha birja szusszal.     Nagy Zoltán -Nagy Ilona   Az ikertündérek - Akadémia Kiadó   Budapest - 1990