A szerelmes auramadár
Részletek
Szerkesztette
Dornbach Mária
Könyv címe
A tollas kígyó búcsúja, Közép- és dél-amerikai indián mesék és legendák
Méltóságteljes szárnycsapásokkal emelkedett a magasba az auramadár. Irdatlan szakadékokat,
hatalmas hegycsúcsokat szelt át, kitartóan repült a folyó irányában. Fáradhatatlanul fürkészte a
vidéket, ugyan hol akad zsákmányra. A vízparton megpillantotta a halászgató kócsagot, s azon
nyomban bele is szeretett. Leszállt hát melléje és megszólította:
- Szívem szépséges hölgye, akar-e a feleségem lenni?
- Szívest, örömest- bólintott a kócsag -, csak előbb mondja meg nekem, ugyan miért olyan kopasz a kend feje?
- Egy csatában égett le a tollam – vágta ki magát a büszke madár.
- No, és miért olyan piszkosfehér a lába? – faggatózott tovább a kócsag.
- Mert egykor a sóbányában dolgoztam, s ráragadt a só - sietett a válasszal az auramadár.
- Jó, jó - ellenkezett a kócsag -, de mért olyan büdös kend?
- Ó, egyszerű a magyarázat - legyintett az aura -, hajdan állatbőrökkel kereskedtem, s azoknak a szaga
érződik rajtam. Ne mondja! Ingatta kecses nyakát a kócság, s álmélkodva fürkészte a talpraesett
udvarlót.
- Ugyan nem énekelne nekem valamit?
- Már hogyne énekelnék! - húzta ki magát dölyfösen az auramadár, megköszörülte a torkát és énekre nyitotta a csőrét…
Elég, elég! - jajdult fel a kócsag, mert fülbemászó, édes dallam helyett csak rekedt kornyikálást hallott.
- Úgy látszik, meghűltem az éjjel – mentegetőzött az auramadár.
- Nem tesz semmit – nyugtatta ravaszdin a kócsag -, már látom, hogy kendet nekem teremtette az
isten. De amondó lennék, lagzi előtt fürödjünk egyet!
- Kérése parancs! - udvariaskodott a felfuvalkodott gavallér, s azzal a kócsag után toccsant a vízbe. A
vízimadár mozdulatlanul suhant a vízen, szegény aura pedig küszködött, kapálózott, s jó nagyokat
kortyolt a folyóból, mert bizony hiába volt olyan öntudatos, úszni azt nem tudott. Már-m ár a
vízbe fúlt, amikor a kócsag kimentette. Ájultan elterült a parton, alig tért magához.
- Mindjárt… visszajövök… - nyögte keservesen, mert még most is szégyellte bevallani az igazságot.
Átázott szárnyával nagy nehezen a levegőbe emelkedett, s elrepült. Faképnél hagyta a szép
menyasszonyt, azóta se merészkedett a közelébe, mert ez a lecke sokáig emlékezetes maradt a számára.