Csitradéva király palotája a Narmadá folyó partján állott. A palotában sok-sok szolga dolgozott, egyiküket Góvindnak nevezték. Egy hajnalon Góvind kísérte el Nandiní hercegnőt az erdőbe virágot szedni. Nandiní kicsi ezüstkosarat vitt a karján, és addig-addig szedegette a sok szép virágot, amíg az ezüstkosárka színültig meg nem telt.  Akkor megfordult, és – mint aki dolgát jól végezte – hazafelé indult. Útközben egy ezüsthajú, fehér szakállú apókára lettek figyelmesek, amint a palota kertjében üldögélt és társalgott. - Ki ez az öregember, és mi dolga van itt? – kérdezte Góvindtól a hercegnő. - Várj itt, hercegnő, azonnal megyek, és megtudakolom – felelte Góvind. Néhány perccel később ezzel a hírrel tért meg: - Jövendőmondó az öregember, a jövőbe látva megmondja, hogy kinek ki lesz a párja. - Valóban meg tudja mondani?! - kérdezte izgatottan a hercegnő. – Milyen izgalmas! És hogyan jósol? - Két fűszálat sodor össze – felelte Góvind -, és ezt mormolja:,, Brahmá isten köti össze a házasságokat." - Eredj vissza az öreghez, és kérdezd meg tőle, ki vesz el feleségül engem – szólott a hercegnő Góvindhoz. - Hercegnőm, ez nem lenne bölcs dolog – válaszolta Góvind -, ezeknek a jövendőmondóknak minden szava hazugság, olyanokat jósolnak, amivel kedvünkben járhatnak, hiszen így keresik a kenyerüket. Jobb óvakodni tőlük! - Nem kértem a tanácsodat! – mondotta a dölyfös hercegnő élesen. – Azonnal menj, és tudakold meg, amire kíváncsi vagyok! - Rendben van, ha ez a parancsod, megyek, és megkérdezem – szólt Góvind, és visszament az apókához, míg Nandiní a kertben várakozott. - A királyi házból jövök - súgta Góvind az öregnek. - Kettesben szeretnék beszélni veled, hogy senki más ne hallhasson. Az öreg és Góvind kissé távolabbra húzódott, és az apóka megkérdezte: - Mit akarsz tudni? - Nandiní hercegnő férjének a nevét - felelte Góvind. Az öregapó kihúzott két szálat a fűből, összesodorta, és elgondolkodva nézte. Aztán Góvindra pillantott és elmosolyodott. - Te leszel a hercegnő férje – mondotta. - Én?! – kiáltotta Góvind. – Hibáztál, én csak egy szolga vagyok! - Nem tévedtem - felelte az apó. - Te leszel a hercegnő férje. Góvind szomorúan ballagott vissza a palota kertjébe. - Nos, mit mondott a jós? - kérdezte a hercegnő. - Hercegnő – felelte Góvind -, én megmondtam neked, hogy az ilyenfajta emberek soha nem szólnak igazat. Ez a jós is olyan rosszat jövendölt, hogy nem mondhatom el. - Góvind – szólt szigorúan a hercegnő -, megparancsolom, hogy pontosan számolj be arról, amit hallottál! - Rendben van – felelte a szolga -, ha te parancsolsz, nekem engedelmeskednem kell! - Nos? - kérdezte türelmetlenül a hercegnő. - Azt mondotta a jós, hogy én leszek a férjed – rebegte Góvind. - Micsoda orcátlanság ez! - kiáltotta tombolva a hercegnő. - Hogyan merészelsz ilyesmit mondani nekem?! Ezzel Nandiní olyan méregbe gurult, hogy megragadta az ezüstkosárkát, és Góvind fejéhez vágta, majd sarkon fordult, és elviharzott a palota felé. Az ezüstkosárka homlokon találta Góvindot, mély sebet ejtett rajta, vér patakzott az orcáján. Ő is nagyon haragos volt. - Azért, mert hercegnőnek születtél - morogta, a hercegnő után pillantva -, nincs jogod megsebesíteni engemet! Nandiní virágai szétszórva hevertek a füvön. Góvind felemelte az ezüstkosárkát. ,,Remélem, soha többé nem látom őt" - gondolta, miközben hazafelé tartott. Elhatározta, hogy nem tér vissza a palotába, hanem vándorútra indul, és valahol, messze földön próbál szerencsét. A következő napon összeszedte kevéske holmiját, batyuba kötötte, és útnak eredt. Sok-sok napon át vándorolt, fején a vastag kötéssel, közben csúnya sérülését gyógyítgatva. Hosszú vándorlás után érkezett egy nagyvárosba. Itt csupa ünneplő emberrel találkozott. Mindannyian legjobb ruhájukat viselték, és igen-igen boldognak látszottak. - Miért van itt ez a nagy izgalom, mi történik itt? – kérdezte Góvind egy fiúcskától. - Nem hallottál róla? - felelte a fiú. – Ma választjuk meg az új királyt. Góvind többet akart tudni az