Felső-Magyarországon még most is emlegetik a rettenetes Rajnohát, aki káplár volt Rákóczi seregében, s sok labancot küldött a másvilágra. Hanem - hiszen tudjátok jól - a labancok lassanként leverték a kurucokat, Rákóczi kibujdosott az országból, a vitézei meg, akik nem követték idegen földre, elszéledtek. Ki hazament a falujába, ki meg tovább bujdokolt, rejtőzködött a rengeteg erdőkben. A rettenetes Rajnoha is erdő lakója lett. Nemcsak ő, hanem sokan ővele: vitéz katonákból útonállókká lettek, fosztogatták a vásárra járó kereskedőket. Rajnoha a Kárpátok sűrű rengetegeiben, Morvaország határán húzódott meg az embereivel, mert amint a kuruc-labanchadakozásnak vége szakadt, a morva kereskedők, mint annak előtte, megint nekibátorodtak, s járni kezdették a nagyszombati vásárokat. A zsiványok, kik önként választották vezérül a nagy erejű Rajnohát, sohasem akkor támadták meg a kereskedőket, mikor a vásárra mentek, hanem mikor jöttek visszafelé, telt erszényekkel. Tíz-húsz emberből álló karavánnal könnyen elbántak, mert Rajnohának annyi "katonája" volt, hogy egy kis német hercegséggel bátran háborúba keveredhetett volna. Vagy húsz emberből állott az a karaván is, melyet a bárvineki hegy tetején, a sűrű rengetegben mind egy szálig leöldöstek a zsiványok. Egy hét múlva ismét erre a helyre jöttek, mert megneszelték, hogy még nagyobb karaván jő Nagyszombat felől. A leölt kereskedők holttestét azalatt hazaszállították Morvaországba, de elébb egy vastag tölgyfára keresztet szegeztek, hogy aki erre jár, mondjon imádságot a szomorú véget ért karaván lelki üdveért. A legfiatalabb zsivány, akit most vett Rajnoha a bandájába, s kinek keze s lelke még tiszta volt, elfogódva mondta Rajnohának: - Nézd, uram, feszület a fában! Húzódjunk innét félrébb, ne támadjuk meg a karavánt itt, Krisztus képe mellett. - Mit - ordított Rajnoha -, hát te megijedsz egy feszülettől?! Mi vagy te?! Minek álltál közénk?! Az ifjú megszégyenülten sütötte le szemét. - Ne haragudj, uram, majd meglátod, hogy nem vagyok gyáva. - No, ha nem vagy gyáva, üsd le a feszület fejét, hogy se téged, se mást többet ne ijesztgessen! Az ifjú szörnyülködve nézett Rajnohára, de nem volt bátorsága, hogy ellenálljon: föl akarta emelni baltáját... Úgy van, akarta, de nem tudta. Mintha karja, egész teste megmerevült volna: nem volt benne erő. Reszketve állott Rajnoha előtt, esdőleg nézett rá: kegyelmezzen fiatal életének, hisz ő megtenné, amit parancsol, de lám, Isten elvette karjának erejét. - Ej, te gyáva - ordított Rajnoha szörnyű haraggal -, hát még egy baltát sem bírsz fölemelni?! Tanulj tőlem! Azzal megforgatta a levegőben hosszú nyelű baltáját, s egész erővel a feszületnek sújtott, hogy csak úgy zengett-zúgott belé az erdő. De ím, e pillanatban mi történt! A tölgyfa kérge kétfelé nyílt, befogta a feszületet, hogy csak a színe látszott ki, s a sűrű lombok, mintha azok is védeni akarták volna, szépen lehajoltak reá... És megdördült az ég, cikáztak a villámok, zúgott-búgott a szél, recsegtek-ropogtak a fák, kerekedett szörnyű fergeteg, lett égszakadás-földindulás, dobta, röpítette a zsiványokat, ahányan voltak, annyifelé: szörnyű halállal pusztultak el mind. Egyedül a tölgyfa állott a hegy tetején, s áll ma is, rajta a feszület...