Volt a világon egy király, annak három lánya. Kiküldte egyszer az erdőbe földiepret szedni. Megmondta nekik: aki leghamarabb teli szedi a kosarát, annak vesz legszebb ruhát. A legkisebb lány volt amúgy is legszorgalmasabb, hamar teliszedte a kosarát. A két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték az időt. Amikor észrevették, hogy húguk nyerte meg a versenyt, elöntötte őket a rossz irigység. Azt mondja a legöregebb halkan a középsőnek: - Mit szól majd apánk, ha látja, hogy ilyen keveset szedtünk? A húgunk meg teliszedte a kosarát! Majd megkérdezi: mit csináltunk? Mit felelünk? Hogy ki ne kapjunk, üssük agyon inkább a húgunkat. Otthon azt mondjuk: elveszett az erdőben! Kerestük sokáig, azért is nem tudtuk teliszedni a kosarunkat, azért jöttünk ilyen későn haza. A középső lány nem akart beleegyezni, de a legöregebb végül mégis csak agyonütötte a szegény legkisebbet. Azután elásta. Otthon az apjuknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték mindenfelé, de nem találták, azért is nem szedhettek a nagy kereséstől elég epret, rájuk esteledett, alig tudtak ők is hazajönni! A király igen nagyon sajnálta a kislányát, bánatosan megsiratta, ő volt a legjobb a lányai közt. A szegény legkisebbik királylányból pedig ott künn az erdőben jávorfácska nőtt. Tavasszal juhász legeltetett azon a tájon. Amint egyszer a jávorfácska felé ment, gondolt egyet, levágott róla egy ágat, és furulyát csinált belőle. Mindjárt meg is próbálta, belefújt. De a furulya mindig csak ezt szólta: Fújjad, fújjad, juhászlegény! Én is voltam királylányka, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furujácska. Arra ment egyszer maga a király is, hallgatta, hogy mit mond a furulya. Mindig a kislányára gondolt. Most az jutott eszébe, milyen rejtelmesen tűnt is el az ő kislánya az erdőben. Megkérdezte a juhászt, hol vette a furulyát. Felelte a juhász: - Itt vágtam az erdőben. Gondolt egyet a király: - Add csak ide azt a furulyát. A juhász odaadta a furulyát. A király a szájához vette, belefújt. S a furulya most ezt szólta: Fújjad, fújjad, királyatyám! Én is voltam királylányka, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska. Megvette a király azon nyomban a juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odaadta a feleségének, hogy fújja meg az is. Mikor a királyné fújta, ezt mondta a furulya: Fújjad, fújjad, királyanyám! Én is voltam királylányka, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska. Hallgatják mindketten, hogy mit mond a furulya. A királyné már régóta abban a hitben volt, hogy többet tudnak a lányai a kis húguk elvesztéséről, mint amennyit mondanak. Behívatja hát őket. Ahogy belépnek, a királyné odaadja a kisebbik lányának, hogy fújja meg a furulyát. A furulya azon nyomban elkezdi: Fújjad, fújjad, rossz nénécském! Én is voltam királylányka, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska. - Most fújd meg te - mondta a királyné a legöregebbik lányának. De bizony az már nem akarta. De nem térhetett ki. Kezébe nyomták a furulyát, meg kellett fújnia. Alighogy megfújta, a furulya máris elkezdte: Fújjad, fújjad, én gyilkosom! Én is voltam királylányka, Királylányból jávorfácska, Jávorfából furulyácska. A gonosz testvér kiejtette kezéből a furulyát. Aztán térdre csuklott, úgy szánta bánta bűnét, s rimánkodott kegyelemért. De a király rögtön kiparancsolta a házából, a fővárosból, az egész országból azzal, hogyha visszatér, a fejét veszik. Az erdőben nőtt jávorfácskát pedig nagy gonddal kiásatta, és az ablaka alá ültette. Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese - Móra Ferenc könyvkiadó Budapest - 1974