eseményről. - Előző királyunk nemrég halt meg - magyarázta a fiú -, és halála előtt megparancsolta, hogy utódját kedvenc elefántja válassza ki. Ma fogja kiválasztani az elefánt az új királyt. Ezért jött annyi herceg és nemes úr ma a városba. Jer, velem, idegen, és nézd végig az ünnepséget! Góvind az ifjúval odament, ahol a nép már az elefántra várakozott. Hatalmas tömeg gyűlt össze, és a hercegek, nemes urak mind-mind azt remélték, hogy ők lesznek a szerencsések. Zeneszó és dobok ütemes pergése közben érkezett a királyi elefánt, gyönyörűen feldíszítve az ünnepélyes alkalomra. Ormányában csodálatos virágkoszorút tartott. A koszorút annak a halandónak a nyakába akasztja majd, akit királlyá választ. Az elefánt méltóságteljesen lépkedett, gondosan nézegette az embereket, a hercegeket, a nemes uraságokat, de nem választott ki senkit. Rövid séta után elfordult az uraságoktól, és a nép közé indult királyt keresni. Hatalmas izgalom szállta meg a tömeget. Kiáltoztak, becézgették az elefántot, gyengéd ütésekkel próbálták terelgetni vagy közelebb csalogatni. De a királyi állat csak sétálgatott tovább egykedvűen. Egyszer csak hirtelen megtorpant Góvind előtt, alaposan megnézte őt, majd a nyakába ejtette a virágkoszorút. Így hát Góvindot választották meg királynak! Megfújták a harsonákat, megperdültek a dobok, és a miniszterek, uraságok Góvind lába elé borulva hódoltak az új uralkodónak. Góvind csak ámult-bámult, nem tudta elhinni, hogy mindez vele történt. Ráültették a királyi elefántra, és óriási ünneplés közepette kísérték a palotába. Góvind nagyon jó uralkodó lett, jóságosan, bölcsen, okosan kormányozta az országot és népét. Az emberek szerették és tisztelték őt, messze földön híre szállt, hogy milyen nagy és jó király. Telt-múlt az idő, eljött annak is az ideje, hogy Góvind megnősüljön. Követeket küldött a világ minden tájára, menyasszonyt keresni.  Csitradéva királynak, Nandiní édesatyjának is fülébe jutott, hogy a híres király feleséget keres. Éppen férjhez akarta adni a hercegnőt. ,,Milyen nagyszerű lenne, ha Nandiní Góvind királyhoz mehetne feleségül! " - gondolta. Elküldte tehát futárait Góvind királyhoz, aki nyomban beleegyezett a frigybe. Góvind és Nandiní esküvőjét hatalmas pompával tartották meg, mindenki áldotta a szép fiatal párt. A nép megszerette az ifjú királynét. Egy napon Nandiní így szólt Góvindhoz: - Édes uram, hogyan sérült meg a homlokod? Nagyon bátor tettet hajthattál végre, hogy ilyen veszélyes helyen sebesültél meg! Góvind elmosolyodott. - Ennek a sebnek köszönhetjük a házasságunkat. - Nem értelek - felelte Nandiní -, hogy kaptad a sebet? - Nagyon egyszerűen - válaszolta Góvind. - Igen, ez a sebhely tett engem királlyá és a te férjeddé. - Góvind! - kiáltotta a hercegnő türelmetlenül. – Még mindig nem tudom, miről beszélsz! Mondd el nekem világosan, hogyan került ez a mély heg a homlokodra! - Rendben van, pár pillanatig várj türelemmel, és én mindent elmesélek - felelte Góvind, és kisietett a szobából. Az ezüstkosárkával tért vissza. - Emlékszel erre? - mutatott a kosárkára a király. Nandiní fürkészve pillantott az ezüstkosárkára, mely sziporkázva ragyogott Góvind kezében, és felismerte. - Ó – kiáltotta -, ez az én virágos kosárkám. Góvind – kiáltotta -, most már mindent értek! Te az a Góvind vagy, akihez a kosárkát odavágtam. Esedezve kérlek, bocsáss meg nekem! Nem is tudtam, hogy megsebesítettelek. Nagyon csúnyán viselkedtem azon a napon. - Nincs mit megbocsátanom, kedvesem – felelte Góvind. – Nekem kell megköszönnöm, hogy fejbe vágtál az ezüstkosárkáddal. - Miért kellene megköszönnöd? –kérdezte a hercegnő. - Ha nem veszted el türelmedet, és nem vágod fejemhez a kosárkádat, soha nem hagytam volna el a palotát. Ha nem szököm meg a palotából, nem választottak volna királlyá, és ha nem lennék király, soha nem vehettelek volna el feleségül – mondotta Góvind. - Milyen csodálatos történet ez! Lám, az öreg jövendőmondó mégis igazat szólt! – rebegte Nandiní, és szerelmesen megcsókolta férje homlokát.