Amikor Szent József fölért a mennyégbe, meghagyta azoknak, akikre ez tartozott, hogy valahány József nevű lélek kopogtat, azt az ő akaratából be kell engedni a mennyországba.
A szentek egy ideig hümmögtek, dehát az Isten fiát József nevelte, nagy súllyal esett latba a szava.
Ennek utána egy huszár meghalálozott, Jóskának hívták, odaállít a mennyország kapujába, éktelenül káromkodik, hogy őtet de azonnal engedjék be. Mivel nagyon lepcses szájúnak mutatta magát, nem engedték be. A huszár mérgében elutazott a pokolba. Oda sem engedték be. De a főördög értésére adta, hogy odafönt nyugodtan hivatkozzon Szent József rendeletére, ha fogvicsorgatva is, be kell, hogy engedjék.
Visszalovagolt a mennyország kapujába, zörög, emlékezteti Szent Pétert Szent József rendeletére.
Az elment Szent Józsefhez, kérdezi, hogy érvényes é a röndölközése még. - Érvényös.
- Ha huszár az illető Jóska, akkor is? - Akkor is!
Ahogy belép a huszár, azonnal a kocsmát keresi. De közben káromkodik, mondja az ocsmányságokat, ahogy a száján kifér.
Szent Péter röstellette a huszár csúnya beszédét, szerette volna a kapun kívül tudni. Nem tehette. Rendelet az rendelet.
Ekkoriban érkezett a mennyország kapujába egy kalmár. Kéredzkedik befelé.
-Nem eresztelek be, mert csalás nélkül nem mértél, fizettél ki semmit egész életedben. Sok szegény ember kárán, zsírján hizlaltad magad, meg a vagyonodat!
De közben a huszár, hogy kocsmát nem talált, ott őgyelgett a kapu körül, hallja a kalmár kéredzkedését meg Szent Péter kemény elutasítását. Káromkodott, káromkodott. Erre a kalmár odahajolt Szent Péterhez.
- Szent atyám, ha itt a kapu sarkában egy tenyérnyi helyet enged nekem, én megszabadítom magát ettől a csúnyaszájú huszártól.
Na, erre Szent Péter beengedte a kalmárt, de ahogy a huszár meglátta, Szent Pétert is ordenáré hangon kezdte szidni, hogy miért ereszti be a csaló kalmárt a mennyországba, amikor a vitézbátor huszár alig tudott bejutni. Az ilyenféle kereskedőkkel csak csúffá teszi hivatalát, meg az egész mennyországot!
De akkor már a kalmár munkához látott. Mintha magának mondaná, hangos csudálkozással állította:
- Hej, de mulatnak a huszárok odakint a kocsma előtt!
S valóban, mintha muzsikaszó is jönne kintről, meg kurjongatás.
A huszárnak se kellett több. Olyan az is, akár a lova. A trombitaszótól nekivadul.
Kivágódik a huszár is a mennyország kapuján, a környéket bejárja, egy kocsmát, egy huszárt nem lát, nem talál.
Óvakodna vissza, de többet nem nyitották ki előtte a kaput. Hanem a kalmár csak bentragadt.
Bosszantotta a huszárt, hogy kicsöppent a jólétből, nem böcsülte magát. Napokon át ott lézengett a kapu előtt, jött a sok jólélek befelé, de ő nem tudott ujjnyi rést a bejutáshoz lelni.
A kapu sarkában látta a huncut, minden zsírral-hájjal megkent kalmárt boldogulni. Széles vigyorral kínálta portékáit nyakbaakasztós boltjából. Tűt, cérnát, gyűszűt.
Volt keletje árujának, hogyisne, amikor a megboldogult lelkek némelyike árkon-bokron át, messziről vergődött el a boldogság kapujába, saruszíja szakadt, köpenye, gúnyája némelyiknek, mintha a sasok tépték volna meg, rongyos. Úgy nem állhatnak a Magasságos színe elé. Kicsit összetollászkodnak, s mennek az örök üdvösségbe.
Hanem a huszárnak a nyála csurgott az örök fényesség után, kószált a bevezető út környékén, talált egy elhajított katonadobot. Elkezdte verni, ahogy licitáláskor szokás:
- Ki ád érte többet, ki ád érte többet, senki többet harmadszor.
Ennek hallatára a kalmár fölkapta a fejét odabent. Kikéredzkedett, mert nem állhatta, ha ő akár egy licitálásról is lemaradna. Ki is engedték. De vissza soha többet.